Könyvfalók: betegség

2018. november 30., péntek

Jane Hawking- Utazás a végtelenbe

Először a filmet láttam még évekkel ezelőtt, melynek a címe A mindenség elmélete. Úgy fogtam neki, hogy nem is tudtam, kiről szól sőt, Stephen Hawking

Eredeti cím: Travelling to Infinity
Első megjelenés: 2007

(ugyanis a film és a könyv is Stephen Hawking és első felesége Jane Hawking életét meséli el) nevét hallottam, de nem tudtam betegségéről sem. Mindenesetre egy zseniális filmnek tartottam és nagy hatással volt rám. Tudjátok, az a jó film, aminek megnézése után szó nélkül ültök még pár percig és elgondolkodtok az életeteken kimeredt szemekkel, miközben a fejeteket fogjátok. Na ez a film pont olyan volt. Nem hiába kapott két Golden Globe és egy Oscar-díjat is. A könyv létezéséről elég későn szereztem tudomást. Már nem is tudom, talán egy gyanútlan böngészés közben akadt a szemembe a könyv borítója, ami egyébként a filmes borító volt. ÉS ÚR ISTEN! Én imádtam ezt a filmet. Még az ismerőseimnek is ajánlottam.Gyorsan utánanéztem és kiderült, hogy az Utazás a végtelenbe szolgál alapjául a Mindenség elmélete című filmnek. Érdemes megnézni, még akkor is ha elriaszt a könyv vaskossága.

Ami, valljuk be, engem is riasztott. Semmi kedvem nem volt az apró betűs 500 oldalas könyvhöz. De legyűrtem magamban ezt az érzést és nem bántam meg.

A legfontosabb tudnivaló a könyvről az, hogy ez egy memoár, vagyis emlékirat, igaz történet alapján íródott. A NAGY Stephen Hawking első felesége saját tapasztalatiról, megélt emlékeiről ír, ami nem mondhatni leányálomnak. Mindig is tiszteltem a nagy tudású embereket, de ezután a könyv után a legnagyobb tiszteletet azok a személyek váltják ki belőlem, akik egy beteg szerettüket gondozzák teljes odaadással még akkor is, ha ez azzal jár, hogy le kell mondaniuk a boldogságról és az önmegvalósítás lehetőségeiről.

Nagyon megtetszett a könyv fülszövegében írt The Times

Filmes borító

mondata: „Lehet, hogy Stephen Hawking tizenegy dimenzióban gondolkodik, de első felesége ennél is többre képes." Az olvasás előtt nem értettem, hogy egy egyszerű nő, hogyan képes többre, mint egy elismert tudós, azt sem értettem, amikor elkezdtem olvasni, hogy egy ilyen nő, hogyan képes ilyen jól írni. Aztán a következő értetlenségem abból származott, hogy még a könyv felénél sem tartok, a történet mégis nagyon előrehaladott. Konkrétan úgy éreztem, hogy a gyerekek megszületése után, Stephen betegsége is eléggé súlyos fázisba került, annyi szenvedésen és örömön vannak túl, mégis van még 350 oldal hátra. A fennmaradt oldalak sem voltak üres rizsával tele. Minden oldalon tömény történések és emlékek kerültek leírásra és egy percig sem éreztem unalmasnak. SŐT! Nagyonis izgalmas volt. Egyik barátnőm is kölcsönkérte a könyvet, miután annyit áradoztam róla, őszintén szólva féltem, hogy unalmasnak és túl hosszúnak fogja tartani. Nos a véleménye hasonló volt az enyémhez. A könyv alapvetően tetszett neki, bár még nem fejezte be, mikor erről beszéltünk, és azt kérdezte, hogy mi fog még ezután történni, mikor úgy érzi, már minden megtörtént, aminek meg kell történnie. Nem kell csüggedni. Az utolsó oldalon is történni fog valami (valaki számolja meg, hogy hányszor írtam le a történni szót).

Összességében egy zseniális könyvnek tartom, ami zseniális emberekről szól. Elolvasva rájövünk, hogy a nem Stephen Hawking a hős, aki mindenféle tanulmányozás és kutatás nélkül felismeri a hibás számítást egy elismert tudós előadásában, aki betegsége miatti írásképtelenségében fejben számol és kutatja a fekete lyukak működésének mechanizmusát, hanem a felesége, aki a huszonévével hozzáment egy férfihoz, vállalva azt, hogy korán elveszíti, közéjük áll a betegség, a kapcsolatukban az első helyen mindig Stephen igényeinek kielégítése kell legyen, aki önerőből férfiakat meghazudtoló módon házat újított fel, hogy tető legyen a fejük fölött, aki a gyerekei anyja és apja is volt egyben, aki mindezek mellett ledoktorált, kiállt a rokkantak, a környezetvédelem és még egyéb kismilló dolog mellett.

A film feliratos előzetese itt tekinthető meg:

"Hihetetlen volt számomra, hogy egy nálam csupán néhány esztendővel idősebb valaki kénytelen szembenézni a halállal. A halandóság akkoriban még nem volt az életünk része. Még elég fiatalok voltunk ahhoz, hogy halhatatlanok legyünk."

Folytatás...

2018. október 30., kedd

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Regi 7:00 0 Hozzászólás

Végeztem a könyvvel. Sok ideig tartott. Az a baj, hogy nagyon kevés időm marad a gyerekek mellett, amit természetesen nem bánok, de nem is tudok olyan gyorsan írni könyvértékelést mint más bloggerek. Vannak akik ezért nem is értékelik az oldalt amit készíteni szoktam, de ez igazából mind azoknak szól akik kedvelik a blogomat és tetszik nekik amit írok, ahogyan írom, amiről írok. :)

Tehát... a könyv számomra nem jelentett érzelmi kötődést. Elolvastam a „Mini-könyvklub 11” által, ahová tartozom, és ahová bárki beléphet ha szeret olvasni. http://konyv-sarok.blogspot.com/p/mini-konyvklub-11.html?m=1

Voltak benne kellemes jelenetek amiket szívesen olvastam, de összességében nekem nagyon egyhangú volt a történet. Igazából nem volt felesleges az olvasása, mert gazdagabb lettem egy könyv történetével. Nem hozott lázba, nem éreztem azt a fantasztikus érzést, mikor letehetetlen egy könyv a maga érdekfeszítő történetével.
De, hogy ne csak lehúzzam ezt az értékelést, hanem egy kis pluszt is szánjak neki, volt kettő szereplő akiről szívesen olvastam. Miranda és Clark. Miranda olyan visszafogott, kellemes jelenség volt. Sajnáltam ami az életében előfordult, negatív, visszafoghatatlan eseményeket. Megérdemelte volna a békességet. Clark, aki tudta mikor, mit csinál. Segített másoknak, ő is egy jó társaság volt. Nem vesztette el a fejét még a legrosszabb napokon sem. Képes volt egy olyan világot kialakítani maga köré, amiben mások is szerepet kaptak, amiben évtizedekig élni tudtak.
A Tizenegyes állomás nem más, mint egy képzeletbeli világ. Azt tudtam a könyv végén, hogy hogyan lehet összekötni a címet a történettel, de nekem kevés volt. Többet kellett volna foglalkozni ezzel az állomással, több szállal kellett volna összekötni a való- illetve képzeletbeli világot. Szerintem annyi szólt erről az állomásról mint amennyit én írtam ebben a szövegben.

A következő meglátás, hogy a könyv jelen idejében sokat vándorolnak az emberek, nem találják a helyüket, mert nincs is. Ha kipusztítja az emberiség többségét egy járvány, szerintem sokan csak mennek-mennek míg a lábuk bírja, mert nem találják meg azt az életet amit előtte éltek, amit szerettek. Egy üveges tekintetű, ösztönös lények lennénk, akik csak életben akarnak maradni. Az írónak volt erre egy idézete „Mert életben maradni nem elég” ami a Star Trek sorozatból származik. Sok a különbség az „életben maradni”, vagy a „nem elég életben maradni” kijelentés között. Televízió, internet, áram nélkül a mai világ zombi módba kapcsolna. Egyszerűen nem tudnák az emberek magukat megvédeni, teljes mértékben kétségbe esnének. Pont ez volt a sztori egyik lényege a könyvben, hogy voltak olyanok akik helytálltak önmagukért és másokért. Tudták, hogyha elveszítik az eszüket, akkor nem tudnak összetartani, elfajulnak a dolgok és hamarabb meghalnak, áldozatul esnek.

Érdekes helyen járhattam, ahol a valóságban nem szeretnék szerepelni. Pont ez a jó a könyvekben. Ott bármit átélhetünk, bárhol járhatunk, mégsincs veszteségünk. Élvezhetjük a gonoszt, miközben otthon a kellemes fotelünkben kucorodunk. :) Ez érdekes meglátás volt.
Remélem sikerült kibogóznotok, hogy valójában milyen is volt ez a könyv. Számomra ez egy három csillagot ért, de mivel nem egy az ízlésünk , biztosan akad akinek nagyon tetszeni fog .