Könyvfalók

Kiadta: Partvonal (2017.) Oldalszám: 72 Forrás: kiadó Értékelésem:

     Eddigi olvasmányaim mind felnőttek tollából származott. Anneról természetesen hallottam már, de még soha nem gondoltam, hogy érdekes lehet számomra. Majd egy délután tevékenykedtem a konyhában, nagylányom letelepedett mögém és megkért, hallgassam meg. Felolvasott nekem. Az irodalom tankönyvéből egy részletet. A napló írásáról tanultak. Beszélgettünk még kicsit, majd ment dolgára. Bennem viszont hagyott valamit a délután emléke. Egy hiányérzet növekedett és egyre erősebbé vált. Meg kellett ismernem a részleteket. Makacs is voltam ám. Nem lehet bármelyik megjelent kiadvány, nekem pont ez kellett. Nagyon türelmes volt velem a Mai-Könyv.hu csapata és addig kutakodtak, míg valahol rá nem leltek. Igazán hálás vagyok érte. Innen is KÖSZÖNÖM!
  Az őszinte kiskamasz kritika tükröződik naplóbejegyzései lapjain. Elképzelhetővé vált szemeim előtt a szűk élettérben sínylődő lányka lelki válsága. Az, hogy olyanokkal osztozott a légtéren, melyekkel normális körülmények között még csak beszélőviszonyba sem lett volna. de volna sajnos nem létezett... Gondolom, nem lehetek benne biztos, hogy szerető szülei épp a stressz feldolgozása céljából ajándékozták az első füzetet. Talán nem is sejtették, hogy ezzel milyen remek menekülőkaput nyitottak az addig féktelen kislány számára. Csodás történeteiben mindvégig a szabadban járt. Az erdő képzeletbeli bejárása jelentette számára a megnyugvás lehetőségét. Megfeledkezhetett a szűk falakról és az életet jelentő szigorú napirendről. Történetei egyre sorjáztak és én arra gondoltam, hogy milyen nagy hasonlóságokat fedeztem fel magamban a szereplőkkel. Miszerint fiatal suhancként nekem is az erdő jelentette az igazi békét, mivel akkortájt nehezen boldogultam az emberekkel. A természet viszont mindig megértett és oltalmat adott. Ezekben a boldog emlékekben gyönyörködve olvastam sorról sorra Anne írásait.
  Majd jött a kötet második része. Idegenek telerakták tudományos történelmi részletekkel. A szárnyló álomvilágból a földbe döngölt. Pontos képet adott az egész Frank család felmenőinek és tagjainak sorsáról. Felmerült bennem, hogy ez a rész talán kimaradhatott volna. Aztán meg az, ha kimarad, valószínüleg létre sem kelhetett volna. Nem is tudnék a sok idegen hozzáértő gondoskodása nélkül a túl fiatalon áldozattá vált író-zseni munkáiról.
  Sok tanúlságos történetet kívánok mindenkinek!
  Üdvözlettel, Tiszavirág

Makra Ágnest már lassan 30 éve csípte meg egy kullancs, azóta küzd azzal szörnyű betegséggel, amit Lyme- kórnak hívnak. Nagyon sok szenvedésben volt már része ez alatt a három évtized alatt, mind fizikailag, mind lelkileg, azonban Ágnes nem tört meg, és nem engedte, hogy a kór maga alá gyűrje. Küzdött és remélt, mert csak így lehetett túlélni, és csak így lehet most is. Hogy egy nap arra ébred majd, hogy nincs fájdalom.

Akkoriban, amikor kálváriája 1985-ben egy ici.pici kullancs miatt megkezdődött, Magyarországon még nemigen tudták beazonosítani a Lyme-kórt. Hosszas egyéb vizsgálatok után végül rásütötték, hogy pszichózis, hiába próbálta bizonygatni az orvosoknak és a nővéreknek az ellenkezőjét, hogy ő márpedig érzi, hogy valami nincs rendben a testében, nem hittek neki. Emiatt még erősebbnek kellett lennie, hiszen tudta, ha hisztizni kezd, már tényleg nem moshatja le magáról a pszichés megbélyegzést.

A betegség fél éve lappangás után megtámadta az idegrendszerét, ízületeit; Ágnes tolószékbe kényszerült. Végül egy Amerikában élő magyar orvos igazolta betegségét, akkor már nagyon le volt gyengülve. Végső kétségbeesésében Mexikóba utazott, - amire a pénzt szimpatizánsai gyűjtögették számára össze, hogy ki tudjon utazni - egy kezelésre, aminek a lényege az volt, hogy maláriás vérrel fertőzik őt meg, és a magas láz majd elpusztítja a kórokozókat a szervezetében. A láztól teljes önkívületben fetrengve, hányingertől és lázálmoktól gyötörve töltötte napjait az ottani kórházban, az orvosai a karjukban vitték ki zuhanyozni is. A kezelés, bár jól sikerült, de sajnos nem sikerült az összes kórokozót megölni a szervezetében, csak csökkenteni a számukat, többszöri kiutazás és kezelés után is.

Ma már jobban ismerik ezt a borzalmas betegséget az orvosok, de nagyon fontos, hogy az emberek észrevegyék a legapróbb jeleket is, és figyeljenek rá. Makra Ágnes ezért is írta meg könyvben az ő történetét, hogy felhívja mindenki figyelmét rá, hogy egy apró kullancscsípésből milyen életre szóló betegség alakulhat ki.

Ágnesnek ma már férje és kisgyereke van, akik mindenben támogatják és segítik, így legalább már nem egyedül kell felvennie a harcot a betegséggel.
Fantasztikus a bátorsága és kitartása, kívánok neki gyógyulást és boldogságot!

• Cím: Kullancscsípéstől a maláriáig
• Kiadó: Maszk Egyesület
• Oldalszám: 217

Először is le kell szögeznem a tényt: szeretem Picassot. Persze elég sok festménye van, amit nem tennék ki a szobámba, de azért valljuk be, zseniális művész volt. Amikor egyszer Nizza-ban jártam, egy kiállításon vettem róla pár képeslapokat, amiket mostanában tervezek méltó keretbe foglalni és kitenni a falamra.
Ezek után olvastam el Picasso egyik unokájának, Marina Picassonak könyvét, ami csak azért érdekes, mert a könyv hangvétele nem túl pozitív-nosztalgiázós hangot üt meg, és akkor még finoman is fogalmaztam.

Az unoka könyvének megírását állítólag harmincévnyi hallgatás előzte meg, illetve több mint egy évtizedes pszichoterápia folyt közben.

Marina a múltat a családi kapcsolatok tükrében eleveníti meg: apja, Paulo örökös elnyomását és behódolását a Művésznek, nagyapja egész családra ránehezedő hatalmával és önkényességével, önzőségével, bátyja, Pablito érzékeny világával, és anyja, a Picasso-t "sztároló", nem igazán mintaanyaként viselkedő szülő emlékével.

Marina soraiból árad a keserűség, a hosszú éveken át cipelt családi teher és fájdalom. Fájdalom, hogy a nagyapa nem volt olyan nagyapa, amilyen a mesékben van. A nagyapa egy saját világában élő zseni volt, akinek sem ideje, sem türelme nem volt unokáira, és az egész családjára. A találkozások velük inkább csak hivatalos látogatások voltak, ami az unokák vélhetően elég rosszul éltek meg akkoriban. Mivel a gyerekek a szülőktől nem (sem) kapták meg a kellő odafigyelést és szeretetet, a nagypapa lett volna a mentsvár számukra, aki babusgatja őket, de sajnos ez nem így volt. Picasso nem ez a típus volt.

Sajnos a könyv eléggé erre van kiélezve, tulajdonképpen egy elfojtott szeretethiány tör ki Marinából, Picasso munkásságáról nem sokat olvashatunk. A sorok nagyrészt vádaskodó hangvétele nem feltétlenül vált ki az olvasóban rokonszenvet és együttérzést. Kicsit olyan, mint amikor az ember belecsöppen egy számára érdektelen veszekedés közepébe, de kénytelen végighallgatni. Azért szerencsére vigasztalnunk nem kell Marinát, arra valószínűleg ott volt neki a pszichoterapeutája, aki ösztönözhette őt e könyv megírásában.

Mindenesetre későbbi magánéletében nem bízza a véletlenre: több vietnami árva gyereket is örökbe fogad, és szintén Vietnamban létrehoz egy úgynevezett Gyerekfalut, ami hátrányos helyzetű gyerekek számára nyújt otthont. Valószínűleg magában így kompenzálja az érzést, hogy bár ő a nagy Picasso unokája, de ellentétben a saját felmenőivel, ő mindent meg akar adni a saját családjának. És ezzel nincs is baj. Csak szerintem jobban járt volna, ha a könyv helyett naplót írt volna, saját magának.
Inkább olvassuk el Gertrude Stein: Picasso c. művét!

• Marina Picasso: Nagyapám
• Kiadó: Etoile Kiadó
• Oldalszám: 223

A neten rendeltem ezt a könyvet még régebben, és emlékszem, mennyire csalódott voltam, hogy a 120 oldalból körülbelül 33 oldal maga a napló, a többi vers. Versek, amiket Joanna írt.
Talán emiatt is állt a polcomon ennyi ideig, de most nem akartam hosszú könyvbe kezdeni, így azt gondoltam, most jött el az ideje..

És akkor most kicsit visszakoznék. Bár maga a napló alig több, mint 30 oldal, az a 30 oldal olyan tömény, és fájdalmas, hogy azt hiszem nem is bírtam volna sokkal többet olvasni belőle.

Joannát 20 évesen megtámadja a gerincrák. Ez így már önmagában egy mérhetetlenül tragikus esemény, de amin Joanna és a családja keresztül megy a diagnózisig elvezető úton, az borzalmasan megrázó. Az ember akarva-akaratlanul is átérzi a fiatal lány szenvedéseit és fájdalmait, ezért is írtam, hogy rettentően tömény a könyv.

Egyik orvosa, Jacekuczak professzor szorgalmazta a versei és a napló kiadását könyv formájában, ami nagyon tanulságos olvasmány lehet az esetleges sorstársai számára is, de az egészséges, a mindennapok átlagos problémáival küzdő emberek számára is. 
Ugyanis a naplót olvasva zuhant rám az érzés, hogy mennyire nem tudjuk megbecsülni azt, amink van. És hogy csak akkor érezzük mennyire fontos nekünk valami, ha veszélybe kerül, vagy ha elveszítjük. Ez mindenre igaz az életben, de az egészségünkre mindenképp. És lehet, hogy klisé, de hogy mennyire így van, azt a könyv olvasása után mindenki a bőrén érezheti.

"Szeretnék fölkelni, felöltözni és járni. Sétálni. De előbb szeretnék felöltözni. Ez az én fájdalmas vágyam. Szeretnék egy nadrágot felvenni vagy egy hosszú szoknyát és egy blúzt vagy egy pulóvert. Szeretnék kinézni valahogy: ruhában, cipőben. Éppen ez az. A cipő. Cipőben lenni és járni.[..] Milyen szép lenne! Az eszem fáj ezektől az ábrándoktól. Már két éve nem tudok fölkelni, felöltözni, járni. [..] Blúzokról és bugyikról álmodozom, harisnyákról és pulóverekről. Olyan dolgokról, amelyek idegenek lettek számomra. Szeretném ezeket megérinteni, simogatni, letenni magam mellé, és nézni rájuk. És semmi mást."

• Joanna Drazba: A szempillák függönyén túl
• Kiadó: Pont Kiadó 
• Oldalszám: 120