2020. július 13., hétfő

Joe Hill: A ​szív alakú doboz

6:00 0 Hozzászólás

NIOK 2020. februári kihívása

"Egy könyv, aminek a címében a szív szó szerepel"


Most nem sokat kellett gondolkodnom azon, hogy mi legyen a választott könyvem, mert egyből beugrott A szív alakú doboz. Nem olyan rég rendezgettem a könyveket a polcon és akkor akadt a kezembe. Még végig is futott bennem, hogy szerencsétlen könyvecske lassan 10 éve hever olvasatlanul a polcon, pedig még valamelyik Várólista csökkentéses projektben is részt vett (már nem tudom melyikben), de akkor se került rá sor. Most viszont úgy gondoltam, hogy itt van az esélye, most tutira elolvasom, ez a sors keze.

A szerző - ha esetleg valaki nem tudná még -, nem más, mint Stephen King fia. Bizony, azé a Stephen Kingé. Úgyhogy piszok nehéz dolga lehetett íróvá válnia, ilyen író apukával a háta mögött. Piszkosul nagy lehetett a bizonyítási vágya, hogy kitörjön. Na meg nem is lehetett egyszerű dolga, mert első körben biztos, hogy az apja könyveihez hasonlították az övéit.
Ez a szerző első könyve, nem mellesleg.

Eredeti címe: Heart-Shaped Box (2007.)
Kiadta: GABO (2018.)-
én a 2008-as kiadást
olvastam az Európa Könyvkiadótól
Oldalszám: 404
Forrás: saját
Értékelésem:

Na de akkor A szív alakú doboz.
Jude az 50-es éveiben járó rocksztár, aki szereti magát körülvenni fiatal husikkal. Szóval éli a sztárok életét. Rengeteg pénz, hírnév, fiatal nők, pia és még tudjátok mi.
Van egy elég fura hobbija, spéci dolgokat gyűjt. És most lehetősége adódott az egyik legspécibb dolog megvételére. Egy nő árverésre bocsátotta az apja szellemét. Jude nem is sokat teketóriázott, villámáron megvette a szellemet, mert jó poén. Pár nappal később meg is érkezett a küldemény, egy szív alakú dobozban az elhunyt öltönye. Jude szépen beakasztotta az öltönyt a szekrénybe, tudomást se akart róla venni, igen ám, de aztán megpillantotta a szellemet, aki itt-ott felbukkant. És nem barátságos szándékok vezérelte, a célja az volt, hogy megölje Jude-ot. Vajon miért? És meg lehet valahogy állítani őt?

A horror, thriller nem az én műfajom. Őszintén szólva nem nehéz megijeszteni, beparáztatni, ... ha szellemekről van szó, akkor meg pláne össze tudom magam gyorsan pisilni. Szóval nagyon sokszor kitágult pupillákkal olvastam a könyvet, zakatoló szívvel, hogy most mi lesz. Megadta a történet a kellő adrenalin löketet az biztos! Ugyanakkor nem ájultam el tőle.

Jól van felépítve, a szereplők kellőképpen titokzatosak, majd szépen kibontakoznak a miértekre a válaszok. Izgalmas volt olvasni, hogy vajon ki fog győzni, a szellem vagy Jude? És jól kidolgozott, nem összecsapott lett a vége sem, bár kicsit fura a műfajban.

Ha kicsit távolabbról kell nézni a történetet, akkor rém egyszerű az egész. Van egy szellem, aki ki akarja nyírni a főszereplőt, nyilván oka van rá, menekülnek, van kellő vérveszteség, majd megoldódik minden és jön a happy end. Igazából nem agyafúrt a sztori, de ha belegondolunk, hogy első könyvről van szó, na meg micsoda lelki nyomás lehetett apuka miatt jól megírni, akkor azt kell mondanom, hogy ez nagyon jó kezdés volt és kíváncsi vagyok más történeteire is Joe Hillnek. DE! egyáltalán nem tökéletes.
A karakterek titokzatosak, de írhattam volna azt is, hogy gyengén kidolgozottak. Teljesen semlegesek maradtak számomra. Nem érdekelt a múltjuk, miért olyanok amilyenek és mindez tán azért volt, mert leginkább a cselekmény a hangsúlyos. Igen ám, de a történet vége szinte sziruposra sikeredett, mint egy romantikus lányregény a keményebb verzióból és ahhoz, hogy ezt az olvasó elégedett mosollyal az arcán nyugtázza, kellett volna az, hogy a főszereplők közel kerüljenek hozzá. Így viszont elég fura lezárás lett, de végülis a helyén van. Ugyanakkor mégis jó a sztori. Borzongató, odaszegez a fotelhez, ágyhoz, ahol olvasod és igazából az olvasás közben nem is érdekelnek a hibái. Na meg ritka, ha valaki azonnal tökéletes könyvet rittyent, még ilyen felmenővel a háta mögött is. Sőt! Ilyen felmenővel a háta mögött megmutatkozott, hogy van érzéke Joe Hillnek az íráshoz, szóval azonnal keresek tőle valamit a könyvtárban.

Ha szerettek borzongani, ne hagyjátok ki!

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

2020. július 12., vasárnap

Kelly Oram - Cinder és Ella

8:00 0 Hozzászólás


Ella élete minden, csak nem tündérmese. Nyolc hónapja vesztette el édesanyját egy balesetben, ő pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Most gyerekkora óta nem látott apjához meg annak új családjához kell költöznie. Mesés…
Egyvalaki tartja benne a lelket: Cinder, akivel évek óta barátok a neten, de sosem találkoztak. Ella annyit tud, hogy a srác vicces, szexi, okos, és ugyanakkora könyvmoly, mint ő. (Á, egyáltalán nem az esete…) Fogalma sincs, hogy Cinder az egyik legmenőbb hollywoodi színész, aki a kedvenc fantasyregényükből készült filmben játssza a herceget. Vajon képes a valóságban is tündérmesévé változtatni Ella életét?
 "Mégiscsak az apró dolgok szépítik meg az életet."
Imádom Kelly Oram könyveit, nem is értem miért vártam ennyi ideig, hogy ezt a történetet elolvassam. Nagyon sokat sírtam rajta, nemcsak amiatt ami Ellával történt, hanem amiatt is, mert elkeserített az emberek előítéletei egy olyan emberrel szemben, aki nem tehet arról, hogy milyen a külseje.
A történet röviden:
A főszereplőnk Ella, kettesben él az Édesanyjával. Nem dúskálnak a pénzben, de boldogok. Ella születésnapján meglepetés síelésre indulnak, amikor egy tragikus baleset következtében Ella elveszíti az édesanyját, ő pedig súlyos égési sérüléseket szenved. 8 hónapot tölt kórházban, majd az apja új családjához költözik. Ahhoz az apához, aki egy szó nélkül hagyta el a családját. Ahogy az várható volt, nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, miután Ella odaköltözött. Az sem segített a helyzetén, hogy a baleset miatt csak bottal tudott közlekedni. Emiatt, és az égési sérülései miatt gúnyolják, nem fogadják be a társai maguk közé. De még az apjának a nevelt lányai is gúnyolják minden pillanatban.
Ella élete közel sem irígylésre méltó, azonban mégis van valaki, aki a legjobb barátja, akivel a blogján keresztül ismerkedett meg, és aki nem más, mint Cinder. Évek óta kapcsolatban állnak, azonban még személyesen nem találkoztak, sőt, még egymás valódi nevét sem tudják, ezért Ella még csak nem is sejti, hogy a Cinder név mögött egy sztár rejtőzik.
Észrevételeim:
Ahogy már említettem, nagyon szerettem ezt a könyvet, nagyon meghatott, sokszor összeszorult a gyomrom rajta. Amit Ellának át kellett élnie, az még egy sokat látott felnőttet is a padlóra küldene, nemhogy egy gyereket. Fiatalon elhagyta az apja, majd elveszíti az édesanyját is, az iskolában a gúnyolódás céltáblája, nemcsak lelkileg, de testileg is bántják, otthon sem látják szívesen. Rettenetesen dühös voltam az emberekre. És sajnos az a probléma, hogy ez nem csak egy kitalált dolog a regényben, hanem a való világban is gyakran előfordul. Ella magára maradt, hiába volt ott az apja. Nagyon dühös voltam rá, hiába derül ki hogy mi is történt valójában évekkel ezelőtt, ez nem mentség arra hogy szó nélkül, végleg elhagyjuk a gyerekünket.
A diákokat egy szóval tudnám leírni: undorítóak! Ella nem tehetett arról, hogy egy szörnyű baleset nyomait viseli magán, mégis szörnyként kezelik. Ismerek egy lányt, akinek szintén égési sérülések borítják a teste nagy részét. Elmondta mi történt vele, de a környezetünkben senkin nem láttam, hogy előítéletei lennének. Egy végtelenül aranyos, vicces lány, és kb 5 perc beszélgetés után már fel sem tűnnek a sebhelyek. Elfogadás! Ez a titka!
Borító:
Borzalmas! Nem tudom ki gondolta, hogy ehhez a történethez illik ez a borító, de az illető biztos nem olvasta a kötet.
A főszereplőket imádtam, Ella szókimondása, és Cinder teljes lénye valami fantasztikus. A történet vége ismét előidézett néhány könnycseppet. :)
Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a kötetet életkortól függetlenül. Ha más miatt nem is, de amiatt érdemes elolvasni, hogy megtanulják az emberek mit is jelent az elfogadás.

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

2020. július 8., szerda

Eyvind Johnson : Rózsák és lángok

8:00 0 Hozzászólás
    Egy könyvtári kiárusításon találtam. A borítója tetszett meg. Hazavittem, megsimogattam, majd egyszer megjegyzéssel a polcra tettem. Eljött az ideje. Leemelve először a kis, kellemes, kézbe simuló mérete tetszett meg. Fellapoztam és lám az Európa könyvkiadó 1976-os kiadása. Nohát! Akkor még nem éltem...
    A történet a sötét középkor és az egyház fejlődéstörténetének egyik nevezetes eseményét dolgozza fel. A svéd származású Nobel-irodalomdíjas szerző a francia louduni boszorkányper eseményeit foglalja regény formába. Az információimat utólag gyűjtöttem. Így lett számomra igazán ütős a könyv. Így lett saját belső drámám.
   Csak röviden, csak kedvcsinálónak  :
 Egy pici, zárt közösségű francia városka.Az 1620-as és 30-as évek idején. Zajlik a vallásháború, áldozatait szedi a pestis a városfalakon kívül és belül. Lakói folyamatosan helyezkednek, óvatoskodnak a világi és vallási vezetők között. Abban az időben nagyon kellett vigyázni a véleménynyilvánítás módjával, mert bárkinek szemet szúrhatott egy-egy vehemensebb kijelentés. Ilyen viszonyok közt élte ön azonos és cseppet sem hagyományos életét egy katolikus pap. A veszte is ez lett. Szónoki tehetsége és tetszetős külleme mellett a város vezetését bírálta. Históriáját egy helyi tisztségviselő meséli saját életét beszőve.Naplóbejegyzései kicsinyes mivoltát is szemléltetik. Gyáva ember. A narrátor beletűz objektív eseményleírásokat és megszólaltatja magát a főhőst,az események végére áldozatot is. Perbe fogták, megkínozták és máglyán égették. Igazán aprólékos leírással a démonok által megszállottak vallatását, ördögűzési praktikákat, kínzási folyamatokat.
    A cím alapján egy kellemes történelmi, szerelmes regényre számítottam. Misztikát sejtettem a fedőkép láttán. Nehezen szoktam a régies mondatszerkezeteket. Olyan hangnemben fogalmaz, amit fel kell dolgozni és a mögöttes tartalmat értelmezni. Gyakori a latin és francia idézetek emlegetése. Utoljára Jókai munkája volt ilyen hatású. Lassan haladtam, nagyon lassan. Volt időm. Egyes napokon nem vettem kézbe, mert figyelni kellett a szövegre. Az utolsó 100 oldal viszont egy szuszra pergett ujjaim alatt. Már értettem és élveztem, rettegtem a sorait. Sütött az irigység, a büszkeség, a gyávaság és hatalomvágy. Néha gyomorforgató volt. Nem mindig tetszett. Majd befejezve, olyan érzésem van, hogy kellett ez a lecke. Manapság mindent finomítunk és lágyítunk, hogy fogyasztható legyen. A befogadóképességünk szűkül és csak ilyen edzetéssel lehet fenntartani a széleskörű érdeklődést.
   Szóval, kalandra fel!
  Neked mi az az ismeretlenül, találomra választott könyv ami elgondolkodtatott saját jóléteden?

2020. július 4., szombat

Kimberley Freeman: Csillagok ​az óceán felett

6:00 0 Hozzászólás
Eredeti címe: Stars Across 
the Ocean (2017.)
Kiadta: Athenaeum (2019.)
Oldalszám: 448
Forrás: kiadó
Értékelésem:
Amikor megpillantottam a borítót, azonnal szerelembe estem. Gyönyörű! 
És amikor elolvastam a fülszöveget is, tudtam, hogy nekem ezt a történetet olvasnom kell!

A történet 3 szálon fut és mindegyik szálon nagyon fontos az anya-gyermek kapcsolat.

Jelen / Anya - gyermek

Tori édesanyja a 19. század történelmével foglalkozó professzor, akin sajnos jelentkeztek az Alzheimer-kór tünetei. Ezt persze a professzor asszony kezdetben nem tudja elfogadni, de a történet végére be kell látnia, hogy segítségre van szüksége. 
A könyv ott veszi kezdetét, hogy Tori Ausztráliából Angliába utazik, hogy egy ideig az édesanyjával legyen és közben átgondolhassa a házassága jövőjét.  Aztán talál egy levelet az édesanyja munkahelyi papírjai között, felkelti az érdeklődését, beleolvas.
A jelenen keresztül az anya-gyermek kapcsolat a hangsúlyos. Az édesanyának - aki mindig erős támasza volt a gyermekének -, el kell fogadnia, hogy a kora és a betegsége megtörte, nem tud továbbra is erős támasza maradni. Hagynia kell, hogy a gyermeke vegye át az anya szerepét. Torinak pedig döntenie kell, hogy ebben a szituációban mit tegyen? Ápolja az édesanyját vagy élje az életét tőle távol, Ausztráliában? 

"Mindenki tudja, hogy a gyermekeknek szükségük van a szüleikre, de a szülőknek is szükségük van a gyermekeikre, nem igaz?"

Múlt 1. / Levél / Az anya

A történet másik szála az a bizonyos levél, melyet Tori megtalál és elolvas. Egy édesanya írta a lányának, akiről lemondott. Feleleveníti benne az első szerelmet, a megismerkedést az édesapával. A levél tele van emlékekkel, fájdalommal, bánattal és esedezéssel, hogy megbocsásson neki a lánya a döntéséért. 
Ugyanakkor nem csak emiatt fontos ez a levél. Az 1800-as évek második felében íródott és remekül bemutatja az akkori kort és azt, hogy egy lányanyának milyen lehetőségei voltak akkoriban.

"Az anyákat és a gyermekeiket nemcsak a test és a szellem, hanem a lélek is összeköti. Amikor már oda a test és az elme, a lélek még megmarad."

Múlt 2. / A gyermek

A harmadik szál 1874-ben fut. Agnes betölti a 19. életévét, így el kell hagynia a lelencházat, ahol felnevelkedett. A szüleiről semmit se tud, de a távozása előtt megtudja, hogy az édesanyja egy gombot hagyott hátra neki, ezt a gombot pedig összeköti egy helybeli, nemesi család lányával. Agnes, Genevieve nyomába ered, hogy kapcsolatba léphessen vele. Az ő karaktere nagyon jól megmutatja, hogy mire képes az ember, ha valamit igazán szeretne. A fiatal lány bátor és nagyon határozott. A fél világot átutazza, csak hogy megtalálja Genevievet és szembesüljön az igazsággal, amit már igazából rég megtalált. Az utazások, nyomozások közben kirajzolódik Genevieve múltja is, aki vagy szimpatikus lesz az olvasóknak vagy épp ellenkezőleg.

Nagyon szerettem olvasni a könyvet, szinte repültek a sorok. Az igazán hangsúlyos szál Agnes nyomozása. Vajon hol fogja megtalálni Genevievet? Tényleg ő az édesanyja?
Aztán ott van a levél, ami nagyon sokáig meglepetést tartogatott. Megmondom őszintén, igazából nem is sejtettem ezt a fordulatot, teljesen más megoldásra számítottam.
A jelen pedig? Emiatt vontam le az 5-ből 1 csillagot. Megközelítőleg sincs annyira kidolgozva ez a szál, mint a másik kettő. Ráadásul elég kurtán-furcsán, összecsapottan lett lezárva. Hiányérzetem maradt ezen a vonalon. Olyan szépen, olyan részletesen, jól felépítetten dolgozta ki az írónő a múltat, csempészte bele izgalomfokozásnak a levelet és közben pedig a jelen nem készült el annyira. Több kérdés is megválaszolatlanul maradt bennem a végén.

Ha kedvelitek a könnyed, olvasmányos, kicsit tán nőiesebb történeteket, akkor tudom a figyelmetekbe ajánlani! Leheletfinoman felhívja a figyelmet arra, hogy milyen szerencsések vagyunk, ha ott van/volt mellettünk egy édesanya, akire számíthat(t)unk. Illetve milyen szerencsések vagyunk akkor is, ha van gyermekünk, megadatott nekünk ez a csoda is. 

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

2020. június 23., kedd

Eddy de Wind: Auschwitz, ​végállomás

6:00 0 Hozzászólás
Kiadta: Athenaeum (2020.)
Oldalszám: 270
Forrás: kiadó
Értékelésem: 
Többször említettem már a bejegyzéseimben, hogy nagyon érdekelnek azok a történeteket, melyek így vagy - úgy, de a holokausztról szólnak, dolgozzák fel. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy mindez hogy történhetett meg. Mindegyik ilyen olvasmányban a magyarázatot keresem, amit nyilván soha nem fogok megkapni, mert erre nem lehet okot találni, nem lehet megmagyarázni. 
Eddy de Wind könyve igazi különlegesség.
 
A szerző 1916-ban született egy zsidó családba, de nem voltak vallásosak. Három éves korában az édesapja elhunyt és igazán szoros kapcsolat alakult ki közte és az édesanyja között. 1943-ban, a feleségével együtt került be abba a transzportba, ami Hollandiából Auschwitzba szállította a zsidókat. Ő orvos volt, a felesége ápolónő.
A táborban természetesen a pár elszakadt egymástól, Friedel a női blokkba került, ahol Mengele kiválasztotta a kísérleti alanyai közé, Eddyt pedig a foglalkozása mentette meg a haláltól.
A felszabadulás után egy ideig még a táborban maradt, hogy gondoskodjon a betegekről és közben papírra vetette a visszaemlékezéseit. Emiatt sokan az egyik leghitelesebb visszaemlékezésnek tartják, hisz nem volt ideje arra, hogy megkopjanak az emlékei, hatással legyenek rá a felszabadulást követő események.

A kötet ott veszi kezdetét, hogy megérkezik a férfi Auschwitzba. Ekkor még E/1-ben írja a történetet, aztán lesz egy hatalmas "vágás" és hirtelen E/3-ban olvashatjuk tovább. Annyira fájdalmas volt visszaemlékeznie, hogy úgy érezte könnyebben tudja papírra vetni az érzéseit, a történteket, ha létrehoz egy kitalált figurát - Hansot -, akit magáról mintáz meg és az ő szemén keresztül mutatja be a történteket.

Érezni lehet a könyvön, hogy a szerző nagyon távolságtartó akart lenni, szinte gépiesen leírta a történteket. Nyilván azért, hogy ne vesszenek el az emlékek, de közben nem merte átadni magát az érzéseknek. A célja a tájékoztatás, a beszámoló volt és ezt igazán akkor lehetett érezni, amikor konkrét adatokat, számokat osztott meg, mintha riporter lett volna, aki meginterjúvolta a többi rabot. Néhol nagyon távolságtartó, csapongó a könyv stílusa, ugyanakkor pont emiatt a mondhatni ridegség miatt az olvasó még jobban át tudja érezni azt, hogy min mentek keresztül a "rabok".

Amit még fontos megemlíteni, hogy a legtöbb holokausztról szóló történet csak a szörnyűségekre tér ki. A megaláztatásokra, az éheztetésekre, a verésekre, a halálra, ritka, ha valaki bele meri csempészni mondjuk a szerelmet a történetébe, de olvastam már ilyet is. Eddy de Wind sem félt erről írni. Kitért arra, hogy a férfiak és a nők ha tudtak, igenis létesítettek "kapcsolatot", írt a férfiak vágyakozásáról, ha nőket láttak, írt az intrikákról a táboron belül. A "rabok" igenis piszkálgatták egymást a szörnyűség közepette is, keresztbe tettek egymásnak, ami akár valakinek a halálhoz is vezethetett. Ugyanakkor szerelembe is estek, ismerkedtek. Ezek mind olyan emlékek, melyek szerintem pont azért kerültek leírásra, mert még nem volt idejük megkopni és még fontosnak találta megemlíteni őket. Továbbá érdekes olvasni friss emlékekkel, hogyan is látták Mengelét, a kápókat, a blokkparancsnokokat, stb. Még nincs rajtuk a Világ nyomása - a sok kiderült szörnyűség -, még csak az alapján alkottak véleményt, amiről ők tudtak a táborok belül.

"Auschwitz valójában több volt, mint egy tömeges embernyomorgató telep. A bányákkal és gyárakkal a felső-sziléziai iparvidék fontos részét képezte, és a munkások olcsóbbak voltak, mint bárhol a világon. Nem kellett bért fizetni nekik, és alig ettek. Ha pedig kimerültek, és elnyelte őket a gázkamra, akkor volt még Európában elég zsidó és politikai ellenfél, akikkel fel lehetett tölteni a létszámot."

A könyv végén összefoglaló van arról, hogyan is alakult a férfi élete a tábor felszabadulása után, így tényleg kerek képet kapunk az életéről. Továbbá pár fénykép is található benne, amik miatt még döbbenetesebb az egész, hisz így látjuk, tudjuk, hogy kikkel történtek meg a leírtak.

A kötetet először 1946-ban adták ki és a tábor 75. évi felszabadításának emlékére magyarul is megjelent. Olvassátok el!

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

2020. június 14., vasárnap

Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl

13:31 0 Hozzászólás

Kossuth, 2018
Kossuth, 2018

Képzeld el, hogy mész a városban és szívesen elszürcsölgetnél egy frissen lefőzött jóféle kávét, miközben megpihensz a nagy rohanás közepette. Tudom, hogy már beköszöntött az ősz, de próbáld meg ezt mind elképzelni a nagy nyári hőségben, méghozzá Japánban, ahol találsz is egy nagyon eldugott kis Funiculi Funicula nevezetű kávézót, amely egy alagsori pincében található. Miután beléptél, megcsap a hűvős levegő, a kávéillat, összesen három vendéget látsz és egy felszolgálót a pultban. Sikerül kicsit lehűlnöd, érzed, ahogy csukódnak le a szemeid, ezért úgy döntesz, ez a hely megfelelő lesz számomdra egy kis megnyugvásra. Kávéd iszogatása közben, eszedbe jut egy bizonyos legenda, miszerint ebben a helységben lehetőség van az időutazásra, egész pontosan addig, amíg ki nem hűl a kávéd. ,,Tuti egy nagy átverés!" - gondolod. Az utolsó kortyoknál azon kezdesz el gondolkodni, mi van, ha mégis igaz? Milyen lenne visszamenni a múltba? Melyik időpontot választanád és miért? Melyik az a legfontosabb pillanat az életedben, ahova, ha visszamehetnél, megtennéd? Mégis min változtatnál? Lenne-e egyáltalán értelme?


Mindenkivel előfordul az élete során, hogy számba veszi magában azokat a dolgokat és eseményeket, amelyeket szíve szerint, ha megtehetné, újraélné és megmásítaná. Kavagucsi Tosikadzu 1971-ben született japán szerző, egy nagysikerű színdarab alapján íródott, a Mielőtt a kávé kihűl című regényében 4 összefüggő sorsba és 5 alkalommal utazhatunk a szereplőkkel együtt az időben. Persze, mint minden időutazásnál, itt is vannak bizonyos szabályok, amelyek betartása kulcsfontosságú. Mert ha nem tesszük, felettébb borzasztó dolgok történhetnek velünk. 



Lássuk, melyek ezek a szabályok!


1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhatsz, akik már jártak a kávézóban.
2. Bármit is csinálsz míg „odaát” vagy, a jelent nem változtathatod meg.
3. A kérdéses széken ül valaki. Mindenképpen meg kell várnod, amíg ő elhagyja a széket.
4. Nem ülhetsz át máshova, nem cserélhetsz széket.
5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávédat, és akkor végződik, amikor kihűl.

A mű olvasása során négy történetet ismerhetünk meg a Funiculi Funicula kávézóban, amelyekben az elfogadásnak jelentőségteljes szerepe van. Először A szerelmesek címmel ellátott fejezetbe kapunk betekintést, amelyben (talán nem fogok nagy titkot elárulni) egy szerelmes pár legfájdalmasabb pillanatát olvashatjuk végig, amelyre ebben a kicsike kis kávézóban kerül sor. A hőn szeretett férfi több évnyi együttlét után egy másik államba megy dolgozni, és a nőt elhagyja. De miért? Talán nem is volt ez szerelem? Miért nem vitte magával? Miért nem mondta, hogy szereti és menjen vele? A második fejezetben egy házaspár komplikált házasságába nyerünk bepillantást, amelyben egy súlyos döntésnek lehetünk szemtanúi. Ennél a résznél világossá vált számomra, hogy ez a könyv könnyű olvashatósága ellenére, nem lesz egy egyszerű olvasmány. A férj egy súlyos betegségben szenved évek óta, viszont a felesége ennek ellenére nem hagyja el őt. Pedig megtehetné. Mégsem teszi! Ennek a betegségnek a következményei nagyon súlyosak, olyannyira, hogy a férj azon elmélkedik, mégis miért van még mindig vele a felesége? Lehetetlen, hiszen ő már nem tud elsőrangú férj lenni. Akkor mégis miért tart ki mellette ennyi időn át? Ezek után két nővér között zajló elromlott testvéri kapcsolatot követhetünk végig, amelyben erősen szerepet játszanak a családi hétterük által okozta problémák. Ennek a résznek meghatározó elemei a gyász és a testvéri szeretet. A húg hiába próbálja felvenni a nővérével a kapcsolatot. Viszont történik közben egy baleset, amely mindent megváltoztat. Egy ilyen előre meghatározhatatlan eseménynél a megbánás és lelkiismeretfurdalás kerekedik felül, amely szép lassan végigmarja az embert belülről. De meddig? Az utolsó fejezetben Anya és lánya, szülő-gyermek közti kapcsolatába kapunk betekintést, ahol talán az ember egyik legnehezebb döntését érezhetjük át az anya szemszögéből. Egy anya, aki szívbetegséggel küzd, mégis úgy dönt, hogy megtartja a babáját, amellyel nem csak a születendő gyermekét, de saját magát is veszélyezteti. Mégis úgy érzi, ez a helyes, ő élete értelme. De vajon túléli a gyermeke a szülést? Ő túl fogja élni? Ha nem, akkor a későbbiekben jó dolga lesz? Milyen lesz? Utálni fogja őt azért, amit tett?


A 4 sors különböző, mégis mindannyiuknak egy célja van: Választ kapni a kérdéseikre, aggályaikra! Kétségbeesésükben mit sem törődve a kockázattal visszautaznak az időben és vállalják, hogy esetleg ott ragadhatnak, és átvehetik egy a kávézóban, fehér öltözékben ülő asszony helyét, aki egy szellem. Mindig ugyanott ül. A kávéját iszogatja és folyamatosan egy könyvet olvas. Ez a nő nem tudjuk pontosan kicsoda, csak annyit, hogy azon a bizonyos széken ül, amelyen időutazni lehet és csak egyszer megy ki a toalettre, és akkor, de csakis akkor foglalható el az a szék. Ő az, aki nem tért vissza mire kihűlt a kávéja. A könyv szereplői kockáztatnak, és már időérzéküket elveszítve is megvárják, hogy elfoglalhassák a helyét. Te is meg mernéd kockáztatni? Én biztosan. Össze sem tudom számolni, hányszor visszamennék a múltba, ha képes lehetnék rá.


 
Forráskép: Kitsune Japán Kávézó és Étterem 

Kavagucsi Tosikadzu könyve igazán nagy hatással volt rám, és nem csak azért, mert kávé nélkül nem tudnék élni. A könyv borítója elképesztő, a fejezetek illusztrációja mutatós, és maga a történet is számomra nem csak szórakoztató volt, hanem egyben lehangoló is, de a maga szeretetreméltó módján. Minden időutazás végén attól függetlenül, hogy a múltunkat nem változtathajuk meg, a jelenünket igen. És ez, ez volt az, amely nem csak elgondolkodtatott, de magával is ragadott. Mert gondoljunk bele! Milyen lenne, ha a múltban akár csak egy szó, egy levél, egy ölelés által más lehetne a jelenünk, és ezáltal a jövőnk is? 


Ajánlom minden olyan olvasónak, aki szeretne elveszni kicsit a múltban és egy könnyedebb olvasási élményre vágyik, de közben a nehezebb témák is foglalkoztatják! ;-)


Található a regényben pár ismétlés, amely véleményem szerint elhanyagolható lehetett volna, így 4,5 csillagot adtam ennek a könyvnek! 😍

2020. június 12., péntek

Jodi Picoult: Életszikra

6:00 0 Hozzászólás
Eredeti címe: A Spark of Light (2018.)
Kiadta: Athenaeum (2018.)
Oldalszám: 368
Forrás: könyvtár
Értékelésem:

Egy időben faltam az írónő könyveit, aztán odalett a láz. Picoult könyveihez kell az odafigyelés és fel kell készülni arra, hogy falhoz fog vágni. Mindig morális kérdéseket feszeget, nagyon kemény témákat és ez most se volt másképp. Az Életszikra nem másról szól, mint az abortusz témaköréről. 

Fordított időrendi sorrendben íródott a történet, ami számomra egy kicsit zavaró volt. Jobb lett volna, ha ez nem így van.
Egy napon fegyveres férfi ront be egy abortuszklinikára és ejti túszul az ott levőket. Több túsz élete is fontossá válik a történetben.
Először is ott van egy 15 éves lány, aki nem más, mint a túsztárgyaló lánya. Mit keres az abortuszklinikán az apja tudta nélkül?
Ott van ezzel a lánnyal a nagynénje, akiről csak a történet végén derül ki, hogy milyen titkot őriz magában már hosszú évek óta.
Ott van a nőgyógyász, aki a terhességmegszakításokat végzi és emiatt folyamatosan ki van téve sértegetéseknek, bántásoknak. Vajon ennek ellenére mégis miért teszi meg?
Ott van egy nővér, aki sanyarú körülmények között nőtt fel és most gyermeket vár. Fogalma sincs, hogy mit is kéne tennie, megtartsa-e a babát.
Ott van egy fiatal nő, aki teherbe esett és azért ment a klinikára, hogy elvetesse a magzatot. Ezért pedig sok szenvedésen kellett keresztülmennie.
Ott van egy idős nő is, aki nyilván a kora miatt nem az abortusz miatt ment a klinikára. Miért van akkor ott?
Ott van egy aktivista is álruhában. Egy nő, aki azért ment be, hogy titkokra jöjjön rá, amiket fel tudnak használni majd az aktivisták és bezárhatják a klinikát. De ő is titkokat őriz.
És ott van a férfi, aki a fegyvert tartja rájuk. Miért vetemedett erre?

A fegyveres férfi bent a túszokkal, kint a túsztárgyaló, aki versenyt fut az idővel. Minél előbb ki akarja hozni a lányát, mielőtt bekattan a férfi és megöli őt.

Mint ahogy fentebb írtam, most is morális kérdést feszeget az írónő. Van-e joga egy nőnek úgy dönteni, hogy elveteti a gyermekét? 
Nem volt abortuszom soha, de volt spontán vetélésem a terhesség korai szakaszában. Pont ezért, amikor várandós lettem a Kicsivel, nagyon sokáig nem tudtam átadni magamat az örömnek. Minden reggel rettegve húztam le az alsóneműmet, rettegve néztem meg minden egyes mosdólátogatás során, hogy nem-e vérzek. Nagyon sokáig nem engedtem, hogy közel kerüljek a terhességemhez, nem engedtem, hogy beleéljem magamat.
Aztán a 12. heti ultrahangon a nőgyógyászom rendellenességet látott a szívénél, de ekkor még próbált megnyugtatni, hogy magától rendeződni fog, mire megszületik. A kombinált teszt eredménye bár nem volt tökéletes, de az UH rendben volt (a szívénél látszott a probléma, de a specialista is megnyugtatott), a vérteszt eredményét pedig a koromra fogták, nem a vészes tartományban volt még.
Aztán jött a 18. heti UH, először a specialistánál, majd a saját nőgyógyászomnál. És ekkor jött a feketeleves. Ugyanis nem csak a szívénél látták a problémát, hanem agyi felritkulása is volt. Tájékoztattak arról, hogy a protokoll kimondja, ha 2 minor jelet találnak az ultrahangon, akkor nagy eséllyel Down szindrómás a baba és javasolniuk kell a magzatvízvételt a pontosítás miatt. Ott feküdtem az ágyon és egy világ dőlt össze bennem. A doktornő, aki az UH-t végezte nagyon kedves volt, többször, több percig nézte a Kicsit és kijelentette, hogy szerinte egészséges, de akkor is ott a 2 minor jel. Dönteni kellett azonnal, hogy mi legyen.
Pillanatok alatt született meg a döntés, teljes pánikban voltam, kértem a magzatvízvételt. Egyedül hagytak amíg behozták a kellékeket, a férjemet kiküldték mondván, hogy kisműtétnek felel meg, majd tájékoztattak a vetélés lehetőségéről, stb. és nekikezdett. Először még egyszer ellenőrizte az UH-t, majd nekiállt. Néztem a hatalmas TV-t a falon, nagyon mocorgott a Kicsi, láttam, ahogy a tű behatolt a feje mellett, rettegtem, hogy nehogy megszúrja. A testi fájdalom elenyésző volt, de a lelki leírhatatlan.

"A gyermekvállalás mindig hatalmas kockázat. Talán egészséges gyermek születik, akinek később szívbetegsége lesz, vagy cukorbetegsége, vagy valami kábítószer-függősége. Talán összetörik a szívét, vagy elvetél, vagy háborúban veszíti el a férjét. Ha csakis olyan gyermekeink születhetnének, akiknek soha semmi nehézsége nem lesz az életben, akkor bizony soha nem születnének gyermekek."

A poklok poklát éltem át 2 hétig. Szenvedtem. Rettegtem attól, hogy beteg, mert ha az, nem tudtam mit csináltam volna. Csak az volt előttem, hogy él, érzem a mozgását, olyan sokszor láttam ultrahangon, ÉL, hogy tudnám "megölni"? De az is ott volt bennem, hogy nem, nem, én gyenge lennék egy beteg gyerek felneveléséhez és egy beteg kistesó milyen hatással lenne a Nagy életére.  És persze, ilyenkor jön az, hogy mások megnyugtatnak, dehogy lennél gyenge, erős vagy, menni fog, majd meglátod, meg nézd meg ezt és azt, ő is Down szindrómás és milyen boldog, ÉL. Igen, de én ÉN vagyok és én tudom, hogy mire vagy épp mire nem vagyok képes.
Szörnyű volt az a 2 hét, amíg az eredményre vártam. Szinte végig bőgtem és próbáltam a terhességemtől elhatárolódni. Nem simogattam, nem reagáltam a mozgására, próbáltam nem is gondolni rá, de közben meg mégis. Szörnyű volt és szörnyű volt a reakcióm. Gyűlöltem magamat, hogy így viselkedtem a gyerekemmel, de közben meg meg is értettem magamat, védekezni próbáltam.
Aztán hívtak telefonon, hogy megvan az eredmény és bevallom őszintén semmit se hallottam. Olyan volt mint a filmekben, csak zúgás, hallottam a fülemben a szívem dobogását, és csak egy szót fogtam fel: "Egészséges". Semmi másra nem emlékszem. Az a megkönnyebbülés határtalan volt. És végre 20 hetesen átadhattam magamat a Kicsi várásának.
Hogy hogyan döntöttünk volna, ha kiderül beteg? Nehéz erre válaszolni, főleg, hogy itt van, tudom milyen.

Na de visszatérve a könyvhöz. Joga van-e egy nőnek eldöntenie, hogy akarja-e a gyermekét világra hozni? Vagy joga van-e döntenie arról, hogyha beteg a Kicsi, a betegsége miatt nem hozza világra? Nehéz kérdések. Én inkább azt vallom, hogy felelősségteljesen kell gondolkodni a fogamzásgátlásról. Ha valaki még nem akar gyereket, akkor tegyen érte. Vagy ne feküdjön le senkivel vagy védekezzen! Persze vannak olyan sajnálatos körülmények, amikor a nő nem sokat tehet. De mi a helyzet akkor, ha várnak egy babát, aztán kiderül, hogy beteg? Joga van-e a szülőnek a magzat betegsége miatt a terhesség megszakításához? ... Annyira nehéz téma. Annyira összetett, felkavaró. ... Egy biztos: minden nőnek már az hatalmas teher, hogy együtt kell élnie egy abortusz emlékével. Döntse el mindenki saját maga, hogy együtt akar-e ezzel élni! És senkinek nincs joga felette ítélkezni!

"Minden gyermek megérdemli, hogy megszülethessen?
Minden nő megérdemli, hogy maga dönthessen a testéről?
Hol lehet a közös nevező?"

A könyv nagyon olvasmányos, nagyon jó volt, ajánlom a figyelmetekbe!

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

2020. június 1., hétfő

Helen Pollard: A ​kis francia panzió

6:00 0 Hozzászólás

NIOK 2020. januári kihívása 

"Valami francia"


A fene se gondolta volna, hogy a NIOK első kihívása ennyire gondolkodóba fog ejteni, napokig agyaltam azon, hogy mit is olvassak, aminek a szerzője francia vagy Franciaországban játszódik vagy csak bármi köze is van hozzá. (A közös olvasás nem hozott lázba, hisz A kis herceget már olvastam és nem nagyon akartam újra annak ellenére sem, hogy szeretem.) Ami eszembe jutott, azt már vagy olvastam vagy nem lehettem abban biztos, hogy köze lesz hozzá. Végül eszembe jutott ez a kötet és nagyon örültem neki, hisz Franciaországban játszódik, megfelel a kihívásnak. Hogy megbántam-e az elolvasását? Igazából nem, de nem is ✘eltem be az Olvasónaplómban, hogy újraolvasandó. 😌

SPOILER található a bejegyzésben!

Sorozat első kötetéről van szó.
Emmy a 30-as évei elején jár, Angliában lakik és menedzserként dolgozik. A munkahelyén a felettese kihasználja a tudását, a magánélete meg jobban hasonlít a langyos lábvízre, mint a szenvedélyes kapcsoltra. Nathannal évek óta élnek együtt, de a kapcsolatuk eléggé ellaposodott. 
Ezért Emmy kitalálja, hogy utazzanak el nyaralni Franciaországba, mert ⒈ annyit dolgoztak mostanság, hogy megérdemelnek egy kis lazítást és ⒉ bízik abban, hogy sikerül visszahozniuk a szenvedélyt a kapcsolatukba. Csakhogy ez a nyaralás nem épp jól sül el. Ugyanis ⑴ a pasi összefekszik a panzió tulajdonosának a feleségével, ⑵ aztán gondolnak a nővel egyet és le is lépnek közösen. 
Emmy rettentő sajnálja kezdetben önmagát, de Rupertet is - az idős tulajdonost -, így úgy dönt, hogy amíg a férfi lábra áll, addig segít neki a panzió körül. Ezzel pedig az uncsi élete kicsit mozgalmasabbá válik, ráadásul a szenvedély is bekopogtat az ajtaján.

Eredeti címe: The Little French Guesthouse (2016.)
Kiadta: Könyvmolyképző (2018.)
Oldalszám: 408
Forrás: kölcsön kapott
Értékelésem:
Összességében egy aranyos, csajos történet A kis francia panzió, a baj csak az vele, hogy hosszabb lett, mint lennie kellett volna. Kb. a felénél tartottam, amikor végigfutott bennem, hogy most már le is lehetne zárni a kötetet, mi a fene fog történni a következő 200 oldalban akkor? Nos, nem túl sok és kicsit zavart az időhúzás és a lappocsékolás. Ez a történet lazán 250 oldal, a többi már csak szócsépélés.

Szimpatikus volt Emmy, bár nem túlzottan értettem mi a fenéért is vár magyarázatot a megcsalás miatt Nathantól, úgy dobtam volna ki azonnal a pasit, mint macskát sz@rni, nem még futkosni utána, hogy na de miért tette. 😠
Nathan meg egy kis suttyó. Akiben annyi nincs, hogy egy kérdésre válaszoljon, ha már csúnyán lebukott, inkább elkezdi kerülni a csajt, no comment ehhez is.😤

Örültem annak, hogy Emmy maradt a panzióban és örültem annak is, ahogy folytatódott ott az élete. Mivel utánaolvastam a második kötetnek, így tudtam, hogy végül hogyan fog dönteni, de azért érdekes volt az ehhez vezető út annak ellenére is, hogy szerintem rövidebben kellett volna összehoznia az írónőnek.

Egy szó, mint száz, számomra nem újraolvasandó történet, jelenleg a folytatásra se vagyok kíváncsi, ez a rész is egyszer elment, holnapra nagy eséllyel elfelejtem, de azért aranyos volt. Ha kedvelitek a könnyed, csajos történeteket, akkor adjatok neki egy esélyt! 😏

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

2020. május 27., szerda

Ryan Loveless - Ethan és Carter

10:00 0 Hozzászólás


Carter Stevenson folytonos dadogásával és tikkelésével huszonnégy éves korára teljes magányra kárhoztatta magát. Jóllehet, a barátai is azzal nyúzzák, hogy a Tourette-szindrómának rendeli alá az életét, Los Angelesből egy csöndes kaliforniai kisvárosba költözik. Meghúzza magát, kerüli az embereket. Nem is sejti, hogy újdonsült szomszédja, Ethan Hart, hamarosan feldúlja magányát, és kilöki őt a nagybetűs életbe.
Ethan már a kezdet kezdetén megvallja az érzelmeit Carternek, bár közben retteg, hogy agysérülése kettejük közé áll, noha Ethan sokkal fogékonyabb az érzelmekre, mint az átlag. Carternél sokkal több forog kockán: ő többször megégette magát, és nem szeretné, ha megint összetörnék a szívét.
Ethan minden alkalmat megragad arra, hogy bebizonyítsa, ő és Carter összetartoznak. Aztán Ethan tragikus hírt kap. Végső kétségbeesésében Carterhez fordul segítségért. Vajon Carter kiállja a próbát?

A Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg a könyv 2013-ban, de én idén áprilisban tudtam csak beszerezni a Kiadó online raktárvásárán szinte fillérekért. Már nagyon sokszor szembejött vele, és gondoltam adok neki egy esélyt. Nagyon gyorsan a végére értem, szinte faltam a sorokat. Kivételesen elolvastam a fülszöveget, mert meg akartam tudni mindent erről a történetről. :)
Ahogy a borítón is látszik, 18-as karikás a könyv, amit úgy gondolom, hogy érdemes figyelembe venni, szóval egy 13 éves gyereknek nem adnám a kezébe. A történet 2 meleg srácról szól, de szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem a nemi identitás áll a középpontban. 
Ha már a borítóval kezdtem, akkor véleményt is formálnék róla. Röviden: nem tetszik. Az ötelt jó lett volna, a kivitelezéssel voltak problémáim. Nem értettem, hogy miért van rajta két (első ránézésre) 17-18 év körüli srác, (akik ráadásul egyforma magasak), amikor a főszereplőink már túl vannak a második x-en. Én inkább a csillagos eget, a tengerpartot, tábortüzet, és két egymásba fonódó kezet tudnék elképzelni ennek a kötetnek.
A történet röviden:
Carter a mindig zajos, és nyüzsgő Los Angelesből egy kisvárosba költözik annak reményében, hogy ott észrevétlen tud maradni, és ezáltal kevesebb megaláztatást kell elviselnie. Carter ugyanis Tourette szindrómás. A sors úgy hozza, hogy a szomszédja Ethan, szintén egy betegségben szenved, ugyanis, egy baleset következtében agysérülést szenvedett. Éli a mindennapjait, dolgozik, de a családja mindenben segíti. A Ő nyelve a zene, és a színek, mégis a színskála 2 végében éli az életét, ami vagy fekete, vagy fehér. Carterrel mégis megtalálta a kettő közti árnyalatokat is.
Carter visszahúzódó személyiség, azonban Ethant nem tudja elutasítani. Érte kilép a komfortzónájából, és kibújik a csigaházából. Egymás teljes ellentétei. Míg Carter elvan a saját kis világában, addig Ethannek szüksége van a barátaira, Carter kétszer is átgondolja, hogy megszólaljon-e, Ethan szabadszájú, kimondja ami éppen az eszébe jut. Még akkor is, ha ez nem éppen szalonképes. :)
Ami nem tetszett ebben a könyvben, azok a helyesírási hibák, és a szereplők neveinek felcserélése. Ethan és Elliot  neve alkalmanként kicserélődött, ami helyenként elég bizarr képet festett.
Igaz, hogy nem ez volt az idei évem abszolút kedvenc olvasmánya, mégis azt mondom, hogy jó volt. Olvasmányos volt, komolyan amikor igazán belelendültem, akkor alig bírtam letenni. Örömmel olvastam, hogy Ethan szülei mennyire természetesen viszonyulnak Ethan és Carter kapcsolatához. Elliot tipikus kamasz, lázad, szinte mindenért puffog, neki soha semmi nem jó, mégis, amikor a testvérének szüksége van rá, teljes mellszélességgel ott áll mellette. Még ha állandóan vitatkoznak is. :)
A karakterek szerethetőek voltak, a főszereplőink nem sajnáltatták magukat sem a betegségük miatt, sem amiatt, hogy melegek.
Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a mély érzelmeket, az összetartozást, akik nem néznek ferde szemmel a melegekre, és akik elfogadják, hogy nem mindenki olyan tökéletes, mint ahogy megfestik egy vásznon. Viszont a borítón lévő 18-as karikát vegyétek figyelembe, mert nem véletlenül van ott. :)

(kép és fülszöveg: www.moly.hu)

2020. május 21., csütörtök

Michelle Marly : Édith Piaf és a szerelem dala

8:26 0 Hozzászólás
 
 A múlt század híres francia énekesnőjének nevét gyerekkorom óta ismertem. Egy név, körülbelül ennyi. Semmi több ismeretem nem volt kilétéről, munkásságáról. Aztán teltek az évek és egyre több híres nő kiléte érdekel. Így jutottam el Édithig. Jellegzetes hangja beivódik a fülemen keresztül a bőröm alá és már soha nem felejtem el ki ő.
     Szóval a könyv. Nagyon kellemes és elegáns borítójával csábított a forgatásra. A fedőlap mintás kerete különösen finoman munkált belsőt sejtet. Egy kézben tartva is könnyű lapozni. A széles margó és a viszonylag nagy betű könnyű olvashatóságot biztosít.
     Már akkor ismerkedünk meg a " kisverébbel ", amikor Párizsban ünnepelt sztárként él. Egy-egy pillanat visszaemlékezéseiből lassan bontakozik ki hányattatott gyerekkora és viharos ifjúsága. Nem egyedülálló történetként áll előttem a jótétlélek férfi megjelenése, aki hajlandó tanítani, nevelgetni a csiszolatlan gyémánt hangú kis vadócot. Természetesen az utca törvényeihez szokott védenc túllép mentorán és a szükségletei vezérletével használja a férfiak sorát. Míg el nem jut a szakma csúcsára, ahol már nem ő a függőségi viszony alárendeltje. Akkor találkozik a szerelem valódi érzésével. Teljesen belemerül a feladatba, hogy énekespalánta párját maga mellé emelje. Éveket szánt erre a szerepre és élvezte minden pillanatát. Mindeközben Franciaország felszabadult a német megszállás alól. Egyre másra szálltak a hírek, hogy a művészvilág sokaságát kollaborációs vádakkal eltüntette az új felálló kormányzás. Édith sem úszta meg. sok-sok álmatlan éjszaka és még több üres boros üveg után szabadult csak a fenyegetés alól. Még soha senkit nem ismertem, aki ennyi alkohol fogyasztása után képes lett volna fejlődésre, karrierre koncentrálni. Végül nem tudott belekényelmesedni a boldog párkapcsolatba. Tűzre és égető fájdalomra volt szüksége, hogy énekesi pályáján tovább ékeskedjen. Eldobta magától  szerelmét. A csúcson megállni azonban nagyon nehéz, mivel az odáig vezető utat már ismerte, de, hogy ott hogyan kell megmaradni...Próbálkozott. Eljutott Amerikába és megküzdött az ottani közönség kegyeiért. Viszont már soha többé nem tapasztalhatta meg az érzelmi biztonságot. Ebből a vágyódásból született Az élet rózsaszínben című dal.
      A leépülés kínjait kihagyta a szerző könyvéből szándékosan, hogy az énekesnő szárnyalását mutathassa be romantikus történetében.
      Élvezetes olvasmány volt. A XX. század újabb fénylő csillagáról ismertem meg több apró részletet, miközben jól szórakoztam. Nincs hiányérzetem, mert a történet kerek. Barátságot kötöttem, a francia sanzonok világával. Ugyanis rávett, hogy hallgassam meg a régi felvételeken szereplő dalokat. Megnéztem egy dokumentumfilmet a regényben szereplő híres kávéházról és megállapítottam, hogy bizony tudtak élni.

       De jó volt!
     Olvassátok!

Follow Us @soratemplates