Ken Kesey - Száll a kakukk fészkére - könyv és film

   Nehezen kezdek neki ennek az ajánlónak, mert kicsit visszásak az élményeim. Egyfajta előválogatónak tartom, ha megfilmesítenek egy könyvet, mert feltételezem, hogy rossz könyvből nem lesz forgatókönyv, így esett a választásom a Száll a kakukk fészkére is. De most rögtön le kell szögeznem, hogy csak olyanoknak ajánlom, akiknek van idejük kikapcsolódni, leülni egy kényelmes kanapéra és a könyvre koncentrálni. Én sokszor olvasok gyerekek mellett játszótéren, séta közben, bárhol, ahol elő tudom kapni a könyvem, de ez a regény nem ilyen. Ezt így nem lehetett, erre oda kell figyelni, bele kell helyezkedni egy ember lelkivilágába, hogy a mondanivaló, vagyis inkább a megfestett kép eljusson az olvasóhoz.

   Viszont, ha van idő és lehetőség, akkor mindenképp el kell olvasni egyszer ezt a regényt.

   A történetet, amely egy bolondokházában játszódik,  egy kvázi narrátor személyén, Bromden, azaz Serteperte Főnök, a félvér indián szemén keresztül látjuk. Így nem csak a történet fonalát követjük, hanem az indián gondolatait, gyógyszerektől kábult álmait is megismerjük. A regény igazi főszereplője Randle Patrick McMurphy, egy igazi életvidám, de bajkeverő hamiskártyás. Egy büntetés-végrehajtó intézetből helyezték át, de nem bolond, csak ki akart tőrni onnan. Az intézetbe érkezve egyből átlátja azt a helyzetet, amit mi Serteperte Főnök szemén keresztül ismerünk meg a regény első részében. Az elmegyógyintézet, az "Üzem" gyógyító részlege, ahova a szabványtól eltérő emberi roncsokat zárják kvázi elfekvőbe, vagy nagy ritkán gyógyszerekkel testreszabva a világba visszaengedhetővé faragják. Az Osztály vezetője, a diktátorként uralkodó Főnéni, aki mosolya mögé rejti mindennel és mindenkivel szembeni gyűlöletét, aki eltér az ő általa elfogadott normális világtól. A Főnéni nem csak a pácienseket, de az ápolókat, orvosokat, vagyis a teljes személyzetet manipulálni képes, rettegésben tart minden embert, akivel csak találkozik.

   McMurphy-t azonban nem olyan fából faragták, hogy hagyja magát elnyomni, s a csavargó, fogadásokból tengődő ember gyorsan az ápoltak hangadójává válik. Felveszi a kesztyűt a Főnénivel kicsit talán az igazságérzete miatt, kicsit a játék kedvéért, Önmaga és betegtársai szórakoztatására. A kibontakozó ellentét azonban igazi háborúvá válik McMurphy és a Főnéni között. Csakhogy a Főnéni indul nyerőpozícióból és az összes ütőkártya a kezében van.

   Nagyon szerettem ebben a regényben a hangulatfestést, azt hogy Sertepertén keresztül teljes mértékben bele tudtam helyezkedni egy ápolt személy lelkébe átérezve az elnyomottságát, a kilátástalanságát, a passzivitását, a világtól való elzárkózását. Majd azt, ahogy ez az ember változik és újra önmagára talál csak azért mert valakit végre újra őszintén nevetni és nevettetni lát. Azt hiszem McMurphy nagy erénye az élet szeretete, amit át tud csepegtetni a betegtársainak kártyázás közben a bolond történeteivel, az apróbb, majd szélsőségesebb kilengéseivel, s végül a teljes és totális rendszer elleni szembefordulásával. 

   Mivel a könyv nagyon megfogott a várakozásaim a filmmel szemben is nagyok voltak. Főleg mivel 1976-ban elhozta az öt legfontosabb Oscar díjat, a film, a rendező, a női és férfi főszereplő és legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában is. Háááát, nehéz ma már ezt megítélni, mert nem ismerem az akkori egyéb jelölteket, de a könyvvel összehasonlítva én nem díjazom. Persze Jack Nicholson brillírozik, jogos az érdem, de a filmmel kapcsolatban kétségeim vannak. A legfontosabb, amiért annak idején még maga az író Ken Kesey sem nézte meg a filmet, az az, hogy Serteperte főnök egy harmadlagos mellékszereplő lett, nem is az ő szemén keresztül látjuk a történetet. Nincs meg a kellő hangulatteremetés, az egyhangú, reményvesztett milliő megismertetése, amit McMurphy ráz fel a regényben, így nekem teljesen öncélú a Jack Nicholson alakította főhős lázongása. A történet fonala megmaradt, de az egyes szituációkat és beszélgetéseket megváltoztatták így nálam nem ugyanazt a hatást érik el, mint ami a könyvben az eredeti szándék volt. És bár a női főszereplőt játszó Louise Fletcher igen érdekes, világos szemeivel rendkívül átható pillantásokat tud lövelni az ápoltak felé, de egyáltalán nem volt képes megjeleníteni azt a mindenki által retteget Főnénit, akit Kesey ábrázolt. Ráadásul az az aspektus, hogy a kórház személyzete is félve, kegyeit keresvelétezik az intézetben, egyszerűen kimaradt a történetből.

   Azt mondanám, hogy akinek nincs kedve vagy ideje elolvasni a könyvet, az a filmet el se kezdje. Aki meg elolvassa a könyvet, ne rontsa el az élményét ezzel az adaptációval csak és kizárólag akkor, ha Jack Nicholson rajongó. Akkor viszont kötelezően ajánlott. 

Epilógus: Amikor az íráshoz a fotókat kerestem a neten, belebotlottam a színdarabba, vagyis hogy október 21-én a Belvárosi Színházban újra műsorra tűzték a Száll a kakukk fészkére feldolgozását Szabó Kimmel Tamás, Kocsis Pál és Péterfy Bori főszereplésével. Még van pár jegy rá. :)

Könyv:
Megjelenés: 1962

Oldalszám: 339

Kiadó: Európa kiadó

Borítás: puha 

Film:

Gyártó: Fantasy Films

Bemutató: 1975
Játékidő: 133 perc
Rendező: Milos Forman