Audrey hetek óta nem teszi ki a lábát a lakásból. Édesanyja szerint olyan, akár egy törött porcelánváza. A szomszéd srác szerint olyan, akár egy lökött celeb, aki napszemüvegben ül az elsötétített szobában. Linus szerint pedig olyan, akár a rebarbara, ami csak árnyékban érzi jól magát. A pszichológusa szerint… na, azt inkább hagyjuk. Audrey szorong és pánikol. Mindentől és mindenkitől. A számítógépes játékokra rágyógyult öccsétől, a női magazinokból nevelődő anyjától, a sportkocsikról álmodozó apjától, de legfőképpen Linustól, akinek olyan a mosolya, akár egy gerezd narancs.
Audrey valahol útközben elvesztette önmagát, és úgy tűnik, minden összeesküdött ellene, de egy váratlan találkozás, egy óvatos séta a Starbucksba és egy szintén különös srác közeledése talán mindent újraírhat a lány életében.
Talán tudjátok, hogy szeretem Sophie Kinsella stílusát, a kicsit bohókás írásait, bár legutóbb a Boltkóros Hollywoodban csalódást okozott, de úgy gondoltam, hogy ez nem elég eltántorító erő ahhoz, hogy megnézzem mit tud kihozni az írónő egy komolyabb témából.
A hová lett Audrey alaptémája a tinédzser kori depresszió, annak is a mélyebb, sötétebb formája, melyet Audrey a 14 éves kamasz lány által ismerhetünk meg. Audrey olyan mély depresszióba esik egy iskolai konfliktust követően, hogy a házat sem tudja elhagyni, folyton napszemüveget visel és terápiára jár. Emellett van egy nem egyszerű családja, az újság függő anyuka, aki éppen a fiát próbálja leszoktatni a számítógépes játékokról, a papucs szerepébe bújt apuka és a kisebb tesó, aki nem zavar túl sok vizet.
Szóval adott egy alapjáraton sem egyszerű család, aki megpróbálja élni a mindennapi életét, de valahogy nem jön össze nekik, hiszen mindannyian valamitől tartanak, vagy éppen valamin ki vannak akadva és próbálnak megfelelni valaminek, vagy valakinek, de legfőképpen a saját maguk támasztotta elvárásoknak.
Én, mint szülő olvastam végig ezt a könyvet és bevallom, hogy amellett, hogy rettentő szórakoztató módon, poénokkal tűzdelve volt megírva a történet mégis ijesztő volt. Ijesztő volt látni, hogy a mai generációnak a fiatal tagjai is milyen mélyre képesek süllyedni a depresszióban és egyéb pszichés betegségekben és milyen könnyen függőség is kialakulhat náluk, amire Audrey családjában volt is példa rendesen.
"Úristen, anya megőrült! Nem normál őrült-anya módon, hanem komolyan."
Az anya viselkedését néha furcsának és labilisnak találtam, nem feltétlen úgy állt hozzá a gyerekeihez, ahogy az egy felnőttől elvárható lett volna, nekem néha ő is picit beteges kirohanásokat produkált és úgy tűnt, hogy érdekli, hogy mi van a gyerekeivel, de valahol mégsem.
Az apa pedig tipikusan az "Igen, drágám!" férj megtestesítője volt, egyáltalán nem jelent meg erős karakterként a történetben, sőt inkább egy kicsit úgy hatott mintha félne bármit is tenni a felesége jóváhagyása nélkül.
Frank, a számítógépes játékoktól függő kamasz, aki talpraesett, érti a viccet, de ugyanakkor észnél van akkor is, amikor valakinek segíteni kell. Egy viszonylag aktív, de számomra semleges karakter volt.
Audrey, na ő aztán a csodabogár, akit a Teleshop simán megnyugtat, de igazából számomra nem vált kedvenc karakterré, nem éreztem azt a fejlődést, amin elvileg keresztülment. Értem én, hogy egy depressziós karakter, de számomra inkább nyávogós kisgyereket testesítette meg, akire mindenki ráhagy mindent csak ne sírjon, amellett, hogy nagyon koravén tulajdonságokkal ruházták fel. Ez a kettősség gyengítette a történetet, emiatt éreztem néha megtorpanásokat.
Linus, ő viszi a szerelmi szálat és igazából szerintem nagyon jót tett a történetnek, hiszen abszolút mai fiatal, aki amellett, hogy el tudja engedni magát mégis mély érzelmekre képes. Nála éreztem azt, hogy na igen, ilyen egy mai tizenéves. Számomra a történet legszerethetőbb és leginkább fejlődésre képes karaktere volt, még Audrey-nak is jót tett.
Amellett, hogy tényleg kikapcsolódásra alkalmas a könyv, hiszen vannak nagyon vicces jelenetek én mégsem voltam tőle túlzottan elszállva. Nem tudom, hogy más is érezte-e azt, amit én, mégpedig hogy ez a könyv nem éppen jó példával jár elől a tizenévesek számára, hiszen nekem egy picit az csapódott le, hogy igen, bántottak a suliba, tiszta depi lettem, így nem kell suliba sem járnom, mert szegény én és mindenki próbál a kedvemre tenni. Szerintem a depresszió egy igen súlyos betegség és ebben a könyvben ezt egy picit viccesre vették és esetleg a fiatalabb korosztály, aki olvassa téves következtetéseket vonhat le belőle.
A stílus jó volt, az alaptörténet érdekes, a szerelmi szál pont a korosztálynak megfelelő, de nekem mégis távoli maradt a történet, szülői szemmel nézve.
