Clélie Avit - Itt vagyok

Clélie Avit - Itt vagyok

„Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül. 

Hall. 

Csak ezt senki sem tudja. 

Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez, ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos baleset miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…”

A könyv érdekessége, hogy az írónő a művet egy pályázatra írta, melyet a következő Marcel Pagnol-idézetnek kellett inspirálnia:

„Mindenki azt gondolta, hogy lehetetlen. 
Aztán jött egy hülye, aki ezt nem tudta. És megcsinálta.”

Az akkor 29 éves Clélie Avit, aki tanárnőként dolgozott, szintén megcsinálta! Itt vagyok című regényével megnyerte az első díjat, ráadásul mindezt több mint száznegyven induló közül sikerült elérnie.

A könyv értékelését a borítójával kezdeném, ami szerintem egyszerre mesés, ugyanakkor kicsit titokzatos is. Abszolút érvényesül a kevesebb, néha több elve, én pedig nagyon szeretem az ilyen megoldásokat. A borítón szereplő lány igazán jó választás volt, nem esett nehezemre azonosítani Elsával.

Tetszett, hogy az alapötlet végre más volt, mint amit általában megszokhattunk, ugyanis egy kómában fekvő lány gondolataiba nyerhettünk bepillantást. Szerettem Elsa karakterét, annyira csodáltam a kitartását és azt, hogy soha nem adta fel. Olvasás közben végig olyan érzésem volt, mintha az ő testébe bújtam volna. Érdekes, ugyanakkor félelmetes, egy ilyen beteg mit észlelhet a külvilágból, milyen dolgok foglalkoztathatják. Átéreztem, Elsának milyen borzasztó lehetett annak tudatában küzdeni, hogy pontosan tudta, már az orvosok is lemondtak róla.

A másik főszereplő, Thibault viselkedése elsőre kicsit furcsa volt: ugyan ki az, aki befekszik egy kómában lévő lány ágyába, és egyszerűen elalszik. Mindig visszatért Elsa szobájába, és annak ellenére bontakozott ki kettejük között a szerelmi szál, hogy korábban sosem beszéltek egymással. A történet tehát semmiképpen sem nevezhető megszokottnak, de talán pont ez adta a különlegességét.

Az igazat megvallva, bár alapvetően kedveltem Thibault karakterét, néha mégsem tudtam hova tenni a viselkedését. Természetesen megértettem a haragját az öccse iránt, aki részegen balesetet okozott, és aminek következtében két fiatal lány meghalt. Viszont az a kívánsága, hogy bár a testvére lenne Elsa helyében, nekem erős túlzás volt.

SPOILER

A könyv befejezésével kapcsolatban akadt egy kis hiányérzetem, ugyanis nagyon hirtelen lett vége. Örültem a pozitív lezárásnak, de legalább egy rövid epilógust hozzáírhatott volna az írónő. Hogyan alakult a főszereplők további sorsa, visszatért-e valaha Elsa a szenvedélyéhez, vagy a baleset miatt örökre lemondott róla. Ezekre nagyon szerettem volna választ kapni.

Összegzés:

A könyvet a kisebb „hibái” ellenére is szerettem, elolvasása komoly kérdéseket vetett fel bennem. Mikor mondhat le egy orvos a kómában lévő betegéről? Honnan tudja, hogy a döntését nem fogja-e később megbánni? Meddig bízik a család, hogy szerette felgyógyul, és mikor jön el az a pont, amikor már úgy érzik, számukra sincs remény?

„Sok mindent elképzelek. Az igazat megvallva, csak ez marad, amit tehetek.” 

 „Jó úton haladsz, hogy beleszerelmesedj egy lányba, akiről szinte semmit sem tudsz. És ha még csak ez lenne az egyetlen gond… De te egy olyan lányba kezdesz beleszeretni, akinél erősen fennáll a veszély, hogy sosem fog felébredni.” 

„Egy új hang. Fénylő. Érintetlenül tiszta. Mint a frissen esett hó. Egy aranyló hópehely közeledik felém. A szobámban mormogó mélyebb mellett szinte ez a legcsodálatosabb hang, amit valaha hallottam. Szivárvány és hópehely – nem igazán tudom, meteorológiailag hogyan létezhetnek együtt, de a szobámban egyszerre vannak jelen.”