Milyen jó, hogy van egy tinédzser lányom,aki épp témába vágó könyvet olvastat. Szándékosan hagytam ki életemből a könyvek-megfilmesítések párosát. Szinte minden fórum azt sugallta, hogy csak csalódást okoz, ha belemerülünk. Figyeltem is a távolmaradásra. Most viszont rá kellett dolgoznom az ügyre. Legalább is olvasnom és filmeznem kellett, hogy érdemben tudjak nyilatkozni.
Tehát az általánosítás helyett egy művet dolgozok fel, még pedig Nicola Yoon nem rég nagy sikert aratott munkáját a Minden, mindent. Először olvastam, mint utóbb kiderült, nagyon jól tettem.
Teljesen varázslatos, a tinédzserek számára tökéletesen átélhető érzést, a bezártságot mutatja be. Bár kissé érthetetlen számomra, hogy aki 18 éve él teljes elszigeteltségben, hogyan képes még mindig a szabadulásról álmodni, amikor soha sem érezte az ízét. Mindegy, ez csak tépelődés. A másság utáni vágyódást teljesen jól ábrázolja a szerző. Felébresztette bennem azokat az emlékeket, amikor fiatalabb ként arról tűnődtem, hogy az egyszerű és teljesen hétköznapi életem nem is az enyém és biztosan elcseréltek valahol, valamikor... Ezek fontos gondolatok, mert ezt követte a világmegváltásra vonatkozó tervek, mint ahogy a könyvben is. És a titkok! Tökéletesen mutatja be az egészséges szülő-gyermek leválasztódási folyamatok kezdetét. A karakterek élethűen vannak megformálva, még akkor is, ha tulajdonképp nagyon keveset látunk vívódásaikból. Szerintem nagyon élethű, mert manapság ilyen kevesebb információból is nagyon könnyedén olvassák egymást a tinik. A 30 + -os generáció ezt hézagosnak nevezi. A végére úgy tűnhet, hogy az életveszély és a lapok közé rejtett fekete oldalak adják a drámai hatást. Pedig sokkal nagyobb tragédia zajlik a háttérben : a szülő, akinek megbolydul elméje a féltéstől. Ezt vajon hány évesen látja át az olvasó? Gyermekként lehetséges? Vagy már csak a felnőtté válás befejeztével látja? Gondoltam, majd a film megmutatja!
" A könyvet ketten alkotják : az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa."
Kosztolányi Dezső
Két nappal a könyv olvasásának befejezése után találtam időt a mozizásra. Egyre hajtogattam magamban a fenti idézetet, hogy ne várjak túl sokat. Nem ugyanazt olvastuk a forgatókönyv író és én. Hát nem! Igyekezett nagyon felületesen kapirgálni. Egyik szemszöget sem próbálta átérzéssel kidolgozni, inkább távol maradt. Pedig milyen komoly alkotást kerekíthetett volna a három főszereplő közül bármelyik saját tragédiájából. Sejtésem szerint kihagyta az átélés, beleélés részleteit. Valahogy kimaradt a tragédia tragikus része. Természetesen sok részt szóról szóra ismételt az eredeti alkotásból. igyekeztek közel maradni. Így viszont elveszett az eredetiség, a saját gondolat varázsa. A párbeszédek, amik írva olyan természetesek voltak, képi megjelenítésben esetlennek, hiányosnak tűnnek. Egyedül a végjátékban éreztem a feszültség oldására irányuló kísérletet. Az egymásra találásra, gyógyulásra utaló képkockákon láttam a merész önállóságot.
Szóval, mivel a leggyakoribb adaptációk tinikönyvekből keletkeznek, ezért nagy valószínűséggel eme kísérletem után sem fogok hasonló szituációt átélni. Tudatosan nem keresem többé a lehetőséget, összekapcsoljam a két világot. Maradok a saját képzeletemben rajzolt történeteknél az írott szó nyomán. Sokkal nagyobb élvezetet nyújt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése