Jodi Taylor: Második ​esély

Eredeti címe: A Second Chance
Kiadta: Metropolis Media (2018.)
Oldalszám: 336
Forrás: kiadó
1. rész: Egyik ​átkozott dolog a másik után
2. rész: Visszhangok ​szimfóniája

Épp a novemberi hosszú hétvége volt, amikor egy szombat reggel hamarabb vetett ki az ágy, mint a többieket. Gyerekek aludtak még, a férjem is, halkan és óvatosan kicsoszogtam a konyhába, főztem magamnak egy forró csokit, aztán leültem a nappaliba és elkezdtem olvasni. És csak olvastam-olvastam. Gyerekek felébredtek, férj szintén, én pedig azon kaptam magamat, hogy valahogy visszavándoroltam a hálóba, bebújtam az ágyba és olvastam tovább. Nos, aznap este úgy feküdtem már le aludni, hogy be is fejeztem a könyvet. Nagyon-nagyon rég volt már, hogy egy nap alatt elolvastam egy könyvet, de most Jodi Taylor története teljesen beszippantott.

A szerző nem teketóriázott, egyből izgalmasan indított. Vajon miért lettek Max munkatársai hupikéktörpikék? Miután erre választ kap az olvasó és kezd a szája mosolyra húzódni - igen, Taylor biztos most is hozni fogja az angol humort ebben a történetben is -, Max egyből utazik a múltba, méghozzá meglesi a fiatal Newtont, de naná, hogy itt sem alakul minden simán. Mint ahogy a gloucesteri sajtgurító versenyen (hogy jön ez most ide, ugye?) sem. Aztán eljuthat az olvasó a történet legizgalmasabb és leginkább kifejtett múltutazásához, Trójához. Vajon hogy zajlott az egész? Találkoztak a híres Szép Helénával? Létezett a trójai faló? Milyen gubancba keveredik ott természetesen Max?
Visszatérve Trójából pedig semmi sem lesz már olyan, mint előtte volt.

"Ez az, ahová a Történelem iránti szenvedélye ragadja az embert. Egyenesen a frontvonalba. Közvetlen közelről, személyesen tapasztalhatja meg, milyen az, amikor körülötte zajlik a Történelem."

A cselekmény nagyon izgalmas, olvasmányos, fordulatos volt. Nagyon szeretem ahogy Taylor szabadon garázdálkodik a történelemmel és kénye-kedve szerint alakítja, eleveníti meg őket.
Imádtam a Trójáról szóló részt. Szinte láttam magam előtt a földrengéstől sújtott várost, ahogy Akhilleusz megjelenik, a harcot, aztán a menekülést. Úgy érzem, hogy visszatekintve az előző két kötetre, ez a rész volt szerintem a legerősebb és a legolvasmányosabb, legjobban kidolgozott.

Ami a szereplőket illeti, mindig arra várok, hogy Max fejlődjön. Ebben a kötetben is megmaradt számomra egy hebehurgya, szétszórt nőnek. Én amolyan Bridget Jones formának képzelem el. Fura egy csaj az biztos. Mintha pislákolt már volna benne némi felnőttség, de néha nehéz őt hová tenni, lényegében a saját cselekedeteire cáfolt rá ebben a kötetben (is).

Akik olvasták az előző részeket biztosan kíváncsiak arra, hogyan alakult a szerelmi szál. Röviden: úgy, ahogy eddig. Mindig kapunk egy kis izgalmat ilyen téren, aztán annyi is volt. Max és a Főnök kapcsolata tipikusan se veled-se nélküled, de most olyan fordulatot hozott ebben a részben az írónő, amire nem gondoltam. Izgalmas és remélem, hogy fog is tudni ezzel élni, a folytatás is jól fog sikerülni.

Örülök annak, hogy ilyen gyorsan olvashatjuk egymás után magyarul a részeket, remélem, hogy a 4.-re se kell sokat várnunk.

A bejegyzés megtalálható a saját oldalamon is!