A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történelem. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. június 23., kedd

Eddy de Wind: Auschwitz, ​végállomás

6:00 0 Hozzászólás
Kiadta: Athenaeum (2020.)
Oldalszám: 270
Forrás: kiadó
Értékelésem: 
Többször említettem már a bejegyzéseimben, hogy nagyon érdekelnek azok a történeteket, melyek így vagy - úgy, de a holokausztról szólnak, dolgozzák fel. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy mindez hogy történhetett meg. Mindegyik ilyen olvasmányban a magyarázatot keresem, amit nyilván soha nem fogok megkapni, mert erre nem lehet okot találni, nem lehet megmagyarázni. 
Eddy de Wind könyve igazi különlegesség.
 
A szerző 1916-ban született egy zsidó családba, de nem voltak vallásosak. Három éves korában az édesapja elhunyt és igazán szoros kapcsolat alakult ki közte és az édesanyja között. 1943-ban, a feleségével együtt került be abba a transzportba, ami Hollandiából Auschwitzba szállította a zsidókat. Ő orvos volt, a felesége ápolónő.
A táborban természetesen a pár elszakadt egymástól, Friedel a női blokkba került, ahol Mengele kiválasztotta a kísérleti alanyai közé, Eddyt pedig a foglalkozása mentette meg a haláltól.
A felszabadulás után egy ideig még a táborban maradt, hogy gondoskodjon a betegekről és közben papírra vetette a visszaemlékezéseit. Emiatt sokan az egyik leghitelesebb visszaemlékezésnek tartják, hisz nem volt ideje arra, hogy megkopjanak az emlékei, hatással legyenek rá a felszabadulást követő események.

A kötet ott veszi kezdetét, hogy megérkezik a férfi Auschwitzba. Ekkor még E/1-ben írja a történetet, aztán lesz egy hatalmas "vágás" és hirtelen E/3-ban olvashatjuk tovább. Annyira fájdalmas volt visszaemlékeznie, hogy úgy érezte könnyebben tudja papírra vetni az érzéseit, a történteket, ha létrehoz egy kitalált figurát - Hansot -, akit magáról mintáz meg és az ő szemén keresztül mutatja be a történteket.

Érezni lehet a könyvön, hogy a szerző nagyon távolságtartó akart lenni, szinte gépiesen leírta a történteket. Nyilván azért, hogy ne vesszenek el az emlékek, de közben nem merte átadni magát az érzéseknek. A célja a tájékoztatás, a beszámoló volt és ezt igazán akkor lehetett érezni, amikor konkrét adatokat, számokat osztott meg, mintha riporter lett volna, aki meginterjúvolta a többi rabot. Néhol nagyon távolságtartó, csapongó a könyv stílusa, ugyanakkor pont emiatt a mondhatni ridegség miatt az olvasó még jobban át tudja érezni azt, hogy min mentek keresztül a "rabok".

Amit még fontos megemlíteni, hogy a legtöbb holokausztról szóló történet csak a szörnyűségekre tér ki. A megaláztatásokra, az éheztetésekre, a verésekre, a halálra, ritka, ha valaki bele meri csempészni mondjuk a szerelmet a történetébe, de olvastam már ilyet is. Eddy de Wind sem félt erről írni. Kitért arra, hogy a férfiak és a nők ha tudtak, igenis létesítettek "kapcsolatot", írt a férfiak vágyakozásáról, ha nőket láttak, írt az intrikákról a táboron belül. A "rabok" igenis piszkálgatták egymást a szörnyűség közepette is, keresztbe tettek egymásnak, ami akár valakinek a halálhoz is vezethetett. Ugyanakkor szerelembe is estek, ismerkedtek. Ezek mind olyan emlékek, melyek szerintem pont azért kerültek leírásra, mert még nem volt idejük megkopni és még fontosnak találta megemlíteni őket. Továbbá érdekes olvasni friss emlékekkel, hogyan is látták Mengelét, a kápókat, a blokkparancsnokokat, stb. Még nincs rajtuk a Világ nyomása - a sok kiderült szörnyűség -, még csak az alapján alkottak véleményt, amiről ők tudtak a táborok belül.

"Auschwitz valójában több volt, mint egy tömeges embernyomorgató telep. A bányákkal és gyárakkal a felső-sziléziai iparvidék fontos részét képezte, és a munkások olcsóbbak voltak, mint bárhol a világon. Nem kellett bért fizetni nekik, és alig ettek. Ha pedig kimerültek, és elnyelte őket a gázkamra, akkor volt még Európában elég zsidó és politikai ellenfél, akikkel fel lehetett tölteni a létszámot."

A könyv végén összefoglaló van arról, hogyan is alakult a férfi élete a tábor felszabadulása után, így tényleg kerek képet kapunk az életéről. Továbbá pár fénykép is található benne, amik miatt még döbbenetesebb az egész, hisz így látjuk, tudjuk, hogy kikkel történtek meg a leírtak.

A kötetet először 1946-ban adták ki és a tábor 75. évi felszabadításának emlékére magyarul is megjelent. Olvassátok el!

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

2020. március 27., péntek

Brodi Ashton · Cynthia Hand · Jodi Meadows: Lady ​Jane

7:13 0 Hozzászólás
Eredeti címe: My Lady Jane (2016.)
Kiadta: Maxim (2018.)
Oldalszám: 448
Forrás: kölcsön kapott
Értékelésem:
Ó, igazán jól esett ez a történet most! Teljesen másra számítottam, mint amit végül kaptam, de ennek ellenére nem vagyok csalódott. Aranyos volt, varázslatos, kellemes.

Nézzük először a történelmi tényeket:
VIII. Henrik halála után egyetlen fia, Edward (VI. Eduárd) került a trónra, aki 16 éves korában elhunyt tüdővészben. Mivel nem volt örököse, halála előtt még rendelkezett a trónutódlásról.
Két féltestvére volt, a későbbi I. Mária és a későbbi I. Erzsébet, de őket megkerülve az unokatestvérét, Jane Greyt tette meg örökösének, aki I. Johanna néven mindössze 9 napig uralkodott Edward halála után. 
Janet követte a trónon I. Mária, aki 5 évig, haláláig uralkodott. Őt I. Erzsébet az újkori Anglia egyik legnagyobb uralkodója, a Tudor-ház utolsó tagja követte a trónon.
Ezek a történelmi tények.

A szerzőpárosok pedig gondoltak egy merészet és átírták a történelmet. Kicsit tinis lett, varázslatos, aranyos és azt kell mondanom, hogy ez a vég jobb lett volna, mint ami a valóságban lett.

Addig minden stimmel történelmileg, hogy Edward haldoklik és Janet nevezi meg utódjának, aztán jönnek a fordulatok és az eltérések.

"Azt hisszük, ismerjük a történetet, ami így hangzik: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Jane Grey nevű tizenhat éves fiatal lány, akit feleségül kényszerítettek egy vadidegenhez (Lord Guildfordhoz vagy Gilfordhoz vagy Gifford-isten-tudja-kicsodához), és nem sokkal később egy ország uralkodói székében találta magát."

A történetbe beköltözik a varázslat. Ugyanis néhányan képesek állati alakot ölteni, ők az E∂ian-ok. Vannak akik üldözik őket és így nagyon nem mindegy, ki kerül utána majd a trónra. A király tanácsnoka úgy mesterkedik, hogy a másodszülött fiához hozzáadják Janet, így Edward halála után a fia vagy jobban mondva ő fog majd uralkodni. Eddig ez még nem is fura, de Gifford nappal LÓ, amit a család természetesen próbál eltitkolni és Jane se tud erről semmit, egészen a nászéjszakájáig. 
Vannak hirtelen átalakulások, menekülés, ármánykodás, egy nagyon mozgalmas, kellemes, üde, fiatalos történet a Lady Jane.

Tetszett a kis szerelmi szál is benne, Jane és Gifford könnyed és sokszor vicces évődése igazán feldobta a történetet. 

"G. ivott egy kortyot és azon gondolkozott, hogy közölhetné a legjobban a lovas hírt.
Ismered, kedvesen, országunk négylábú fenséges állatait? Nos, egy ilyenhez mentél hozzá!
Nem. Nem a megfelelő közelítés.
Édesem, nehezedre esett valaha is ember és állat között választani? Többé már nem kell!
Ennél a taktikánál is van jobb.
Édes hölgy, vannak, akik fekve alszanak, és vannak, akik állva. Én mindkettőre képes vagyok.
Nem.
Tudod-e, hogy van, akinek szőrösebb oldala is van?
Átkoztad-e már a sorsot, hogy szerttednek csak két lába van?
Tudtad, hogy a lovaknak remek az egyensúlyérzékük?
Hé, mi az ott? – majd elvágtatna."

Szeretem a történelmi regényeket, szeretek tudni a valóságról, de ennek ellenére most jól esett ez az alternatív múltú történelmi regény. Érdekes volt az E∂ian szál és a metaforák az átalakulással kapcsolatban. 
Aranyos volt, szerettem olvasni, olvassátok el ti is!

A bejegyzés megjelent a saját blogomon is!

2020. február 19., szerda

Amy Harmon: Homokból ​és hamuból

6:00 0 Hozzászólás
Eredeti címe: From Sand and Ash (2016.)
Kiadta: Libri (2019.)
Oldalszám: 518
Forrás: kölcsön kapott
Értékelésem:
Amikor láttam, hogy meg fog jelenni az írónőnek ez a könyve is magyarul, azonnal kihagyhatatlanná vált számomra. Az Arctalan szerelmet imádtam, az év könyve lett számomra 2016-ban. És bár ugyanazt a hatást nem érte el a Homokból és hamuból, de azért nagyon szerettem olvasni.

Eva zsidó származású és Olaszországban él az üveggyáras édesapjával. A lány jómódban nevelkedik, sokáig mit sem sejt arról, hogy mit jelent Hitler hatalomra jutása Németországban.
Angelot a testi hiányossága miatt az édesapja Olaszországba küldte a nagyszüleihez, hogy ők neveljék fel. A fiú nagyszülei pedig Eva édesapjának a házát gondozzák. Így a két fiatal gyerekkoruk óta egymás mellett nő fel. És mint ahogy sejteni lehet, egymásba szeretnek. Igen ám, de Angelo pap lesz. Aztán Hitler hatalma eléri Olaszországot is és Eva élete fenekestül felfordul.

Nagyon szép szerelmi történet a Homokból és hamuból.
Kedveltem Evat és rettentően sajnáltam. Sajnáltam egyrészt azért, mert a származása miatt üldözött lett. Sajnáltam azért, amin keresztül kellett mennie csak azért, mert zsidó. Sajnáltam azért, hogy olyan férfiba szeretett bele, akit pappá szenteltek és erről még érte se akart lemondani. Kedveltem Evat és szorítottam a boldogságáért. Egy makacs, de őszinte szívű, gyönyörű fiatal nő, aki mindvégig kitart. Még akkor is, amikor más, már lehet rég feladta volna.
Kedveltem Angelot is. A kisfiút, aki elveszítette az édesanyját, az apja meg Olaszországba "száműzte" a "fogyatékossága" miatt. Sajnáltam, hogy azt hitte, emiatt csak egy út járható számára. Megértettem a felnőtt Angelo őrlődését a hivatása és az Eva iránt érzett szerelme miatt. Bíztam abban, hogy a szerelem győzedelmeskedni fog.
Mind a két karakter nagyon szerethető volt és teljesen kidolgozott. De a cselekményben se lehetett hibát találni. Harmon remekül ábrázolta, hogy mi történt a zsidókkal Olaszországban, min kellett keresztül menniük. Szinte ott voltam, láttam magamat a cselekmények forgatagában.

"Egy dolog megölni valakit, és egészen más dolog megalázni, lealacsonyítani, úgy hántani le róla a méltóságát, mintha a húsától fosztanák meg. Aki megteszi az elsőt, az gyilkos. Aki pedig megteszi a másodikat, az szörnyeteg." 

A vége pedig? Sejtettem, hogy ez lesz és így volt jó. 
Szerettem olvasni a könyvet, de még se volt igazi szerelem, csak szerelem. 
Olvassátok el!

A bejegyzés megjelent a saját blogomon is!

2020. január 22., szerda

Paullina Simons: A ​bronzlovas

6:00 0 Hozzászólás
Eredeti címe: The Bronze Horseman (2001.)
Kiadta: Könyvmolyképző (2017.)
Oldalszám: 872
Forrás: könyvtár
Értékelésem:
Az írónő egy elég vaskos történelmi, szórakoztató regényt hozott össze, azt el kell ismerni. 872 oldal, egy hatalmas tégla, de olvastatja magát és csak úgy repülnek az oldalak az olvasása során. Viszont ettől függetlenül nem értem, minek kellett majdnem 900 oldalban összehozni ezt. Sokszor vontatottnak éreztem és kicsit feleslegesnek is. Ugyanakkor bennem van az is, hogy nem lehetett rövidebben írni erről a történetről, megkívánta a részleteket, az időhúzást, mert emléket állít. Emléket állít a történelem egyik legvéresebb ostromának.

A történet elején 1941 nyarán járunk. Tatjána és Dása Leningrádban lakik a szüleikkel, a fiú testvérükkel és a nagyszüleikkel. Minden gondtalannak tűnik az életükben, dolgoznak, szolgálják Sztálint. Aztán Hitler megtámadja Oroszországot és minden megváltozik.
A változás közepette ismerkedik meg Tatjána Alexanderrel, aki egy katona. A két fiatal vonzódik egymáshoz, a katona ott segít a családnak, ahol csak tud, de ezt a szerelmet tagadniuk kell, nem adhatják meg maguknak. Kínlódnak, szenvednek, Tatjána érzelmei hullámoznak a szerelem és a család között, mindeközben pedig dúl a háború és egyre közelebb ér hozzájuk.
Leningrád ostroma. A németet körbezárták a várost, 872 napig. Az volt a céljuk, hogyha nem adják meg magukat, akkor kiéheztetik a lakosokat. A város pedig kitartott, éhezett. Rengetegen haltak meg.
Tatjána küzd, éhezik. Alexander pedig harcol és nem felejti el a lányt. Néha a szenvedések közepette találkoznak, olyankor boldogok. De az olvasó fejében végig az zakatol, vajon mi lesz velük? Túl fogják-e élni az éhezést és a harcot? 

"Tedd föl magadnak ezt a három kérdést, Tatjána Metanova, és tudni fogod, ki vagy. Kérdezd meg magadtól: miben hiszel? Miben reménykedsz? De ami a legfontosabb: mit szeretsz?"

Az írónő remekül bemutatta ezt a történelmi időszakot. Igaz, hogy néha számomra nagyon sok volt, de azt el kell ismernem, hogy nagyon részletesen ábrázolta a történelemnek ezt az időszakát. Nagyon sok időt, energiát fektethetett ebbe a könyvbe, ezért pedig minden tiszteletem.

A bronzlovas nem egy kis lájtos szerelmi lamúr. Egy történelmi regény, amit két fiatal szerelme köré épített fel a szerző. Nagyon kedveltem ezt a két fiatalt. Maximálisan átéreztem Tatjána vívódását önmagával és imádtam, ahogy Alexander óvta a családot.
A vége pedig? Nem szeretném lelőni a lényeget, DE: egy sorozat első részéről van szó, ami 3 kötetes és 4 mellékkötetes. Bízom abban, hogy a folytatásokat is el fogja hozni magyarul a Könyvmolyképző.

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

2019. december 11., szerda

Alison Weir: Aragóniai ​Katalin

6:30 0 Hozzászólás
Eredeti címe: Katherine of Aragon (2016.)
Kiadta: Művelt Nép (2018.)
Oldalszám: 766
Forrás: kölcsön kapott
Értékelésem:
A nyár folyamán kezdtem bele egy HBO-s sorozat nézésébe, ami Aragóniai Katalin életét dolgozta fel addig, hogy Henrik felesége lett. A sorozat címe, A spanyol hercegnő volt. Nagyon tetszett és nagyon izgalmasnak találtam. Így nagyon örültem annak, amikor rátaláltam erre a könyvre és párhuzamosan olvastam illetve néztem a sorozatot. 
Tetszett a könyv, nagyon információgazdag, de mégis volt egy pont, amikor hosszú időre félretettem, mert nem voltam kíváncsi a folytatására. Több, mint 2 hónapig olvastam a könyvet, ami nálam elég hosszú idő még akkor is, ha 766 oldalas volt.

Az írónő egy sorozatot hozott létre, melyben mind a 6 Tudor királynő életét szeretné kötetenként feldolgozni. Az első rész természetesen ez, a második pedig Boleyn Annáé lesz majd.

Tetszett az első kötet annak ellenére is, hogy szerintem hosszabb, mint lennie kellett volna. Viszont látszik, hogy micsoda munka van mögötte, milyen mélyen beleásta magát a történelembe az írónő.
Végigvette Katalin életét onnan, hogy elindult Spanyolországból az ismeretlen Angliába, milyen volt az élete és kapcsolata Arthur herceggel, milyen volt az élete amikor özvegy lett, hogyan jutottak el odáig, hogy végül Henrik felesége lett, milyen volt a házasságuk és hogyan végződött.
Az írónő végigvette Aragóniai Katalin életét, ami szerintem fantasztikus. Egy kötetben mindent meg lehetett tudni Henrik első feleségéről.

"Nem hibáztathatta Henriket, hiszen teljesen természetes, hogy aggódik az öröklés miatt, és minden férfi, legyen király vagy közember, fiúra vágyik, aki továbbviszi a családi vonalat. De Katalin, Kasztíliai Izabella lánya, néha eltöprengett, miért fontos az, hogy férfi uralkodjon."

Nagyon szimpatikus volt a királyné. Agyafúrtnak és taktikusnak tartom, ugyanakkor nagyon kitartó és bátor, ezt pedig nagyon becsülöm benne. A sors fintorának tartom, hogy ennyi küzdelem után nem tudta megadni a királynak azt, amire annak igazából szüksége lett volna: egészséges, fiú örököst.
Gyűlöltem Boleyn Annát, ahogy felbukkant a színen. Szívfacsaró volt olvasni, hogyan küzdött Katalin a házasságáért és milyen volt az élete és halála, miután a király elvált tőle.

Hatalmas könyv, amit minden történelem rajongónak el kell olvasnia, de szerintem túlságosan hosszú. Jó, hogy ilyen sok mindent megtudtunk a királynéról, de sokszor éreztem, hogy nagyon vontatott, elég lett volna 500 oldal is, szerintem.
Olvassátok el! Én már nagyon várom a folytatást!

2019. október 8., kedd

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ​ima

7:33 0 Hozzászólás
Eredeti címe: Чернобыльская молитва (2013.)
Kiadta: Európa (2018.)
Oldalszám: 362
Forrás: kölcsön kapott
Ha van könyv, ami nagyon tud ütni, akkor ez a könyv az!
Egyszerre néztem a sorozatot az HBO-n, vártam hétről hétre az újabb részeket és olvastam közben ezt a könyvet, ami egyrészt egyfajta átfedést nyújt a filmsorozattal, ugyanakkor sokkal mélyebben, részletesebben belelátunk a történtekbe és megértünk olyan dolgokat is a sorozatból, amit látva annyira nem lehetett. Így együtt a kettő döbbenetes, sokkoló, félelmetes és millió kérdés cikázik az ember fejében közben.

Szvetlana Alekszijevics 20 éven (!) keresztül írta ezt a könyvet, ami másokkal folytatott beszélgetésekből, emlékekből épül fel. Nagyon durván belepillanthat az olvasó abba, hogy mi történt az emberekkel Csernobil után.

Nagyon sok mindent tudnék írni erről a könyvről, mert rengeteg minden kavarog a fejemben. De leginkább harag és értetlenkedés van bennem. Értetlenkedés, ami leginkább az anno rendszer miatt van. ... Az a rengeteg ember! A rengeteg ártatlan ember! Akiket odaküldtek a romok eltakarításához mindenféle védelem nélkül, a lakosok, a nép, az ország, a környező országok, a sok titok és hallgatás. ... És mennyi mindent nem tudunk még a mai napig!
Ott vannak a bányászok, akik közül a legtöbben nem élték meg a 40 éves kort.
Azok, akiket felküldtek romokat takarítani a reaktor felé, kaptak egy kis plusz lóvét, majd azonnal rokkantnak minősítették őket és tengethették szegénységben a mindennapjaikat.
A lakosság, akiket evakuálták úgy, hogy fogalmuk se volt semmiről. És persze nem azonnal.
Az állatok, akiket aztán le kellett lőni.
A hazugság, hogy minden rendben van, Szovjetunió mindent kézben tart. A fenéket! Ezt nem lehetett kézben tartani.
Hogy később se világosították fel a lakosságot kellőképpen. Akik pedig nem tudták felfogni, hogy mit is jelent az atomkatasztrófa.
Hogy szétlopkodták a sugárfertőzött házakat, aztán felépítettél máshol, hogy eladták a lopott holmikat, amik sugároznak a mai napig is.
Hogy a sugárfertőzött állatokat éppúgy eladták, mint ahogy a zöldségeket, gyümölcsöket is. Mérhetetlen az emberi butaság! De ugyanakkor meg fogalmuk se volt arról, hogy mivel állnak szemben, hisz ilyen katasztrófa még nem történt az emberiség történelmében.
Vagy akiknek mondjuk az volt a dolguk, hogy a sugárfertőzött állatokat eltemessék. Ki volt adva utasításban, hogy mit kell betartaniuk és basztak rá, jó lesz az úgy, ahogy van. Hisz nem értették az egészet. 

Belegondolva, hogy közvetve illetve közvetlen mennyi ember halt meg! És még mennyi ember fog!
A sugárzás nem csak Ukrajnát érintette. Kisebb-nagyobb mennyiségben az egész bolygót bejárta. Magyarországot is.
Akik éltek akkor, azoknak észrevétlenül módosultak a sejtjeik. Akik pedig még nem, a szüleik szervezetében módosítás ment végbe, kinél jobban, kinél kevésbé. És ki tudja, hogy mindennek mi lesz a legvége.

"Miről szól ez a könyv? Miért írtam meg?
Ez a könyv nem Csernobilról, hanem Csernobil világáról szól. Magáról az eseményről már több ezer oldalt írtak, több százezer méter filmszalagon örökítették meg. Engem viszont az foglalkoztat, amit elhallgatott történetnek, földi és időbeli létünk nyomtalan nyomainak nevezhetnék. Írok, és gyűjtögetem az érzések, gondolatok, szavak hétköznapiságát. Próbálom megragadni a lélek hétköznapi életét. Átlagemberek átlagos napját. Itt pedig minden rendkívüli: az esemény is, az emberek is, akik belakták az új teret. Csernobil számukra nem metafora, nem szimbólum, hanem a házuk."

Olvassátok el!

A bejegyzés megjelent a saját blogomon is!

2019. március 29., péntek

Kate Quinn: Alice ​hálózata

6:39 0 Hozzászólás
Eredeti címe: The Alice Network (2017.)
Kiadta: Maxim (2018.)
Oldalszám: 528
Forrás: saját
Értékelésem:
Teljesen mást kaptam ettől a könyvtől, mint amire számítottam. Számomra az írónő ... hogy is fogalmazzam meg ... szóval a történelmi regényeiről lehet őt ismerni, de amikor megláttam ezt a borítót, bennem teljesen az a kép alakult ki, hogy egy könnyed new adult lesz. Könnyed sztorira számítottam, amit bárki kiráz a kisujjából, ugyanakkor persze kellemes olvasmányra.
Nos, az Alice hálózata nem ilyen.

A történetnek igazán két főszereplője van, akiknek köszönhetően két idősíkban is játszódik a cselekmény.
A "jelenben"  a II. vgh-t követően vagyunk. Charlie egy amerikai egyetemista lány, aki a szülei legnagyobb szégyenére házasságon kívül teherbe esett. A kis "probléma" megoldása céljából az édesanyja Svájcba utazik vele, de útközben a lány megszökik. A terve az, hogy a váratlanul eltűnt unokatestvére nyomára bukkanjon, aki olyan volt számára, mint a nővére és évek óta nem hallott róla semmit.
A "múltban" az I. vgh. előtt vagyunk, amikor is az angolok előszeretettel vetettek be női kémeket Franciaországban. Eve egy ilyen fiatal és nagyon naiv kém, aki a saját bőrén tapasztalja meg a háború szörnyűségeit.
A "jelenben" Charlie segítségért fordul Evehez, aki akkorra egy "megöregedett", kiégett, iszákos és durva nő. A kapcsolatuk elég hevesen indul, ennek ellenére Eve beadja a derekát és segít Charlienak. De nem szívjóságból. Az a terve, hogy felkutassa az egyik ellenségét, akinek köze lehet Charlie unokatestvérének az eltűnéséhez is.

Nagyon olvasmányos volt a történet, viszonylag gyorsan be is faltam. Leginkább azok a részek érdekeltek, amikor Eve visszaemlékezett. Érdekes és izgalmas volt olvasni egy kémnő történetét, vele együtt izgultam, hogy le fog-e bukni vagy sem. Quinnek sikerült azt összehoznia, amit Laurent Vachaudnak a Kémnőkben nem.

"Az első világháború kémnői mára jobbára feledésbe merültek. Bármennyire nagyra becsülték is a munkájukat a háború alatt, utóbb valamelyest feszengést okozott, hogy miképpen kezeljék őket. "

Ugyanakkor másképp, de izgalmas volt olvasni Charlieról is. Maga a nyomozás az unokatestvére után nem érdekelt annyira, az már annál inkább, hogy hogyan fog dönteni a terhességével kapcsolatban. Meg fogja-e tartani a babát vagy sem? Illetve mivel egy szerelmi szál is kibontakozott, nagyon kíváncsi voltam, hogy mi fog ebből kialakulni.

Ami a szereplőket illeti, a két karakter teljesen ellentétes és pont emiatt remekül egészítették ki egymást.
Eve durva, kocsis stílusú, mélyen megtört nő, aki nagyon sok mindenen ment keresztül.
Charlie viszont fiatal, de koránt sem olyan naiv, mint Eve volt egykor. Ő finomnak, úrilánynak van nevelve, de mégsem beképzelt, önmagától elszállt karakter.
Mind a ketten kedvelhetőek voltak. Ki azért, ki ezért.

A cselekmény olvasmányos, izgalmas, nagyon tetszett a két idősík. Szerettem olvasni és tudom ajánlani a figyelmetekbe is.
És mint ahogy fentebb említettem, könnyed sztorira számítottam, amit bárki kiráz a kisujjából. Az Alice hálózata nem ilyen. Gördülékenyen lehet haladni az olvasásával, mert az olvasó befalja a sorokat, de súlyos olvasmány. Érezni lehet mögötte nagyon keményen a múltat. Olvassátok el!

A bejegyzés megjelent a saját blogomon is!

2019. március 20., szerda

Anne C. Voorhoeve: Lilly ​átmegy a falon

6:38 0 Hozzászólás
Eredeti cím: Lilly unter den Linden (2004.)
Kiadta: Könyvmolyképző (2017.)
Oldalszám: 264

Forrás: saját
Értékelésem:
Még 2016-ban olvastam az írónőtől a Liverpool ​Street-et, ami nagyon tetszett. Úgy tűnik az írónő szeret a történelem forgatagában magára hagyott gyerekek életéről történetet szőni. 

A Lilly átmegy a falonban 1988-ban vagyunk, még a berlini fal leomlása előtt. 
Egy család évekkel ezelőtt kettészakadt. Lilly édesanyja átszökött az NSZK-ba a szerelme után, hátrahagyva a nővérét az NDK-ban. Nem tartották/tarthatták a kapcsolatot egymással évekig. 
A történetünk kezdetekor viszont Lilly édesapja már meghalt, az édesanyja pedig haldoklik, majd elhuny. Ekkor megjelenik a nő nővére és teljesen összekuszálódik Lillyben minden. A nő a temetés után visszatér az NDK-ba - hisz mást nem tehet -, viszont Lillyt nem viszi magával. A fiatal lány pedig úgy dönt, dacolva a veszéllyel, átszökik az NDK-ba és megkeresi a nagynénjét. 
Sok mindent megért közben a két különböző Berlinről.

Nincsen komolyabb emlékem erről az időszakról - a rendszerváltásról is csak pici emlékek -, elég kicsi voltam 1988-ban még. Bár a könyv egészen jól felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire különbözött a két oldal, de mégsem éreztem teljesen kereknek.
Az az igazság, hogy nem tudott lekötni, nem tudott annyira meghatni. Persze sajnálom, hogy családok szakadtak ketté, hogy az egyik oldal fejlődött, a másik lemaradt. Hogy az egyik oldalon szabadság volt, a másikon viszont állandó félelem a besúgóktól. Ezt Voorhoeve nagyon jól bemutatja, mert elég részletesen kitér az NDK beli életre. Amikor évekig várni kellett egy autóra, amikor a pult alól került elő a ketchup, amikor besúgók lehettek bárhol, amikor bárkit bebörtönözhettek évekre és elvehették a gyermekét ... Ismerős azért, nem? De valahogy számomra még sem kerek. Lehet, hogy a karakterek miatt inkább.

"Mert a fal mindenütt ott volt; látni sem kellett ahhoz, hogy sejtsük, hol fut a határ: Nyugat-Berlin házai ezen a sötét, esős napon fényesen kivilágítva, itt-ott szinte karnyújtásnyira álltak. Átpillantva a túloldalra az volt az ember érzése, mintha ideát csak még nagyobb lenne a csend és a sötétség. Mindkét oldalon ugyanabból a kőből, ugyanabban stílusban épültek a házak, és szó szerint ugyanaz az eső mosta őket. De egy világ választotta el őket egymástól."

Az írónő
Igazán senkit se kedveltem meg. 
Sajnáltam Lillyt amiért árva lett, majd magára maradt teljesen. Megértettem a félelmét, a nem akarását nevelőszülőkhöz kerülni, sajnáltam a vele történtek miatt és megértettem a szökését annak ellenére is, hogy végig aggódtam amiatt, nehogy bajba sodorja a nagynénjét.
Tán leginkább pont a nagynéni fogott meg. De hogy miért? Nem is tudom. Tán azért, amit ki kellett állnia a húga szökése után, ami a lányával történt és ami velük utána.

Számomra ennek a könyvnek az igazi értéke az, hogy nagyon jól bemutatja ezt az időszakot. Csak nem jó karakterek szemén keresztül.

A bejegyzés megjelent a saját blogomon is!

2019. március 11., hétfő

Wendy Lower: Hitler ​fúriái

6:38 0 Hozzászólás
Kiadta: Európa (2015.)
Oldalszám: 348
Forrás: kiadó
Értékelésem:
UH, ez a könyv! Nehezen találom a szavakat.
Hajlamosak vagyunk abban a hitben lenni - főleg, mi nők -, hogy a holokauszt rémtetteiben csak férfiak vettek részt. Vagy ha esetleg mégis volt benne részük nőknek, akkor csak 1-2-ről van szó. Hisz egy nő gyenge, gyengéd, könnyen sérül. 
Egy nő nem ver halálra ostorral egy rabot. 
Egy nő nem nézi végig mosolyogva egy tömegsír mellől, ahogy tucatszámra ölik meg a gyermekeket. 
Egy nő nem véreskezű, nem bírja a rémtetteket.
Egy nő törékeny, védelmező, óvó, benne van az ősi ösztön, hogy ANYA. 
A férfiak már igen. Mert ők szeretnek harcolni, szeretik azt mutatni, hogy erősek, rettenthetetlenek, nem félnek semmitől és senkitől. 
De egy nő?

A könyv olvasása közben fel-felötlött bennem egy régi emlék. Évekkel ezelőtt láttam egy interjút, ami Hitler titkárnőjével készült. Az idős, nagyon megtört nénike váltig állította, hogy ő semmit se tudott a holokausztról. Hogy Hitler milyen kedves volt, atyáskodó, viccelődő, stb. Már akkor is nagyon nehezemre esett elhinni, amit a nénike mondott. Ott állt Hitler mellett, gépelte a leveleit, ha kellett felbontotta azokat, iktatta nyilván és nem tudott a holokausztról? Nem hallott semmit az átszűrődő falakon keresztül? Tényleg úgy teltek a napjai, hogy fogalma se volt arról, hogy mi történik kint? Vagy egyszerűen csak azért nyilatkozta ezt, mert óvni akarta az utódjait a támadásoktól. Ő nem tudott semmiről, nem látott, nem hallott semmit. Vagy csak ezt akarta elhinni, hogy könnyítsen a lelkiismeretén.

"A német nők háború utáni általános hallgatása sok mindenben gyökerezik, beleértve a szégyen, a keserűség és a félelem érzését."

Ugyanis a könyv szerint a párt titkárnői nagyon is tudtak mindenről. Hisz ők gépelték a leveleket, a parancsokat, ők kapták meg a postát, bontották fel, iktatták, stb. Nagyon is tudtak a történtekről.
És ne feledkezzünk el azokról a nőkről sem, akik más irodai munkával segítették a Pártot. Vagy épp külföldi küldetésen voltak. Tanárnők átnevelés céljából. Vöröskeresztes nővérek. Orvosok, ápolónők, akik már azelőtt részt vettek a holokauszt gépezetében, hogy az igazán elkezdődött volna. Akik úgymond eutanáziát követtek el szerintük a sérült, fogyatékos embereken, gyermekeken. 

"A nácik első női tömeggyilkosa nem koncentrációs táborbeli őr volt, hanem ápolónő."

És a női katonákról, tábori őrökről se feledkezzünk el. De legfőképpen a tábori feleségekről, akik a frontra kísérték a férjeiket, akik meghazudtolták női mivoltukat. Akik a férjeik mellett álltak a tömegsírok mellett és nézték, ahogy a pallón mentek át a rabok, ahová belőtték őket. 
És ezek mind nők: titkárnők, irodai dolgozók, tanárnők, ápolók, orvosok, katonák, őrök, feleségek. 
Nők százai, ezrei, akik részt vettek a holokausztban.

"Sok német nő kíváncsiságból, veleszületett kegyetlenségtől indíttatva avagy egyéb okokból jelent meg a tetthelyeken. Mint bűntársak, ölésre biztatták párjukat, miközben a maguk sötét hajlamait is kiélték."

Mert fanatikusak voltak, mert elegük volt az otthon ülésből, mert tenni akartak és valamiért ezt tették. ... Nos kérem szépen, ők is benne voltak a tömegmészárlásban.

Wendy Lower könyve ezt mutatja meg. Nyomozott, levéltárakat bújt, felkutatott embereket, emlékeket és végül megszületett a könyv.

Amiért mégis közepesre értékelem az azért van, mert hiányérzetem maradt. 13 nő történetén keresztül mutatja be a többi náci nő sorsát is. Ez nekem kevés! Ha több száz, több ezer női sorsról ír, akkor ennél több nő életének a sorsának a bemutatását vártam volna. 
Ettől függetlenül tudom a könyvet a figyelmetekbe ajánlani. Dokumentumkönyv, tényszerű, száraz, nehéz irodalom, de ha érdekel titeket ez az időszak, akkor szerintem ne hagyjátok ki az olvasását!

A bejegyzés megjelent a saját blogomon is.

2019. március 1., péntek

Michelle Marly : Coco Chanel és a szerelem illata

18:32 0 Hozzászólás

Képtalálat a következÅ‘re: „coco chanel és a szerelem illata” Talán  lehetne  más  címe  is  . . .  mint  például  :  Örök  emlékül . 

        Halandó ember szemével nézve a valaha állított egyik legszebb emlék az elvesztett szerelemnek egy parfüm , amely majd 100 évvel később is hirdeti különlegességét . Sokan vágynak az igaz szerelemre . Vannak , akik oly szerencsések , hogy meg is találják . Közülük pedig sajnos akadnak páran , akik csak rövid ideig élvezhetik . Az elhagyott fél élete végéig keresi élő , vagy holt veszett felét . 
         Jelen főhősünk , lehet a divatvilág nagyasszonya , a beteljesülő boldogságot mégsem tapasztalhatta meg soha . . . 
          A történetbe ott kapcsolódunk , amikor végre a szakmai sikerek elérkeznek Gabrielle életében . Sokat dolgozott érte . Szegény , hatgyermekes  francia család szülötteként nem várt rá nagy karrier . Anyja mellett tanult meg varrni . Serdülőként veszítette el őt , apja pedig árvaházba száműzte gyerekeit . A nagykorúságig megszilárdult elhatározása ,hogy saját lábra fog állni , dolgozó nő lesz . Egyik varróműhelytől a másikig fejlődött ,így jutott Párizsba . Első üzletében kalapokat készített . Majd később ruhákat , melyeket a  fővárosi előkelő hölgyek egyre szívesebben reklámoztak . Párkapcsolatai révén került kapcsolatba élete szerelmével , egy nős angol úrral . Mégis vele képzelte egész életét . Sok közös tervet dolgoztak ki jövőjük építésére . Egy baleset vetett véget a szép reményeknek . A vigasztalhatatlanság közönyétől hosszú út vezetett az újabb életkedv megtalálásáig . Coco életcélul tűzte ki , hogy halott kedvesének parfümmel állít emléket . De az nem lehet akármilyen ! A világ legkülönlegesebb illatát kereste . Ezen az úton találkozott egy orosz zeneszerzővel , aki az Orosz Nemzeti Balett társulatnak komponált . Küzdelmes viszonyt folytattak . Szinte már fojtogató volt a férfi ragaszkodása . Talán épp szabadulási vágytól vezérelve kezdett új kapcsolatot Dmitrij Romanov főherceggel . Ami végül igen biztonságos szerelmi kötelékké alakult . Kellemes harmónia jellemezte és megfért benne a származási különbözőség is , meg a kegyeleti elhivatottság is . Számtalan módon segítette céljai elérésében a száműzetésben tengődő főnemes párját . Eljuttatta az ideális illatszerészhez . Az álom valósággá vált és megszületett a Chanel No 5 . Az újabb siker viszont nem jelentette az érzelmi stabilitás megmaradását . Elszállt . Az emlékek sem lettek kevésbé fájóak . Viszont beletörődött veszteségeibe és már nem próbálta pótolni azokat .
        Tapasztalataim szerint azok az emberek , akik gyermekként érzelmileg szegény környezetben nőnek fel , egész életükben hajlamosak hajszolni az elismerést . Közülük egyesek elvesznek , másokról viszont kiderül zsenialitásuk . Az ilyen különleges képességű és teljesítményű emberek egykoron és manapság is nagy lendülettel merülnek el témakörük világában . Tehetik .Tulajdonképp nincs vesztenivalójuk . Magányuk elől újabb szakmai elismerés irányába rugaszkodnak . 

         Érdekesen alakította a szerző a két évet magába foglaló történetet . Kihagyta belőle a hétköznapi monotonitást . Eleinte zavart is , hogy szinte ugrált a napok között . Végül megértettem , hogy célon szeretné tartani az olvasó  tekintetét . Írjanak a szaklapok , szakkönyvek a varrómesterség csínjairól ! Közben túl sok pezsgőt fogyasztottak a szereplők . 
         Valahogy visszalassított a szerkezet . Többször megálltam olvasás közben akár egy - két napra is . Kimaradt a pergő szenvedély , a hullámzó lüktetés . Valahogy sokkal több lángolást vágytam egy ekkora hírességnek . Unalmasnak mégsem mondanám . Nem ítélkeznék ilyen könnyelműen . Csak az a valami . . . az úgy hiányzott . Viszont cserébe kaptam egy majdnem történelmi hitelességű alkotást . Ami szinte felér egy igazi kárpótlással . Elképzelni sem tudom , hogy mennyi háttérmunkát , mennyi adat- és emlék-gyűjtést jelentett a regény összeállítása . Bizonyára rengőt . Milyen szívesen pillantanék bele csak töredékébe is !

          Egyszer lesz egy kis üvegcse Chanel No 5 - öm!  ; - )

2019. február 14., csütörtök

Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam

6:00 0 Hozzászólás
Eredeti címe: Jag heter inte Miriam
Kiadta: Athenaeum (2018.)
Oldalszám: 424
Forrás: saját
Értékelésem:
Nagyon figyelemfelkeltő a könyv fülszövege. Egy titok, koncentrációs tábor, Mengele, egy cigány lány, aki zsidónak adja ki magát .... Érdekelt és nem csalódtam. Annak ellenére sem, hogy miután befejeztem a könyvet, több hibára is felhívták a figyelmemet. De haladjunk sorjában.

Nagyon szeretem (jaj de furán fejeztem ki magamat, inkább azt mondanám, hogy érdekel, sokkol, tudni akarom és érteni, hogy mindez hogy történhetett meg, de mégis szeretem, mert falom ezeket a könyveket. Remélem értitek.) azokat a könyveket, melyek a II. vgh. ezen borzalmairól szólnak. Nagyon sokat olvastam is ezzel kapcsolatban, de olyan könyvet még nem, ami ennyire a cigányok (egyáltalán leírhatom ezt, nem romákat kellene inkább írnom?) helyzetére hívta volna fel a figyelmet és a velük történtekre. Szomorúnak tartom, hogy minden néptől elnézést kértek az elkövetett bűnökért, de tőlük nem. Mert ők bűnözők voltak és a kiírtásukért nem kellett elnézést kérniük. Bűnöző az a rengeteg gyermek, a sok ártatlan?

Na de a történet.
Kezdetben a jelenben vagyunk, amikor is Miriam épp a 85. születésnapját ünnepli. Vele van a nevelt fia (aki az apja nyomdokaiba lépett, csak hogy kisajtoljon a férfiből bármilyen érzést is az irányába), annak a felesége (a nő, aki mindig távolságtartó volt Miriammal és érezni lehet, hogy közel sem tökéletes a kapcsolata a férjével), a lányuk (a mai modern, egyedül gyereket nevelő, mellette robotoló anya) és a kisfia. Az ajándéka átadásakor elszólja magát, hogy ő nem Miriam. Majd egy séta alkalmával az unokájának elkezd több, mint 60 év után mesélni. 
Arról, hogy eredetileg cigány származású, de mielőtt megérkezett volna a koncentrációs táborba, elvette egy zsidó nő ruháit, mert az övé elszakadt. És onnantól kezdve a zsidó nő nevét használta végig. Hogy a menekülése után csak így maradhatott Svédországban, mert ott cigány nem maradhatott. Mesélt neki a koncentrációs táborban átélt élményeiről, majd a férjével való megismerkedéséről, lassú szerelembe esésükről. Arról, hogy a férje mindig távolságot tartott a fiától, akivel a terhessége során a felesége terhességi toxaemiát kapott és belehalt. Mesélt arról, hogy a szegény cigánylányból hogyan lett Miriam, az elismert fogorvos makulátlanul viselkedő, zsidó felesége. És a mesélése közben hol a múltban vagyunk, hol a jelenben.

A jelenben lényegében egy séta alatt játszódik le majdnem mindent. Reggel megtörténik az elszólás, pár órával később elmennek sétálni és közben Miriam mesél. Néha meg-megállnak, leülnek egy padra, ilyenkor visszacsöppenünk a jelenbe, hogy láthassuk milyen hatással van az unokájára a meséje és szembesülhessünk azzal, hogy elrepültek az évek Miriam felett.

Nagyon megkedveltem Miriamot a sorokon keresztül és örülök annak, hogy az ő története egy olyan népre hívta fel a figyelmet, akikre más könyvek nem nagyon szoktak vagy csak említésképpen
Természetesen sokkoló volt olvasni ahogy Mengele kísérletezett a kisöccsével, sokkoló volt megtudni, hogy a cigánytáborral hogyan végeztek egy éjszaka alatt, sokkoló volt újra szembesülni azzal, hogy az élet mennyire keveset ért és sokkoló volt megérteni, hogy értem Miriam tettét. A hazugságot, a félelmet a kitaszítottságtól. Szörnyű belegondolni, hogy milyen lehetett neki évtizedekig hazugságban, félelemben élni. Hogy már ő maga volt Miriam, egybeforrt vele, de még sem. És ezt nem tudta elmondani még a férjének sem, mert megvetette volna a származás miatt.


A könyv nagyon felhívja a figyelmet a származásokkal kapcsolatos előítéletekre. Legyen az akár cigány vagy más népcsoportba tartozó egyén. A megbélyegzést, a te is biztos olyan vagy szlogeneket. Hisz ha mindenki egyforma lenne, akkor a leírtak alapján Miriamnak is olyannak kellett volna lennie. ... De nem lett.

"Soha senki nem akart egy cigánynak segíteni, hacsak nem más cigányok."

Miután befejeztem a könyvet, átolvastam a molyon a többi értékelést és ezekből derült ki, hogy sok fordítási hiba van a könyvben. Nem mondanám ezeket fontosnak és aki nem olvasta az eredetit, nyilván tudni se fog róluk. Számomra persze ez nem egy pozitív dolog, de nem rontott az értékelésemen. Tudom a könyvet a figyelmetekbe ajánlani!

2019. január 30., szerda

Steve Berry - Királyi fortély

22:05 0 Hozzászólás


Steve Berry amerikai író igen későn futott be. Már majdnem 50 éves lett, amikor végre egy kiadó befogadta első könyvét. Valószínűleg Dan Brown sikereit irigyelték meg, s mivel Berry is hasonló, történelmi rejtvényfejtős kalandregényt írt, vállalták a kockázatot és megjelentették A Borostyánszoba című regényét. Ezt követően még írt 2 önálló regényt, a Romanov próféciát és A harmadik titok című könyvet, majd hozzákezdett a Cotton Malon sorozatához. Ennek egyik része a Királyi fortély. 
Minden regénye önnálóan megállja a helyét, egymástól független történet, kvázi mint Langdon professzor kalandjai, csak számomra a Da-Vinci kódot és az Angyalok és Démonokat leszámítva jobbak, mint Dan Brown történetei. Nem tudom, hogy azért-e, mert több mögötte a kutató munka, vagy épp az aktuálpolitika, de valahogy sokkal élethűbbek a történetei és kevésbé kifacsartak, mint Brown sztorijai.
Ebben a részben Malone összekapcsolta Abdelbaszet Ali Mohamed Al-Megrahi 2009-es amnesztiáját (1988-ban felrobbantotta a Pan-Am egyik járatát; 243 utas és a 16 fős személyzet vesztette életét) és az 1533-ban született I. Erzsébet életét, vagyis az őt övező titokzatos legendát, összeesküvéselméletet. Nem árulom el mi az, mert ez a könyv egyik fordulata.
A történet szerint Malone Amerikából utazik hazafelé Dániába a fiával, de szívességet tesz régi főnökének és Londonba kísér egy angol fiatalembert. Nem is sejti, hogy ez az apró segítség belekeveri a CIA Angliában zajló titkos műveletébe, melynek célja, hogy rávegyék a Skótokat arra, hogy ne engedjék szabadon Al-Megrahi-t. A CIA ugyanis találni akar Anglia múltjában  egy olyan titkot, amivel kényszerítheti az angolokat, hogy rávegyék a skótokat a meghátrálásra. Jó kis politikai játszma! De persze ott az angol titkosszolgálat is, és őket se ejtették a fejükre. De hogy valójában, ki melyik csapatban játszik, és kinek mi a valódi szándéka, korán sem egyértelmű.
A regény fordulatos, izgalmas, sodró lendületű, mégis követhető a történelmi nyomozás. Több szálon futó eseményeket szépen görgeti, hogy a végkifejletben minden szereplőt egy vonalra terelhessen és lezárhassa a történetet. Az I. Erzsébet életéről szóló részek történelmi tények, ellenőrizhetőek, az 1988-as és a 2009-es események a neten ellenőrizhetőek, a köréjük íródott teória pedig annyira valóságosnak tűnik, hogy akkár igaz is lehet.

Megjelenés: 2014
Oldalszám: 570 oldal
Kiadó: Ulpius-ház
Borítás: papír, puha borítás


2018. december 6., csütörtök

Heather Morris: Az ​auschwitzi tetováló

5:00 0 Hozzászólás
Eredeti címe: The Tattooist of Auschwitz
Kiadta: Animus (2018.)
Oldalszám: 304
Forrás: saját
Már a megjelenése előtt kíváncsi lettem erre a könyvre és amint beszereztem, azonnal neki is kezdtem az olvasásának. Pontosan 1 nap kellett ahhoz, hogy végezzek vele. Szerdán, a Kicsi délutáni alvásakor kezdtem neki és olvastam kb 2 órán át, majd folytattam este is, amikor mind a két gyerkőc aludt már, Csütörtökön pedig befejeztem a Kicsi délutáni alvásakor. Szó szerit befaltam ezt a könyvet és ha tehettem volna, akkor megszakítás nélkül olvastam volna el.
Legutóbb tán az Evely hét férjénél volt ugyanilyen HŰHA érzésem, csak nyilván más a két könyv.

Nagyon sok olyan történetet olvastam, mely ilyen-olyan formában a holokausztot dolgozta fel vagy visszaemlékezés volt. DE soha nem olvastam még olyat, ami az egyik haláltáborokban játszódik és nem csak a pokol szerepel benne, hanem mint egy kis kinyíló virág a hóban, a szerelem és a remény. Ilyet még nem olvastam.

Lale 22 éves (ha jól emlékszem), amikor Auschwitzbe kerül. Nagyon művelt, jól kiállású, több nyelvet beszélő fiatalember. Tán emiatt is szúrja ki azonnal magának a Tetováló (az a férfi, aki a rabok karjára tetoválja a számokat) és teszi a segédjévé. Ezzel megmenti lényegében a férfi életét.
Lale megtanulja, hogyan éljen túl. Lényegében olyan, mint egy macska. 9 élete van és a 3 év alatt, melyet táborokban töltött, nagyon sokszor volt a halál közelébe.
Gita 16 éves volt, amikor Auschwitzbe került. Lale tetoválta rá a számát a karjára és azonnal megfogta valami a lányban, pedig egy szót se válthattak.
A könyv az ő szerelmük kibontakozásáról szól a pokolban, de ne egy romantikus történetre számítsátok. Ez a véres valóság. Amikor egyik napról a másikra emberek tűnnek el, amikor egy teljes barakkot a gázkamrába küldenek, amikor valaki csak azért is meghallhatott, mert épp olyan kedve volt a kápónak. Éhezés, verések, halál és az állandóan működő kohók. Amikor az emberek élőholttá válnak és csak a holnapban bíznak. Ilyen időben talált egymásra a két fiatal és lettek szerelmesek.
"Lesz holnapunk. Azon az éjszakán, mikor megérkeztem, megesküdtem, hogy túlélem ezt a poklot. Túléljük, és felépítjük az életünket, amelyben szabadok leszünk, akkor csókolózunk, amikor akarunk, és akkor szerelmeskedünk, amikor akarunk."

Nagyon megkedveltem Lalet és Gitát a sorokon keresztül. 
Lalet a bátorsága, az állandó segítségnyújtása miatt. És azért, mert nem tagadta meg a múltat. Nem tagadta azt, hogy valamilyen fura barátság alakult ki közte és az egyik őr között. Félt attól, hogy nehogy együttműködőnek tartsák majd őt és ezért elítéljék, de tetszett, ahogy leírta, hogy ő csak túl akart élni. Akkor is, ha néha ezért le kellett hajtania a fejét és becsukni a szemeit. Nem feltétlenül az a bátor, aki nekimegy egy őrnek azért, mert megölték a társait. Az is egyfajta bátorság, aki túl akarja élni ezt a poklot. Mert sokáig tart ebben a pokolban élni.
Kedveltem Gitát, ezt a fiatal, tönkretett lányt. Akinek a szemén keresztül láthatja az olvasó, hogy a nők mennyire is erősek lelkileg. Vannak persze, akik összetörnek. De vannak, akik kart karba öltve, még ha nehezen is, de tovább mennek. És nem sírnak, nem adják könnyen a könnyeiket. És túlélnek. Ó szegény Cilka! Hogy ítélhették még 12 év kényszermunkára Szibériában? Hát nem látták, hogy ez a szerencsétlen lány is csak áldozat volt? Annyira, de annyira örülnék annak, ha valaki feldolgozná a történetét! Annyira elolvasnám, hogy mi történt ezzel a szerencsétlen lánnyal!

Minden olyan történet rettentően felkavaró, ami ebben az időszakban játszódott. Sose fogom tudni megérteni, hogyan történhetett meg és rettegek attól, hogy nehogy újra megtörténjen. Nehogy újra kiszúrjunk egy népet a vallása, bőrszíne, nemi hovatartozása vagy csak mondvacsinált árulás miatt és újra működni kezdjenek a kohók vagy épp a kápók.

A könyv igaz történetet dolgoz fel és rettentően megható volt látni a végén a képeket Laleról és Gitáról, akik igen, hála az égnek túlélték a poklot és utána egymásra találhattak. És bár utána se volt könnyű az életük, de együtt voltak és öregedtek meg.

"Ha reggel felébredsz, az a nap már jó nap."

Sokszor leírtam, elmondtam, de elmondom újra: nagyon tudom ajánlani ezt a könyvet is mindenki figyelmébe. Olvassunk a holokausztról, hogy miken mentek keresztül az emberek és tanuljunk a történelemből!


2018. november 27., kedd

Alan Gratz: Menekültek

5:30 0 Hozzászólás
Eredeti címe: Refugee (2017.)
Kiadta: Álomgyár (2018.)
Oldalszám: 382
Forrás: saját
A bejegyzés írásakor igyekeztem elvonatkoztatni a jelenkori "menekült helyzettől", ezzel kapcsolatban a személyes véleményemet nem szeretném kifejteni! A könyvet igyekeztem maximálisan TÖRTÉNETKÉNT feldolgozni magamban.

Gondolta volna a fene, amikor nekikezdtem ennek a könyvnek, hogy ennyire a hatása alá fogok kerülni. Megmondom őszintén, hogy túl sok jóra a kiadótól nem szoktam számítani, szerintem ők kimondottan a könnyedebb műfajt részesítik előnyben és nem épp a velősebb témájú történeteket. A Menedék egy kakukktojás ebben a sorban. Még mindig kattogok rajta és keresem az összefutó szálakat.

3 gyerek a történet főszereplője. 3 különböző korban és helyszínen.
Ott van Josef, aki egy zsidó fiú 1939-ben, Németországban.
Isabel egy kubai kislány 1994-ben.
Mahmud egy szír kisfiú 2015-ben.
Mind a hárman menekülnek.
Josef a zsidó mivolta miatt a szüleivel Kuba felé.
Isabel Kubából az USA-ba.
Mahmud pedig Németországba. Abba a Németországba, ahonnan Josef 1939-ben menekülni kényszerült.
A szálak a történet végére összefutnak. 

Nehezen találom a szavakat. Évek óta a csapból is a menekült kérdés folyik, de hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez nem amolyan "új dolog". Menekültek mindig voltak és mindig lesznek sajnos. 

"Csak akkor látnak minket, ha olyasmit teszünk, amit ők nem szeretnének – döbbent rá Mahmud."

Josef Hitler elől menekül. Nagyon ecsetelnem nem kell, hogy a holokauszt mennyi áldozatot szedett. Aki időben ébredt és volt rá lehetősége, értelemszerűen megpróbálta elhagyni Németországot. Hisz ki szerette volna leélni az életet Dávid csillaggal felcímkézve vagy épp egy haláltáborban végezve? Én is elmenekültem volna, ha tudtam volna, mentettem volna a családomat. Ki ne tette volna ezt, tudva már, hogy mit tett Hitler?
De ott van Isabel. Emlékszem a hírekre melyek arról szóltak, hogy a kubaiak menekülnek az USA-ba tömegesen, Fidel hatalma elől. Évekkel később láttam dokumentumfilmeket az akkori Kubáról. Az éhségről, az erőszakokról, a bujkálásról, a csöndről. Voltak akik maradtak és voltak, akik többre vágytak és úgy érezték, hogy ezt az USA-ban érhetik el.
És itt van Mahmud, mondhatni mai története. A szíriai menekültek, akik hajókon, csónakokon, az életüket kockáztatva keltek át a tengeren (sokan oda is vesztek), akik "áttrappoltak" az országon, a Keletinél sátrakat vertek, kerítést emeltünk ellenük stb. Nem szeretnék belemenni, hogy személy szerint mi a véleményem erről. Már csak azért sem, mert a történelmet még nem látjuk egészben, távolról, hogy mindez hová fog vezetni.
Mindenesetre milyen fura a történelem azért, nem? Ott van Németország, aki kivetette maguk közül a zsidókat. Azok vagy elmenekültek vagy táborokban végezték. Majdnem egy teljes népet irtottak ki. Most pedig itt van a jelenkori menekült helyzet. Az a Németország jelentette ki először, hogy befogadja őket, egy teljesen más népcsoportot, más kultúrát, akik annó egy másik népet szerettek volna eltörölni a föld felszínéről. Milyen fura!

És milyen fura, ahogy összefutnak a szálak! Josef Németországból menekül Kubába. Isabel Kubaból az USA-ba, amiben a szebb jövőt látják. Mahmud Németországba, a "szebb jövőbe", ugyanakkor abban az országba, ami elüldözte Josefet.

A történet megható és elgondolkodtató két oldalról is. Elgondolkodtató a menekültek szemszögéből, de elgondolkodtató a befogadók vagy épp a nem befogadók oldaláról is. 
A szerző Mahmud története során kitért Magyarországra is. Nem mondom, hogy nem szorult össze a szívem, mit fog írni rólunk, mennyire leszünk bántva/megalázva (hisz támadták eleget az országot a kerítés-ügy miatt és erre számítottam a könyvben is), de úgy gondolom, hogy sikerült tárgyilagosnak maradnia és nem támadónak. Valahol tán megértőnek is.

A szereplők kitalált karakterek, de történelmileg hiteles mind a három szál, több valós személyt is felvonultatott a szerző vagy utalt rá. Úgy gondolom, hogy érdekes olvasmány lehet mindenkinek.


2017. november 9., csütörtök

Irina Reyn: A ​cári hitves

13:26 0 Hozzászólás
Olvastam: szep.28.- okt.8.

Kiadta: I.P.C. (2016.)
Oldalszám: 346
Forrás: saját
Értékelésem: 3
Nagy Katalin nem az a történelmi személyiség, akinek az élete annyira érdekelne, de ennek ellenére mégis nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre. Leginkább az izgatott, hogy Irina Reyn hogyan tudta összehozni a múltat és a jelent a történetében, hogyan futnak majd össze a szálak.

A történet két szálon fut.
Az egyikben a múltban vagyunk, amikor Zsófia Auguszta Friderika anhalt-zerbsti hercegnő Oroszországba érkezik, mint a cárevics leendő felesége. Próbálja magát megszerettetni Erzsébet cárnővel, az udvarral, mindenkivel, csak a házasság útjába ne gördülhessen akadály és ne kelljen hazatérnie. Még az sem riasztja vissza, hogy láthatóan a leendő férjével valami nem stimmel, na meg érdeklődni se érdeklődik iránta. Aztán a házasság megköttetik, gyermeknek ad életet, a cárnő meghal, így a férje trónra lép, majd trónra kerül ő is, II. Katalin néven, később Nagy Katalinként emlegetve. 
A másik szál a jelenben játszódik. Tánya orosz származású, aki Amerikában él és becsüsként dolgozik egy aukciósházban. Egy napon új tárgy érkezik hozzájuk, méghozzá Nagy Katalin híres érdemrendje. Természetesen sokaknak fáj rá a foguk, de mindeközben Tánya egyetlen dologért küzd: a házasságáért. Próbálja megérteni, hogy az arisztokrata származású férje miért hagyta el.

Nagyon sajnálom, de A cári hitves jóindulattal egy közepes történet. Ha az írónő szépen kihúzta volna Tánya történetét és maradt volna csak Nagy Kataliné, az értékelésem is jobb lenne, mert az egész könyvet Tánya húzta le.
A múltban játszódó oldalak érdekesek, olvasmányosak, izgalmasak voltak. Kíváncsi voltam, érdekelt hogyan lett egy porosz hercegkisasszonyból a kor leghatalmasabb asszonya. Ettől függetlenül a körmömet azért nem rágtam tövig Katalin részeinél sem, de mégis sokkal jobban megírt, kidolgozottabb volt, mint Tányáé.
A jelen unalmas volt. Tánya egyszerűen nem volt szimpatikus és nem értettem miért fut a férje után. A pasit el kellett tartania, láthatóan a szerelem oda lett, ő mégis szenvedett és futott utána, mint egy pincsi. Valahogy nem értettem.
Az írónő két erős szálat szeretett volna gondolom létrehozni, de ebből lett egy viszonylag erős és egy nagyon gyenge. Kár érte. Ráadásul valahogy a két szál igazán nem is találkozik.

Ettől függetlenül ajánlom a könyvet azoknak a figyelmükbe, akiket érdekel Nagy Katalin trónra kerülése.

2017. szeptember 7., csütörtök

Robert K. Massie: A ​Romanovok

3:30 0 Hozzászólás
Eredeti címe: The Final Chapter (1995.)
Kiadta: I.P.C. (2016.)
Oldalszám: 384
Forrás: saját
Értékelésem: 3

Miről szól?

"1991 ​júliusában kilenc csontvázat emeltek ki egy sekély tömegsírból Szibériában, Jekatyerinburg közelében, alig néhány mérföldnyire az elhíresült pincehelyiségtől, ahol az utolsó cárt és a családját hetvenhárom évvel korábban meggyilkolták. De vajon a Romanovok maradványai kerültek elő? És ha igen, hol vannak a két legfiatalabb csontjai, akiket feltehetően a család többi tagjával együtt kivégeztek? Lehetséges, hogy Anna Anderson, aki több mint hatvan éven át szerepelt az újságokban, akinek az élete és személye könyvek és filmek témájául szolgált, valójában Anasztázia nagyhercegnő volt? A Romanovok mindezen kérdésekre választ kínál, izgalmas részletességgel írva le az igazság feltárására tett drámai erőfeszítéseket.
A Pulitzer-díjas szerző élethű leírást ad a korabeli szereplőkről, ismerteti a kirobbanó tudományos vitát az orosz szakértők és amerikai kollégáik között, akiknek a vizsgálati eredményei – csakúgy mint Oroszország, Amerika és Nagy-Britannia DNS-specialistáié – kellettek ahhoz, hogy megoldódjon a huszadik század egyik legnagyobb rejtélye."

Hogy tetszett?

Már tizenéves korom óta nagyon érdekel a Romanovok története, így kihagyhatatlanná vált számomra ez a könyv is. Bevallom, hogy teljesen másra számítottam, mint amit végül kaptam. Hogy örülök-e ennek? Igazán nem is tudom.

Mire számítottam? Történelmi regényre.
Mit kaptam? Dokumentumregényt.
Miért nem örülök annak, amit végül kaptam? Természetesen azért, mert más műfajra számítottam. Dokumentumregény lévén A Romanovok elég részletes, de száraz. 
És miért örülök mégis annak, amit kaptam? Pont a részletessége miatt. A szerző nagyon jól végigveszi az ilyen-olyan kutatások eredményeit, hozzáfűzi a véleményét. Érdekes volt, de túl hosszú és túl száraz. Ettől függetlenül ajánlom azok figyelmébe, akiket érdekel hogyan és miért végezték ki az utolsó orosz cárt és a családját. De azt tartsa szem előtt, hogy dokumentumregényről van szó.

2016. december 29., csütörtök

Sarah Cohen-Scali: Max

4:30 0 Hozzászólás
Egy ideje a Kívánságlistámon volt már ez a könyv, így nagyot dobbant pici szívem, amikor megláttam a könyvtár egyik polcán árválkodni. Hazavittem és azonnal neki is estem.

A Lebensborn programról Will Berthold: Gyerekgyár c. regényében már olvastam. Akkor is sokkolt a tudat, hogy több ezer gyermeket hoztak létre, több ezer gyermek kényszerült arra, hogy úgy nőjön fel, hogy fogalmuk se volt arról, hogy kik voltak a szüleik.
A Max ebbe a programba nyújt nagyobb és szélesebb betekintést. Döbbenetes és sokkoló volt még akkor is, ha a szerző stílusa könnyed és egy magzat/kisgyermek/gyermek szemén keresztül látjuk a történteket.


Eredeti címe: Max (2012.)
Kiadta: Kolibri (2014.)
Oldalszám: 475
Forrás: könyvtár
Értékelésem: 
Max édesanyja részt vesz a kiválasztásban, mely során megállapítják, hogy tökéletesen árja. Ezt követően egy SS tiszttel "fektetik össze" és ebből az együttlétből megfogan Max.
Max természetesen tökéletes, már a méhben is hű Hitlerhez és ezt onnan tudjuk, hogy olvashatjuk a gondolatait. Aztán a kisfiú megszületik egy speciális otthonban, ahol a programban részt vevő többi édesanya is szül, majd a gyerekek ott elhelyezésre kerülnek. Egy ideig az anyukák a gyermekeik mellett maradhatnak, mert szoptatniuk kell őket, de aztán a fogadalmukra kötelezik őket, hogy le kell mondaniuk a gyermekeikről még akkor is, ha időközben meggondolták magukat. Max édesanyja is ragaszkodik a kisfiúhoz, de durván elválasztják őket és a fiú többet nem hall róla. Kezdetben hiányzik a kisfiúnak az anyukája ölelése, csókjai, illata, de aztán úgy dönt, hogy neki keménynek kell lennie és még a fogalmat is kitörli a szókincséből, hogy "mama".
Max, mint ahogy említettem, tökéletes, ráadásul ő az első kisgyerek aki a program révén született és maga Hitler keresztelte meg.
Ahogy fejlődik, elkezdődik a tökéletes árja kiskatona kiképzése. "Bevetésekre, küldetésekre" küldik, de ahogy a fiú nő, úgy kezd küzdeni önmagával, az ideológiával. Ráadásul megismerkedik egy nála idősebb fiúval, aki külsőleg tökéletes árja, de Lukas elárulja neki, hogy zsidó.
Mit fog erre lépni Max? Hallgat az eszére és beárulja a társát vagy a szívére hallgat és megőrzi a titkát?
Mindeközben a háború egyre dúl, majd a vége felé közeledik és eljön Max és Lukas történetének a vége is.

Fura ilyet leírni, de megvolt a maga bája a történetnek. Vagy csak olvasói szinten is hatott rám Max angyalisága. Érdekes volt egy kisgyermek szemén keresztül olvasni a történteket még akkor is, ha Max koraérett és normál esetben egy vele egyidős gyerek még csak hasonló fogalmakat se ismerne, mint ő.
Ugyanakkor döbbenetes, fájdalmas és sokkoló volt a történet olvasása során, hogy Max nem érti, nem tudja felfogni, hogy a program révén mi mindent veszített. Vérzett a szívem a több ezer gyermekért, akiket "legyártottak", hogy aztán keménnyé neveljék őket. Egyszerűen nem értem hogy fordulhatott meg ilyen bárki fejében, hogy tehettek ilyet gyerekekkel. Nem birom felfogni.

"Akkor nem értettem, miért sírt Lukas, miután meghallgatta a történetemet. Azért sem értettem, mit jelent a „tanúskodni” szó.
Most már értem. Ez természetes. Megnőttem. Már kilenc és fél éves vagyok.
És azt hiszem, ha gyerekről van szó, a háborús évek duplán számítanak."

Néhol dühített Max elvakultsága, durvasága és nem tudtam a mentségére hozni, hogy gyerek. Szerettem volna megrázni, hogy térjen már észhez, de aztán bevillant, hogy mit is várok tőle? Hisz mégis csak egy kisfiú, akit születése óta az árja ideológiával hülyítenek, még jó, hogy maximálisan hisz benne, mert számára ez a normális.

Lukas karakterének a beleszövése a történetbe nagyon jó döntés volt az írónőtől. Érdekes volt olvasni a kettőjük közt kialakuló barátságot, ami persze elkezdi Maxban elindítani a "gondolkodás" folyamatát. És hát Lukas történetének a vége. ... Bárcsak ne így történt volna. ... De ugyanez igaz Maxra is, akinek az édesanyja egy rövid ideig újra feltűnik a történet végén. Bárcsak ne így szőtte volna a szálakat a szerző! Bárcsak szebb sorsot szánt volna Maxnak!

Maximálisan tudom a könyvet a figyelmetekbe ajánlani, sőt úgy érzem, hogy mindenkinek olvasnia kellene és elgondolkodni rajta. Tán ajánlott olvasmánnyá tenném a középiskolákban, amikor a II. vgh-t és az előzményeit tanulják a diákok.

2016. december 22., csütörtök

Leon Leyson: A ​lehetetlen valóra vált

4:30 0 Hozzászólás
Miben különleges ez a könyv, amikor rengetegen feldolgozták már a holokausztot? Nos, Leon Leyson egy túlélő. Egy olyan férfi, aki kisgyermekként élte át a táborok poklát, de Oskar Schindler megmentette az életét azzal, hogy felvette a híressé vált listájára. Így a fiú túlélte a rémuralmat, majd azt követően Amerikába költözött, családot alapított és próbált felejteni. Majd eljött az ideje annak, amikor elmesélte a vele történteket és megszületett ez a könyv is.

"A története azt példázza, igenis számít, ha csak egy ember is képes szembeszállni a gonosszal."

Eredeti címe: The Boy on the 
Wooden Box (2013.)
Kiadta: Maxim (2015.)
Oldalszám: 224
Forrás: könyvtár
Értékelésem:

A lehetetlen valóra vált egy férfi visszaemlékezése egy kisfiú szemén keresztül. És ez a visszaemlékezés teszi különlegessé a könyvet, mert a benne leírtakon Leon keresztülment. Egy kisgyermek. És ha egy gyermekkel rossz történik, az ezerszer mélyebben érinti az olvasót, mint ha egy felnőttel történik meg.
Belegondolni se akarok a történtekbe, mert ha belegondolok, akkor elfog a félelem. Mi lesz, ha a történelem megismétli önmagát? És mi lenne, ha most nem a zsidók lennének az "üldözöttek", hanem mondjuk minden göndör hajú ember? Félek, mert úgy érzem, hogy nem tanulunk a múlt hibáiból és emiatt az mindig újra és újra megismétli önmagát, ezzel pedig az emberiséget a vége felé sodorva.
Rettegek az ilyen történeteket olvasva, mert édesanya vagyok. Ilyenkor arra gondolok, hogy reggel felkelek, elmegyek dolgozni, hazajövök, elmegyek az iskolába Gyerkőcért, itthon gyakorolunk, mosok/főzök/takarítok/vacsorát készítek/bepakolok másnapra, lefekszem és minden kezdődik újra. Viszonylag nyugalom és rend van. De miközben én itt ülök a gép előtt és pötyögök most, vannak olyan országok, ahol háborúk dúlnak. Ahol lehet, hogy épp most omlik egy épület egy kisgyerekre. Vagy épp ki tudja mióta éhezik egy kisgyerek, mint pl. Leon is. Aki nem érti, hogy mások miért közönyösek, miért nem segítenek? És rettegek. Mert mi lesz, ha egyszer velünk is megtörténik ez.
Rettegek amikor ilyen történetet olvasok, de mégis olvasnom kell. Tudnom kell. ...

Leonnak sajnos nagyon korán fel kellett nőnie és hosszú éveket bírt ki a rémuralom alatt. Közben elveszítette a testvéreit, a barátait, az ismerőseit és rémségeket nézett végig, állandó rettegésben élt. De túlélte és bizakodott. Én nem tudom meddig bírtam volna a helyében. :o( ...

Follow Us @soratemplates