Harper Lee - Ne bántsátok a feketerigót! - film és könyvkritika

   

Ismét egy könyv és az abból készült filmadaptáció összehasonlításával jelentkezem. A választásom egy örökérvényű klasszikusra, Harper Lee Pulitzer-díjas regényére, a Ne bántsátok a feketerigót!-ra esett. 

   A történet aktualitását a mai napig sem csillapodó, sőt a migrációs hullámmal felerősödő rasszizmus adja. A történet visszavezet minket az 1930-as évekbe, amikor a fekete bőrű emberek jogait lábbal tiporták, az egyenjogúság szele még csak épp megsuhintotta a déli államokat. Ebben a milliőben egy fehér ügyvéd elvállalja egy színes bőrű férfi védelmét, akit egy fehér lány megerőszakolásával vádolnak. 

   A könyv érdekessége, hogy a teljes történetet egy kislány Jean Louise Finch (Scout), a védőügyvéd Atticus Finch lányának szemszögéből láthatjuk. Sőt, igazából a történet korábban kezdődik, azzal, hogy egy Dill nevű kisfiú érkezik nyaralni a nagynénjéhez. A történet ezután szép lassan bontakozik ki. Az írónő nagy hangsúlyt fektet a környezet, az akkori társadalmi viszonyok bemutatására, a tipikus karakterek megismertetésére: fejlett erkölcsi érzékkel rendelkező fehérek, ártatlan gyermekek határtalan fantáziával, bigott öregasszonyok, színesbőrű házvezető, csordaszellemben cselekvő emberek, konzervatív gondolkodású férfi, aki viszont a fontos pillanatban a jó oldalt választja és még sorolhatnám. A déli milliő megismerése után megkezdődik a tárgyalás, igazi népesemény, hisz ilyen rendkívüli dolgok nem történek mindennap, még nincs tévé és alig akad rádió, így a helyi eseményen a vidék valamennyi lakója megjelenik. Alul a fehérek, karzaton a feketék. John Grisham regényei után nehéz újat mondani egy tárgyalótermi jelenetben. Ráadásul az ügy egyértelmű, de a védőbeszéd páratlan és a szünetekben bemutatott életképek mesések. 

   Van egy másik vonal is a regényben, mégpedig Boo Radley esete, aki az utca végén lévő házban lakik. Állítólag, mert évek óta senki se látta, senki se hallott róla, s már nem is beszélnek a történetéről. A gyermeki fantáziának más se kell, egy sötét történet, egy titok, amire fényt kell deríteni. Nagyon szerettem a regénynek ezt a gyermeki vonalát, belelátni a 6-10 évesek buksijába, megismerni hogyan mozognak a kis fogaskerekeik.

   A könyv azonban a Pulitzer-díjat a színes bőrűekkel történő bánásmód, a fajgyűlület, az emberi konokság ábrázolása és az erkölcsi tartással rendelkező ellenpólus bemutatása miatt kapta meg. Olyan időszakban nyúlt a témához, amikor a faji megkülönböztetés elleni tiltakozás még gyerekcipőben járt. Ráadásul nagyon finoman teszi, az ártatlan gyerek szemén át, akit még nem rontott meg a begyepesedett környezete. Atticus, az egyedülálló apa megpróbálja gyermekeit a saját tiszta erkölcsei szerint nevelni és nekik elmagyarázva az olvasót is tanítani.

A filmadaptáció 2 évvel a könyv megjelenését követően készült el és több Oscar-díjat is bezsebelt. Jelölték magát a filmet, a rendezőt, az operatőrt, a filmzenét, a kislányt, mint mellékszereplőt és elnyerte a férfi főszereplő, a forgatókönyv és a látványtervezés díját. Azt hiszem tetszett volna a film, ha nem olvasom a könyvet, bár ezt nehéz megmondani. Így azonban nem voltam oda érte. A könyv egyik legfontosabb jellemvonása ugyanis, hogy a kislány Scout szemszögén keresztül látunk mindent. A film is így kezdődik, majd a közepe táján átveszi a bátyjának a szemszöge, mintha Scout egy lényegtelen mellékszereplő lenne és a kisfiú gondolkodásán, érzelmein lenne a hangsúly. A végén pedig hirtelen ismét Scout-ot látjuk, de csak, hogy elmondhassa az utolsó jelenteben a kvázi összefoglaló gondolatokat. Ráadásul szinte kihagyják a filmből a színesbőrű szereplőket!!! A könyv se viszi túlzásba, hisz egy 6-7 éves fehér kislány egy déli államban nem nagyon keveredik a feketékkel, de a film még ezt a néhány momentumot is kihagyja, a színes bőrűek csak díszletként szolgálnak az egyes jelenetekben.
   Sajnos nem sikerül ábrázolni a gyermeki fantáziavilágot sem, a titokzatos házat övező gyermeki találgatások világát, a játékosságot, az ártatlanságot. A történet végén Robert Duvall által játszott Boo Radley szerepe így teljesen a levegőben lóg.
   A film erőssége a környezet, a látvány, a 30-as évek hiteles ábrázolása, és persze Gregory Peck, aki hihetetlenül hitelesen hozza az ügyvéd apukát, ki szépen nevelgeti gyermekeit. Kiemelkedő a börtönjelenet Scout-tal és úgy általában Gregory Peck valamennyi megjelenése.

   Egy téli estén, egy pohár vörösborral, kandallótűz mellett, lassú folyású történetre vágyva javaslom a megtekintését.

Kiadó: SIERRA

Oldalszám: 328. oldal

Borító: Puhatáblás
Megjelenés: 1992

Film gyártó: Universal Pictures
Bemutató: 1962
Játékidő: 124 perc
Rendező: Robert Mulligan