Könyvfalók

NIOK 2020. februári kihívása

"Egy könyv, aminek a címében a szív szó szerepel"

Most nem sokat kellett gondolkodnom azon, hogy mi legyen a választott könyvem, mert egyből beugrott A szív alakú doboz. Nem olyan rég rendezgettem a könyveket a polcon és akkor akadt a kezembe. Még végig is futott bennem, hogy szerencsétlen könyvecske lassan 10 éve hever olvasatlanul a polcon, pedig még valamelyik Várólista csökkentéses projektben is részt vett (már nem tudom melyikben), de akkor se került rá sor. Most viszont úgy gondoltam, hogy itt van az esélye, most tutira elolvasom, ez a sors keze.

A szerző - ha esetleg valaki nem tudná még -, nem más, mint Stephen King fia. Bizony, azé a Stephen Kingé. Úgyhogy piszok nehéz dolga lehetett íróvá válnia, ilyen író apukával a háta mögött. Piszkosul nagy lehetett a bizonyítási vágya, hogy kitörjön. Na meg nem is lehetett egyszerű dolga, mert első körben biztos, hogy az apja könyveihez hasonlították az övéit.
Ez a szerző első könyve, nem mellesleg.

Eredeti címe: Heart-Shaped Box (2007.) Kiadta: GABO (2018.)- én a 2008-as kiadást olvastam az Európa Könyvkiadótól Oldalszám: 404 Forrás: saját Értékelésem:

Na de akkor A szív alakú doboz.
Jude az 50-es éveiben járó rocksztár, aki szereti magát körülvenni fiatal husikkal. Szóval éli a sztárok életét. Rengeteg pénz, hírnév, fiatal nők, pia és még tudjátok mi.
Van egy elég fura hobbija, spéci dolgokat gyűjt. És most lehetősége adódott az egyik legspécibb dolog megvételére. Egy nő árverésre bocsátotta az apja szellemét. Jude nem is sokat teketóriázott, villámáron megvette a szellemet, mert jó poén. Pár nappal később meg is érkezett a küldemény, egy szív alakú dobozban az elhunyt öltönye. Jude szépen beakasztotta az öltönyt a szekrénybe, tudomást se akart róla venni, igen ám, de aztán megpillantotta a szellemet, aki itt-ott felbukkant. És nem barátságos szándékok vezérelte, a célja az volt, hogy megölje Jude-ot. Vajon miért? És meg lehet valahogy állítani őt?

A horror, thriller nem az én műfajom. Őszintén szólva nem nehéz megijeszteni, beparáztatni, ... ha szellemekről van szó, akkor meg pláne össze tudom magam gyorsan pisilni. Szóval nagyon sokszor kitágult pupillákkal olvastam a könyvet, zakatoló szívvel, hogy most mi lesz. Megadta a történet a kellő adrenalin löketet az biztos! Ugyanakkor nem ájultam el tőle.

Jól van felépítve, a szereplők kellőképpen titokzatosak, majd szépen kibontakoznak a miértekre a válaszok. Izgalmas volt olvasni, hogy vajon ki fog győzni, a szellem vagy Jude? És jól kidolgozott, nem összecsapott lett a vége sem, bár kicsit fura a műfajban.

Ha kicsit távolabbról kell nézni a történetet, akkor rém egyszerű az egész. Van egy szellem, aki ki akarja nyírni a főszereplőt, nyilván oka van rá, menekülnek, van kellő vérveszteség, majd megoldódik minden és jön a happy end. Igazából nem agyafúrt a sztori, de ha belegondolunk, hogy első könyvről van szó, na meg micsoda lelki nyomás lehetett apuka miatt jól megírni, akkor azt kell mondanom, hogy ez nagyon jó kezdés volt és kíváncsi vagyok más történeteire is Joe Hillnek. DE! egyáltalán nem tökéletes.
A karakterek titokzatosak, de írhattam volna azt is, hogy gyengén kidolgozottak. Teljesen semlegesek maradtak számomra. Nem érdekelt a múltjuk, miért olyanok amilyenek és mindez tán azért volt, mert leginkább a cselekmény a hangsúlyos. Igen ám, de a történet vége szinte sziruposra sikeredett, mint egy romantikus lányregény a keményebb verzióból és ahhoz, hogy ezt az olvasó elégedett mosollyal az arcán nyugtázza, kellett volna az, hogy a főszereplők közel kerüljenek hozzá. Így viszont elég fura lezárás lett, de végülis a helyén van. Ugyanakkor mégis jó a sztori. Borzongató, odaszegez a fotelhez, ágyhoz, ahol olvasod és igazából az olvasás közben nem is érdekelnek a hibái. Na meg ritka, ha valaki azonnal tökéletes könyvet rittyent, még ilyen felmenővel a háta mögött is. Sőt! Ilyen felmenővel a háta mögött megmutatkozott, hogy van érzéke Joe Hillnek az íráshoz, szóval azonnal keresek tőle valamit a könyvtárban.

Ha szerettek borzongani, ne hagyjátok ki!

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

Amikor megpillantottam a borítót, azonnal szerelembe estem. Gyönyörű! 

És amikor elolvastam a fülszöveget is, tudtam, hogy nekem ezt a történetet olvasnom kell!

A történet 3 szálon fut és mindegyik szálon nagyon fontos az anya-gyermek kapcsolat.

Tori édesanyja a 19. század történelmével foglalkozó professzor, akin sajnos jelentkeztek az Alzheimer-kór tünetei. Ezt persze a professzor asszony kezdetben nem tudja elfogadni, de a történet végére be kell látnia, hogy segítségre van szüksége. 

A könyv ott veszi kezdetét, hogy Tori Ausztráliából Angliába utazik, hogy egy ideig az édesanyjával legyen és közben átgondolhassa a házassága jövőjét.  Aztán talál egy levelet az édesanyja munkahelyi papírjai között, felkelti az érdeklődését, beleolvas.

A jelenen keresztül az anya-gyermek kapcsolat a hangsúlyos. Az édesanyának - aki mindig erős támasza volt a gyermekének -, el kell fogadnia, hogy a kora és a betegsége megtörte, nem tud továbbra is erős támasza maradni. Hagynia kell, hogy a gyermeke vegye át az anya szerepét. Torinak pedig döntenie kell, hogy ebben a szituációban mit tegyen? Ápolja az édesanyját vagy élje az életét tőle távol, Ausztráliában? 

A történet másik szála az a bizonyos levél, melyet Tori megtalál és elolvas. Egy édesanya írta a lányának, akiről lemondott. Feleleveníti benne az első szerelmet, a megismerkedést az édesapával. A levél tele van emlékekkel, fájdalommal, bánattal és esedezéssel, hogy megbocsásson neki a lánya a döntéséért. 

Ugyanakkor nem csak emiatt fontos ez a levél. Az 1800-as évek második felében íródott és remekül bemutatja az akkori kort és azt, hogy egy lányanyának milyen lehetőségei voltak akkoriban.

Múlt 2. / A gyermek

A harmadik szál 1874-ben fut. Agnes betölti a 19. életévét, így el kell hagynia a lelencházat, ahol felnevelkedett. A szüleiről semmit se tud, de a távozása előtt megtudja, hogy az édesanyja egy gombot hagyott hátra neki, ezt a gombot pedig összeköti egy helybeli, nemesi család lányával. Agnes, Genevieve nyomába ered, hogy kapcsolatba léphessen vele. Az ő karaktere nagyon jól megmutatja, hogy mire képes az ember, ha valamit igazán szeretne. A fiatal lány bátor és nagyon határozott. A fél világot átutazza, csak hogy megtalálja Genevievet és szembesüljön az igazsággal, amit már igazából rég megtalált. Az utazások, nyomozások közben kirajzolódik Genevieve múltja is, aki vagy szimpatikus lesz az olvasóknak vagy épp ellenkezőleg.

Nagyon szerettem olvasni a könyvet, szinte repültek a sorok. Az igazán hangsúlyos szál Agnes nyomozása. Vajon hol fogja megtalálni Genevievet? Tényleg ő az édesanyja?

Aztán ott van a levél, ami nagyon sokáig meglepetést tartogatott. Megmondom őszintén, igazából nem is sejtettem ezt a fordulatot, teljesen más megoldásra számítottam.

A jelen pedig? Emiatt vontam le az 5-ből 1 csillagot. Megközelítőleg sincs annyira kidolgozva ez a szál, mint a másik kettő. Ráadásul elég kurtán-furcsán, összecsapottan lett lezárva. Hiányérzetem maradt ezen a vonalon. Olyan szépen, olyan részletesen, jól felépítetten dolgozta ki az írónő a múltat, csempészte bele izgalomfokozásnak a levelet és közben pedig a jelen nem készült el annyira. Több kérdés is megválaszolatlanul maradt bennem a végén.

Ha kedvelitek a könnyed, olvasmányos, kicsit tán nőiesebb történeteket, akkor tudom a figyelmetekbe ajánlani! Leheletfinoman felhívja a figyelmet arra, hogy milyen szerencsések vagyunk, ha ott van/volt mellettünk egy édesanya, akire számíthat(t)unk. Illetve milyen szerencsések vagyunk akkor is, ha van gyermekünk, megadatott nekünk ez a csoda is. 

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

Többször említettem már a bejegyzéseimben, hogy nagyon érdekelnek azok a történeteket, melyek így vagy - úgy, de a holokausztról szólnak, dolgozzák fel. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy mindez hogy történhetett meg. Mindegyik ilyen olvasmányban a magyarázatot keresem, amit nyilván soha nem fogok megkapni, mert erre nem lehet okot találni, nem lehet megmagyarázni. 
Eddy de Wind könyve igazi különlegesség.
 
A felszabadulás után egy ideig még a táborban maradt, hogy gondoskodjon a betegekről és közben papírra vetette a visszaemlékezéseit. Emiatt sokan az egyik leghitelesebb visszaemlékezésnek tartják, hisz nem volt ideje arra, hogy megkopjanak az emlékei, hatással legyenek rá a felszabadulást követő események.

A kötet ott veszi kezdetét, hogy megérkezik a férfi Auschwitzba. Ekkor még E/1-ben írja a történetet, aztán lesz egy hatalmas "vágás" és hirtelen E/3-ban olvashatjuk tovább. Annyira fájdalmas volt visszaemlékeznie, hogy úgy érezte könnyebben tudja papírra vetni az érzéseit, a történteket, ha létrehoz egy kitalált figurát - Hansot -, akit magáról mintáz meg és az ő szemén keresztül mutatja be a történteket.

Érezni lehet a könyvön, hogy a szerző nagyon távolságtartó akart lenni, szinte gépiesen leírta a történteket. Nyilván azért, hogy ne vesszenek el az emlékek, de közben nem merte átadni magát az érzéseknek. A célja a tájékoztatás, a beszámoló volt és ezt igazán akkor lehetett érezni, amikor konkrét adatokat, számokat osztott meg, mintha riporter lett volna, aki meginterjúvolta a többi rabot. Néhol nagyon távolságtartó, csapongó a könyv stílusa, ugyanakkor pont emiatt a mondhatni ridegség miatt az olvasó még jobban át tudja érezni azt, hogy min mentek keresztül a "rabok".

Amit még fontos megemlíteni, hogy a legtöbb holokausztról szóló történet csak a szörnyűségekre tér ki. A megaláztatásokra, az éheztetésekre, a verésekre, a halálra, ritka, ha valaki bele meri csempészni mondjuk a szerelmet a történetébe, de olvastam már ilyet is. Eddy de Wind sem félt erről írni. Kitért arra, hogy a férfiak és a nők ha tudtak, igenis létesítettek "kapcsolatot", írt a férfiak vágyakozásáról, ha nőket láttak, írt az intrikákról a táboron belül. A "rabok" igenis piszkálgatták egymást a szörnyűség közepette is, keresztbe tettek egymásnak, ami akár valakinek a halálhoz is vezethetett. Ugyanakkor szerelembe is estek, ismerkedtek. Ezek mind olyan emlékek, melyek szerintem pont azért kerültek leírásra, mert még nem volt idejük megkopni és még fontosnak találta megemlíteni őket. Továbbá érdekes olvasni friss emlékekkel, hogyan is látták Mengelét, a kápókat, a blokkparancsnokokat, stb. Még nincs rajtuk a Világ nyomása - a sok kiderült szörnyűség -, még csak az alapján alkottak véleményt, amiről ők tudtak a táborok belül.

"Auschwitz valójában több volt, mint egy tömeges embernyomorgató telep. A bányákkal és gyárakkal a felső-sziléziai iparvidék fontos részét képezte, és a munkások olcsóbbak voltak, mint bárhol a világon. Nem kellett bért fizetni nekik, és alig ettek. Ha pedig kimerültek, és elnyelte őket a gázkamra, akkor volt még Európában elég zsidó és politikai ellenfél, akikkel fel lehetett tölteni a létszámot."

A könyv végén összefoglaló van arról, hogyan is alakult a férfi élete a tábor felszabadulása után, így tényleg kerek képet kapunk az életéről. Továbbá pár fénykép is található benne, amik miatt még döbbenetesebb az egész, hisz így látjuk, tudjuk, hogy kikkel történtek meg a leírtak.

A kötetet először 1946-ban adták ki és a tábor 75. évi felszabadításának emlékére magyarul is megjelent. Olvassátok el!

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

Eredeti címe: A Spark of Light (2018.) Kiadta: Athenaeum (2018.) Oldalszám: 368 Forrás: könyvtár Értékelésem:

Egy időben faltam az írónő könyveit, aztán odalett a láz. Picoult könyveihez kell az odafigyelés és fel kell készülni arra, hogy falhoz fog vágni. Mindig morális kérdéseket feszeget, nagyon kemény témákat és ez most se volt másképp. Az Életszikra nem másról szól, mint az abortusz témaköréről. 

Fordított időrendi sorrendben íródott a történet, ami számomra egy kicsit zavaró volt. Jobb lett volna, ha ez nem így van.

Egy napon fegyveres férfi ront be egy abortuszklinikára és ejti túszul az ott levőket. Több túsz élete is fontossá válik a történetben.

Először is ott van egy 15 éves lány, aki nem más, mint a túsztárgyaló lánya. Mit keres az abortuszklinikán az apja tudta nélkül?

Ott van ezzel a lánnyal a nagynénje, akiről csak a történet végén derül ki, hogy milyen titkot őriz magában már hosszú évek óta.

Ott van a nőgyógyász, aki a terhességmegszakításokat végzi és emiatt folyamatosan ki van téve sértegetéseknek, bántásoknak. Vajon ennek ellenére mégis miért teszi meg?

Ott van egy nővér, aki sanyarú körülmények között nőtt fel és most gyermeket vár. Fogalma sincs, hogy mit is kéne tennie, megtartsa-e a babát.

Ott van egy fiatal nő, aki teherbe esett és azért ment a klinikára, hogy elvetesse a magzatot. Ezért pedig sok szenvedésen kellett keresztülmennie.

Ott van egy idős nő is, aki nyilván a kora miatt nem az abortusz miatt ment a klinikára. Miért van akkor ott?

Ott van egy aktivista is álruhában. Egy nő, aki azért ment be, hogy titkokra jöjjön rá, amiket fel tudnak használni majd az aktivisták és bezárhatják a klinikát. De ő is titkokat őriz.

És ott van a férfi, aki a fegyvert tartja rájuk. Miért vetemedett erre?

A fegyveres férfi bent a túszokkal, kint a túsztárgyaló, aki versenyt fut az idővel. Minél előbb ki akarja hozni a lányát, mielőtt bekattan a férfi és megöli őt.

Mint ahogy fentebb írtam, most is morális kérdést feszeget az írónő. Van-e joga egy nőnek úgy dönteni, hogy elveteti a gyermekét? 
Nem volt abortuszom soha, de volt spontán vetélésem a terhesség korai szakaszában. Pont ezért, amikor várandós lettem a Kicsivel, nagyon sokáig nem tudtam átadni magamat az örömnek. Minden reggel rettegve húztam le az alsóneműmet, rettegve néztem meg minden egyes mosdólátogatás során, hogy nem-e vérzek. Nagyon sokáig nem engedtem, hogy közel kerüljek a terhességemhez, nem engedtem, hogy beleéljem magamat.
Aztán a 12. heti ultrahangon a nőgyógyászom rendellenességet látott a szívénél, de ekkor még próbált megnyugtatni, hogy magától rendeződni fog, mire megszületik. A kombinált teszt eredménye bár nem volt tökéletes, de az UH rendben volt (a szívénél látszott a probléma, de a specialista is megnyugtatott), a vérteszt eredményét pedig a koromra fogták, nem a vészes tartományban volt még.
Aztán jött a 18. heti UH, először a specialistánál, majd a saját nőgyógyászomnál. És ekkor jött a feketeleves. Ugyanis nem csak a szívénél látták a problémát, hanem agyi felritkulása is volt. Tájékoztattak arról, hogy a protokoll kimondja, ha 2 minor jelet találnak az ultrahangon, akkor nagy eséllyel Down szindrómás a baba és javasolniuk kell a magzatvízvételt a pontosítás miatt. Ott feküdtem az ágyon és egy világ dőlt össze bennem. A doktornő, aki az UH-t végezte nagyon kedves volt, többször, több percig nézte a Kicsit és kijelentette, hogy szerinte egészséges, de akkor is ott a 2 minor jel. Dönteni kellett azonnal, hogy mi legyen.
Pillanatok alatt született meg a döntés, teljes pánikban voltam, kértem a magzatvízvételt. Egyedül hagytak amíg behozták a kellékeket, a férjemet kiküldték mondván, hogy kisműtétnek felel meg, majd tájékoztattak a vetélés lehetőségéről, stb. és nekikezdett. Először még egyszer ellenőrizte az UH-t, majd nekiállt. Néztem a hatalmas TV-t a falon, nagyon mocorgott a Kicsi, láttam, ahogy a tű behatolt a feje mellett, rettegtem, hogy nehogy megszúrja. A testi fájdalom elenyésző volt, de a lelki leírhatatlan.

"A gyermekvállalás mindig hatalmas kockázat. Talán egészséges gyermek születik, akinek később szívbetegsége lesz, vagy cukorbetegsége, vagy valami kábítószer-függősége. Talán összetörik a szívét, vagy elvetél, vagy háborúban veszíti el a férjét. Ha csakis olyan gyermekeink születhetnének, akiknek soha semmi nehézsége nem lesz az életben, akkor bizony soha nem születnének gyermekek."

A poklok poklát éltem át 2 hétig. Szenvedtem. Rettegtem attól, hogy beteg, mert ha az, nem tudtam mit csináltam volna. Csak az volt előttem, hogy él, érzem a mozgását, olyan sokszor láttam ultrahangon, ÉL, hogy tudnám "megölni"? De az is ott volt bennem, hogy nem, nem, én gyenge lennék egy beteg gyerek felneveléséhez és egy beteg kistesó milyen hatással lenne a Nagy életére.  És persze, ilyenkor jön az, hogy mások megnyugtatnak, dehogy lennél gyenge, erős vagy, menni fog, majd meglátod, meg nézd meg ezt és azt, ő is Down szindrómás és milyen boldog, ÉL. Igen, de én ÉN vagyok és én tudom, hogy mire vagy épp mire nem vagyok képes.
Szörnyű volt az a 2 hét, amíg az eredményre vártam. Szinte végig bőgtem és próbáltam a terhességemtől elhatárolódni. Nem simogattam, nem reagáltam a mozgására, próbáltam nem is gondolni rá, de közben meg mégis. Szörnyű volt és szörnyű volt a reakcióm. Gyűlöltem magamat, hogy így viselkedtem a gyerekemmel, de közben meg meg is értettem magamat, védekezni próbáltam.
Aztán hívtak telefonon, hogy megvan az eredmény és bevallom őszintén semmit se hallottam. Olyan volt mint a filmekben, csak zúgás, hallottam a fülemben a szívem dobogását, és csak egy szót fogtam fel: "Egészséges". Semmi másra nem emlékszem. Az a megkönnyebbülés határtalan volt. És végre 20 hetesen átadhattam magamat a Kicsi várásának.
Hogy hogyan döntöttünk volna, ha kiderül beteg? Nehéz erre válaszolni, főleg, hogy itt van, tudom milyen.

Na de visszatérve a könyvhöz. Joga van-e egy nőnek eldöntenie, hogy akarja-e a gyermekét világra hozni? Vagy joga van-e döntenie arról, hogyha beteg a Kicsi, a betegsége miatt nem hozza világra? Nehéz kérdések. Én inkább azt vallom, hogy felelősségteljesen kell gondolkodni a fogamzásgátlásról. Ha valaki még nem akar gyereket, akkor tegyen érte. Vagy ne feküdjön le senkivel vagy védekezzen! Persze vannak olyan sajnálatos körülmények, amikor a nő nem sokat tehet. De mi a helyzet akkor, ha várnak egy babát, aztán kiderül, hogy beteg? Joga van-e a szülőnek a magzat betegsége miatt a terhesség megszakításához? ... Annyira nehéz téma. Annyira összetett, felkavaró. ... Egy biztos: minden nőnek már az hatalmas teher, hogy együtt kell élnie egy abortusz emlékével. Döntse el mindenki saját maga, hogy együtt akar-e ezzel élni! És senkinek nincs joga felette ítélkezni!

"Minden gyermek megérdemli, hogy megszülethessen?
Minden nő megérdemli, hogy maga dönthessen a testéről?
Hol lehet a közös nevező?"

A könyv nagyon olvasmányos, nagyon jó volt, ajánlom a figyelmetekbe!

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

A fene se gondolta volna, hogy a NIOK első kihívása ennyire gondolkodóba fog ejteni, napokig agyaltam azon, hogy mit is olvassak, aminek a szerzője francia vagy Franciaországban játszódik vagy csak bármi köze is van hozzá. (A közös olvasás nem hozott lázba, hisz A kis herceget már olvastam és nem nagyon akartam újra annak ellenére sem, hogy szeretem.) Ami eszembe jutott, azt már vagy olvastam vagy nem lehettem abban biztos, hogy köze lesz hozzá. Végül eszembe jutott ez a kötet és nagyon örültem neki, hisz Franciaországban játszódik, megfelel a kihívásnak. Hogy megbántam-e az elolvasását? Igazából nem, de nem is ✘eltem be az Olvasónaplómban, hogy újraolvasandó. 😌

SPOILER található a bejegyzésben!

Sorozat első kötetéről van szó.

Emmy a 30-as évei elején jár, Angliában lakik és menedzserként dolgozik. A munkahelyén a felettese kihasználja a tudását, a magánélete meg jobban hasonlít a langyos lábvízre, mint a szenvedélyes kapcsoltra. Nathannal évek óta élnek együtt, de a kapcsolatuk eléggé ellaposodott. 

Ezért Emmy kitalálja, hogy utazzanak el nyaralni Franciaországba, mert ⒈ annyit dolgoztak mostanság, hogy megérdemelnek egy kis lazítást és ⒉ bízik abban, hogy sikerül visszahozniuk a szenvedélyt a kapcsolatukba. Csakhogy ez a nyaralás nem épp jól sül el. Ugyanis ⑴ a pasi összefekszik a panzió tulajdonosának a feleségével, ⑵ aztán gondolnak a nővel egyet és le is lépnek közösen. 

Emmy rettentő sajnálja kezdetben önmagát, de Rupertet is - az idős tulajdonost -, így úgy dönt, hogy amíg a férfi lábra áll, addig segít neki a panzió körül. Ezzel pedig az uncsi élete kicsit mozgalmasabbá válik, ráadásul a szenvedély is bekopogtat az ajtaján.

Összességében egy aranyos, csajos történet A kis francia panzió, a baj csak az vele, hogy hosszabb lett, mint lennie kellett volna. Kb. a felénél tartottam, amikor végigfutott bennem, hogy most már le is lehetne zárni a kötetet, mi a fene fog történni a következő 200 oldalban akkor? Nos, nem túl sok és kicsit zavart az időhúzás és a lappocsékolás. Ez a történet lazán 250 oldal, a többi már csak szócsépélés.

Szimpatikus volt Emmy, bár nem túlzottan értettem mi a fenéért is vár magyarázatot a megcsalás miatt Nathantól, úgy dobtam volna ki azonnal a pasit, mint macskát sz@rni, nem még futkosni utána, hogy na de miért tette. 😠

Nathan meg egy kis suttyó. Akiben annyi nincs, hogy egy kérdésre válaszoljon, ha már csúnyán lebukott, inkább elkezdi kerülni a csajt, no comment ehhez is.😤

Örültem annak, hogy Emmy maradt a panzióban és örültem annak is, ahogy folytatódott ott az élete. Mivel utánaolvastam a második kötetnek, így tudtam, hogy végül hogyan fog dönteni, de azért érdekes volt az ehhez vezető út annak ellenére is, hogy szerintem rövidebben kellett volna összehoznia az írónőnek.

Egy szó, mint száz, számomra nem újraolvasandó történet, jelenleg a folytatásra se vagyok kíváncsi, ez a rész is egyszer elment, holnapra nagy eséllyel elfelejtem, de azért aranyos volt. Ha kedvelitek a könnyed, csajos történeteket, akkor adjatok neki egy esélyt! 😏