 |
Kiadta: Európa (2015.)
Oldalszám: 348
Forrás: kiadó
Értékelésem:
 |
UH, ez a könyv! Nehezen találom a szavakat.
Hajlamosak vagyunk abban a hitben lenni - főleg, mi nők -, hogy a holokauszt rémtetteiben csak férfiak vettek részt. Vagy ha esetleg mégis volt benne részük nőknek, akkor csak 1-2-ről van szó. Hisz egy nő gyenge, gyengéd, könnyen sérül.
Egy nő nem ver halálra ostorral egy rabot.
Egy nő nem nézi végig mosolyogva egy tömegsír mellől, ahogy tucatszámra ölik meg a gyermekeket.
Egy nő nem véreskezű, nem bírja a rémtetteket.
Egy nő törékeny, védelmező, óvó, benne van az ősi ösztön, hogy ANYA.
A férfiak már igen. Mert ők szeretnek harcolni, szeretik azt mutatni, hogy erősek, rettenthetetlenek, nem félnek semmitől és senkitől.
De egy nő?
A könyv olvasása közben fel-felötlött bennem egy régi emlék. Évekkel ezelőtt láttam egy interjút, ami Hitler titkárnőjével készült. Az idős, nagyon megtört nénike váltig állította, hogy ő semmit se tudott a holokausztról. Hogy Hitler milyen kedves volt, atyáskodó, viccelődő, stb. Már akkor is nagyon nehezemre esett elhinni, amit a nénike mondott. Ott állt Hitler mellett, gépelte a leveleit, ha kellett felbontotta azokat, iktatta nyilván és nem tudott a holokausztról? Nem hallott semmit az átszűrődő falakon keresztül? Tényleg úgy teltek a napjai, hogy fogalma se volt arról, hogy mi történik kint? Vagy egyszerűen csak azért nyilatkozta ezt, mert óvni akarta az utódjait a támadásoktól. Ő nem tudott semmiről, nem látott, nem hallott semmit. Vagy csak ezt akarta elhinni, hogy könnyítsen a lelkiismeretén.
"A német nők háború utáni általános hallgatása sok mindenben gyökerezik, beleértve a szégyen, a keserűség és a félelem érzését."
Ugyanis a könyv szerint a párt titkárnői nagyon is tudtak mindenről. Hisz ők gépelték a leveleket, a parancsokat, ők kapták meg a postát, bontották fel, iktatták, stb. Nagyon is tudtak a történtekről.
És ne feledkezzünk el azokról a nőkről sem, akik más irodai munkával segítették a Pártot. Vagy épp külföldi küldetésen voltak. Tanárnők átnevelés céljából. Vöröskeresztes nővérek. Orvosok, ápolónők, akik már azelőtt részt vettek a holokauszt gépezetében, hogy az igazán elkezdődött volna. Akik úgymond eutanáziát követtek el szerintük a sérült, fogyatékos embereken, gyermekeken.
"A nácik első női tömeggyilkosa nem koncentrációs táborbeli őr volt, hanem ápolónő."
És a női katonákról, tábori őrökről se feledkezzünk el. De legfőképpen a tábori feleségekről, akik a frontra kísérték a férjeiket, akik meghazudtolták női mivoltukat. Akik a férjeik mellett álltak a tömegsírok mellett és nézték, ahogy a pallón mentek át a rabok, ahová belőtték őket.
És ezek mind nők: titkárnők, irodai dolgozók, tanárnők, ápolók, orvosok, katonák, őrök, feleségek.
Nők százai, ezrei, akik részt vettek a holokausztban.
"Sok német nő kíváncsiságból, veleszületett kegyetlenségtől indíttatva avagy egyéb okokból jelent meg a tetthelyeken. Mint bűntársak, ölésre biztatták párjukat, miközben a maguk sötét hajlamait is kiélték."
Mert fanatikusak voltak, mert elegük volt az otthon ülésből, mert tenni akartak és valamiért ezt tették. ... Nos kérem szépen, ők is benne voltak a tömegmészárlásban.
Wendy Lower könyve ezt mutatja meg. Nyomozott, levéltárakat bújt, felkutatott embereket, emlékeket és végül megszületett a könyv.
Amiért mégis közepesre értékelem az azért van, mert hiányérzetem maradt. 13 nő történetén keresztül mutatja be a többi náci nő sorsát is. Ez nekem kevés! Ha több száz, több ezer női sorsról ír, akkor ennél több nő életének a sorsának a bemutatását vártam volna.
Ettől függetlenül tudom a könyvet a figyelmetekbe ajánlani. Dokumentumkönyv, tényszerű, száraz, nehéz irodalom, de ha érdekel titeket ez az időszak, akkor szerintem ne hagyjátok ki az olvasását!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése