Könyvfalók

Colin, a bohém, az életet és szépséget imádó fiatalember „szeretne szerelemmel szeretni” végre egy lányt, s találkozik Chloéval Szamárhidy Isis házában. Ahogy a mesékben: egymásba szeretnek, összeházasodnak, maga az Érseg megy el az Esketésükre, sőt, hetvenhárom öreg muzsikus, és tizennégy Ministráns Srác is tiszteletét teszi. Meg a Desmaret fivérek, a két nászbuzi.

Chloé gyönyörű, tehát nem dolgozik, Colin meg gazdag, ő azért nem. Szerelmeskednek, vásárolgatnak, sandacsacsát táncolnak, Nicolas, a szakács rendkívüli étkeit fogyasztják, mondjuk a déltengeri pézsmával illatosított portóiban sütött hurkácskát. És boldogok. Boldog még Chick is, Colin barátja, mert egyre több ritkaságot tud szerezni Jean-Sol Partre műveiből, és Alise is, aki a házasságban reménykedik. Meg a fekete bajuszos, szürke egér is.

De ez a boldogság sem tart örökké: Chloé megbetegszik. Colin aggódik, és elmegy dolgozni, Chick Partre iránti szenvedélye egyre erősebb, Alise csalódik, a fekete bajuszos egér meg fázni kezd az összeszűkülő szobákban, ahová egyre kevesebb napfény jut be a Chloé betegsége miatt szürkülő ablakokon keresztül. Még a virágok is elhervadnak a lány közelében, s úgy tetszik, a világ is összeomlik a könyv végére...

Imádtam Vian koktélzongora-ötletét („minden hangjegynek egy szeszfajta felel meg, valamilyen likőr, vagy aroma”), amiből aztán valóság lett valahol Franciaországban. Ha ezt megérhette volna... (http://www.youtube.com/watch?v=NQMq6VLpmMY&feature=related). És imádtam a humorát, például azt a mondatot, amit a légvárakat építő könyvkalmárról írt: „a levegőt piciny celofánba csomagolta, az áttetsző kockákat egymásra rakta, s mikor büszkén emelkedett a kastély, a celofánt meggyújtotta, s nem maradt más, mint a puszta lég.”

A Tajtékos napok nem a történet miatt lenyűgöző, hanem a fiatalon elhunyt Boris Vian stílusa miatt. Vian nemcsak író, hanem jazz-zenész, zeneszerző, képzőművész is volt, s csak ebből a gazdag, kreatív lélekből születhetett meg ez a könyv. Mondatait átszövik a jazz-dallamok, történetei olyanok, mint számtalan megelevenedett szürrealista festmény egymás mellett, s ez a zseniális fordítónak, Bajomi Lázár Endrének is köszönhető. Az ínyencek hallgassanak olvasás közben Duke Ellington-dalokat – mondjuk a Chloét –, igyanak hozzá koktélt, hogy teljes legyen az élmény, a többit úgyis a képzeletünk és a fantáziánk teszi hozzá.

Boris Vian: Tajtékos napok

Legújabb kiadás: Cartaphilus / Fordította: Bajomi Lázár Endre / Oldalszám: 264

Miután kiolvastam a könyvet, elgondolkoztam, hogyan is értékeljem ezt a könyvet – mai szemmel, vagy inkább képzeljem magam a 80-as évek Angliájába? Úgy döntöttem, inkább legyen az utóbbi. Mai, magyar olvasóként többen is sablonosnak, és elcsépeltnek tartanák, pedig a maga idejében korszakalkotó volt. (1982-ban jelent meg, magyarul pedig 1986-ban.)

Ellentétben a hasonló, titkosnapló-jellegű könyvekkel, legfőképpen fiúknak szól, valamint rendkívül őszintén alkot véleményt egy (viszonylag szegény) angol családról, amelyben a szülők alkoholisták, nem igazán szeretnek dolgozni, fiuk, Adrian pedig intellektuel, csak sajnos senki sem érti meg. Az írónő meglepően részletesen, és végig első szám egyes személyben ír a főszereplő problémáiról, aggályairól, gondolatairól, még a pattanásokról is.

Mellékszereplőkből nem akad túl sok. Adrian legjobb barátja elméletileg Nigel, bár a történet nem éppen ezt sugallja. Új lány érkezik az osztályba, Pandora, akibe rögtön szerelmes lesz főhősünk. Egy idős embernek is gondját viseli, akit Bert Baxter-nek hívnak, és van egy (farkas)kutyája is, Sabre. Ezenkívül még ott van a nagyi, és a szomszédok, Mr. és Mrs. Lucas.

Összességében jó volt a történet, a nem épp átlagos szereplők pedig remek humorforrásként szolgáltak. Remekül bele tudtam élni magamat a történetbe, amely egy fiú életét meséli, megspékelve persze a témában jellemző csavarokkal. A magyar fordítás egész jó lett, a lábjegyzetek viszont az idegeimre mentek. Olyan alapvető dolgokat fejtenek ki benne, mint A fajok eredete, vagy a Vízkereszt, esetleg a BBC.

Értékelés: 4/5 (Remek könyv, de olvastam már ennél jobbat is.)

Adatok:
Sue Townsend: A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója
(Eredeti cím: The Secret Diary of Adrian Mole aged 13 ¾)
Első magyar kiadás: Móra Könyvkiadó, 1986
Fordította: Békés Pál

Kicsit szkeptikus vagyok a mai "új" magyar írókkal szemben, de Leiner Laura sorozatáról sok jót olvastam. Úgy gondoltam, hogy biztos egy olyan gimis sorozat lesz, amiben a főszereplővel mindenféle hihetetlen kalandok történnek, amik mostanság divatosak, de nem. A Szent Johanna gimi teljesen mindennapi.

Reni 14 éves és most kezdi az első évét egy francia magángimiben Budapesten. Igazán kilóg a kortársai többsége közül, mert nagyon szeret olvasni, a mostanság menő zenével komolyabb barátságot nem kötött, szeret tanulni, az öltözködése teljesen átlagos. Röviden egy nem kirívó szereplő, inkább egy kis könyvmoly. Most persze ezek alapján lehet, hogy magatok elé képzeltek egy SZTK szemüveges fiatal lányt, de RR nem ilyen. Az egész könyvecske az ő naplójáról szól, az első félévéről a suliban. Milyen az osztálya, kikkel barátkozott össze, ki milyen, kit lehet szeretni és kit nem, deákcsínyek stb. Szóval lényegében semmi extra és pont emiatt volt jó olvasni. Annyira természetes, annyira mindennapi volt, hogy emiatt szórakoztatott. Tipikusan olyan könyv, amit szívesen látnék a 10-14 éves lányom kezében. Semmi "durva" nincs benne, egyszerűen csak a mai fiatalok élete szerepel benne, de az is úgy, ahogy ennek a korosztálynak szerepelnie kell. Csínyek, szerelmek, de ártatlanul. :o)

Nosztalgiázva gondoltam a saját gimis éveimre, amikor mi voltunk elsősök és remegve, szinte rohanva mentünk minden reggel a termünkbe, mert a negyedikesek olyan nagyok voltak és félelmetesek. :o) Ráadásul a szereplőkben egy-egy volt osztálytársamat is kacagva ismertem el. Pl. Arnold egy az egyben egy osztálytársamra emlékeztetett, teljesen ilyen volt. Negyedikben kijelentette, hogy parlamenti képviselő lesz, egyelőre még nem hallottam róla. :oP Kinga karakterét is felfedeztem, de azért ennyire "durva" nem volt az osztálytársam, inkább mintha 2-ből gyúrták volna össze. Természetesen megvolt a mi Cortezünk is, és bár sokban nem hasonlítok Renivel, de olvasni már akkor is szerettem és rajzból elsőben engem is majdnem meghúzott a tanár. :oS
Ilyen gimibe szívesen járnék újra és nagyon sajnálom, hogy anno nekünk nem voltak olyan óra utáni foglalkozások, mint a könyvben Reniéknek. Imádtam volna olvasószakkörös lenni. :o)

Nagyon tetszett, hogy az írónő sok könyvre felhívta a figyelmet, hátha ezek hatására a "régebbiek" is előtérbe kerülnek. Nagyon jól megírt regény, jól kidolgozott karakterekkel, élvezhető és szórakoztató volt még nekem is, közel a 30-hoz. :o) Így is lehet regényt írni az ifjúságnak, nem kellenek vámpírok, vérfarkasok, stb., csillagos ötös!
Gimi előtt álló lányomnak tuti beszerezném!

Megjelenés: A Szent Johanna Gimi- Kezdet (2010. Ciceró Könyvstúdió)
Oldalszám: 386
Ára: 2990
Az írónő oldala ITT.

Akihez közel áll az orvostudomány, vagy legalábbis szívesen olvas orvosírók által írt könyveket, azok Andrea Majocchi könyvében biztos nem fognak csalódni.

Bár előszavában megjegyzi, hogy könyve az orvosoknak túl kevés, a laikusoknak pedig túl szakmai, ezért leginkább orvostanhallgató fiának írta, egyfajta végrendelkezésként, és hogy jó és példás életre ösztökélje. De ez ne riasszon el minket, könyve nagyon is élvezhető.

Édesapját, aki nagyreményű orvos volt, még gyermekkorában elveszítette, így az árván maradt családot nagybátyja vette védelmébe. Nagyon szűkösen éltek, de Andrea-nak sikerül megnyernie egy ösztöndíjat, amivel lehetősége nyílik rá, hogy teljesüljön az álma, és apja nyomdokaiba lépve orvosi egyetemre menjen.

A XIX. század környékén járunk Olaszországban, Andrea Majocchi-nak sokféle kalandban és izgalomban van része orvosi pályafutása során, úgyhogy a történeteit olvasva nem unatkozunk majd.

Cirkuszos kocsiban, bordélyházban operál, sokszor kockáztatva a saját életét is, mindvégig próbálva az általa vélt helyes és orvoshoz méltó utat járni, ami az akkori időben (sem) nem volt könnyű dolog. Dolgozik az első világháború alatt a katonai kórházakban, segédkezik párbajoknál, utazik a lourdes-i zarándokok mellett  kísérő orvosként, és még rengeteg más kalandban van része.

Érdemes tehát elolvasni, izgalmas és emberi könyv ez, ajánlom mindenkinek.

• Andrea Majocchi: A műtőlámpa fényében - Egy sebész önéletrajza 
• Eredeti cím: Vita di chirurgo
• Kiadó: Dante Könyvkiadó, 1940
• Oldalszám: 351

(Az 1949-ben született Peggy Payne publikált többek között a The Washington Post, a Chicago Tribune, a The New York Times lapokban. Írásai a vallásos, spirituális témákat is érintik. Legsikeresebb könyvét, a „Sister India” címűt 2004-ben kiadta Magyarországon az Aréna2000 könyvkiadó, így a magyar olvasókat is meghódíthatta.)

A történet a következő: a Lonely Planet címet viselő útikönyv a Gangesz partján magasodó vendégházat, a Saraswati-t ajánlja az utazóknak. A vendégház nehezen megközelíthető: sötét, veszélyesnek látszó sikátorokon keresztül juthat oda az elszánt turista, majd mikor megérkezik, csendes döbbenettel veszi tudomásul: a ház vezetője, Natraja csöppet sem hasonlít az indiai nőkre. Hosszú, szőke haja, világos, szeplős bőre, és elhízott, nehezen mozgó teste ellenszenvet kelt az emberekben, lelke megközelíthetetlennek, érinthetetlennek tűnik.

Ebbe a vendégházba érkezik három amerikai: Jill, a magát keménynek mutató, de érzékeny fiatal lány; T. J. Clayton, a kutatómunkát végző férfi, valamint Marie Jasper, egy egykori zongoraművész idős, beteg özvegye. Ramesh, az idősödő, hívő szakács, és Madame Natraja, a vendégház furcsa vezetője fogadja őket.

Penny Payne finoman, lágyan ismerteti a szereplők életét. Meghalljuk félelmüket, vágyaikat, belső monológjaikat, részt veszünk mindennapjaikban. Felfedezik Varanasit, a Gangeszt (ki tudományosan, ki spirituálisan), rádöbbennek, hogy bár India teljesen más, mégis pontosan olyan, mint bármely más ország. Gazdagok és szegények, jókedvű turisták, magányosak és betegek lakják, gyerekek rohangálnak az utcákon, felnőttek életüket vesztik, mivel a városban felüti fejét a rasszizmus: a hinduk több alkalommal muzulmánokra támadnak, közel a Szent Folyóhoz, a Gangeszhoz.

A tragikus történeteket tárgyilagosan mutatja be a szerző, mintegy mellékes szálként, de valójában az is. A lényeg, amit a történetek kiváltanak Rameshből, Madame Natraja-ból és a három amerikai vendégből. Natraja visszaemlékezik gyerekkorára, fiatalkorára, egykori szépségére, amikor még (Észak-Karolinában) Estelle néven ismerték. Belső világa, múltja összefonódik a jelen történeteivel és Indiával. Az érzések, a gondolatok fontosak, amik felébrednek bennük (és bennünk, olvasókban), valamint azok a történetek, amik Varanasiba juttatják és ottmarasztalják a szereplőket.

Peggy Payne elrepít bennünket Indiába, hogy érezzük a szantál illatát, bőrünkön a forróságot, hogy lássuk a kanyargós utcákat, a riksát vezető férfit, halljuk a folyó zúgását. Kitűnően játszik a szavakkal, a jelzőkkel, játszik az olvasó fantáziájával, érzéseivel is, de nem hatásvadász módon. A Nővérem, India nem tipikus „női könyv” (már, ha van ilyen egyáltalán...), nem könnyed, de nem is durva. Színeket, hegyeket-völgyeket, szépségeket és csúfságokat, tragédiákat és kéjeket, életet és halált is megmutat.

Épp úgy, mint India.

http://www.peggypayne.com/

Peggy Payne: Nővérem, India

Kiadó: Aréna2000 / Fordította: Abody Rita / Oldalszám: 295

Melania G. Mazzucco nálam  "Az egy tökéletes nap" után olyan írónővé vált, akinek a könyveire most már feltétlenül kíváncsi vagyok.

Ugyanis lehet bármilyen jó egy történet, ha az írónak nincs megfelelő stílusa, vagy nem tudja megfelelően érzékeltetni, amit kell.
Mazzucco könyveihez nem kell sok fantázia: az írónő ugyanis olyan érzékletesen ír, hogy lelki szemeink előtt megelevenednek a képek, és nem kell mást tennünk, csak hátradőlni a fotelban, vagy az ágyban, és hagyni, hogy magával ragadjon a történet. Belecsöppenni egy másik világba, átélni a fájdalmakat, örömöket, sírni és nevetni.

És nem csalódtam: nagyon mély könyv ez, nincs összecsapva és elnagyolva, látszik, hogy hosszas kutatómunka előzte meg az írást.
Az írónő ugyanis saját családfáját is kutatta mindeközben. A regény két főszereplője Vita és Diamante, gyerekkori jóbarátok, Diamante pedig történetesen Melania Mazzucco nagypapája.

1903-ban Vita 9 éves, Diamante pedig 12, amikor elhagyják Olaszországot, és Amerika felé tartanak egy hajón. Vita édesapja Amerikában lakik, hozzá küldték őket a szülők egy jobb, és szebb jövő reményében. Az ottani állapotok azonban rémisztőek: Vita apja egy panziót üzemeltet az olasz negyedben, ahol együtt laknak a munkásokkal, akik hangosak, és büdösek, és a gyerekek sok szörnyűséggel szembesülnek- nyomorral, halállal, bűnőzéssel, éhezéssel. Csak az egymás iránt érzett szerelmük tartja bennük a lelket sokszor, amiről úgy gondolják, az egyetlen biztos dolog az életükben.

"Nem lenne élet az, amit olyan körülmények között él az ember, hogy nem kaphat sebeket, és nem érintheti fájdalom és csalódás. Nem ajándék az, amit úgy adunk, hogy közben garanciát kérünk arra, hogy érintetlenül kerülünk ki a dologból, sőt még viszonzást is kapunk érte. Csak akit valóban szeretünk, az tud elárulni bennünket." 

 Sokféle karaktert ismerünk meg, mindenkinek megvan a maga életútja. Az olasz emigránsoknak nagyon nehéz életük van New York-ban, emiatt nehéz igazán jó munkát is találni. Diamante vízhordó fiúnak áll messze a várostól, ahol a sok szenvedés és átverés után csupán egy dolog élteti; hogy hazajöhet végre Vita-jához.

A könyv több idősíkban mozog, emiatt volt, hogy kicsit elvesztettem a fonalat, de a fülszöveg sokat segít benne, hogy megértsük, hol is járunk épp, ha elakadnánk. A "Vita" az a regény, amit szép lassan, nyugodt körülmények között érdemes olvasni, mintegy magunkba szívni az atmoszféráját a könyvnek.

Melania Mazzucco a saját családja történetét fonta össze a huszadik századi olasz emigránsok világával, az idősíkok változtatásával pedig néha rádöbbenünk, milyen múlandó az élet, az emlékek azonban örökre velünk maradnak.


Melania Mazzucco: Vita
Oldalszám: 644
Kiadó: Európa Könyvkiadó

Böszörményi Gyula tizenévesen lépett az írói pályára. Müller Péter Sziámi ösztönzésére kezdett el gyerekeknek szóló történeteket írni. Legnépszerűbb regényei a Gergő-sorozat tagjai. 2003-ban IBBY-díjat, 2007-ben pedig József Attila-díjat kapott.

A történetből megismerhetjük Monyákos Tuba, a pipamocsok-lidérc élettörténetének első részét. Monyákos Tuba az Igencsak Gondverte Álomlények Zártosztályi Óvhelyének igazgatója. Egy napon azonban egy igencsak veszélyes embergyereket utalnak be ide, Monyákos pedig úgy dönt, hogy nevelő célzattal elmeséli neki élete történetét.

A pipamocsok-lidérc gyermekkorát a Lidérc Árvák Fészkében töltötte. A körülmények szörnyűek, a nevelők pedig örömmel kínozzák a rájuk bízottakat. Az egyes bástyák lakói összefogva gonosz terveket szőnek a többiek ellen. Egy teljesen átlagos napon valaki bejelentést küld a Fészekből, miszerint nem megfelelően bánnak velük. Hamarosan ki is küldenek egy vizsgálóbizottságot, amelynek egyik tagját rejtélyesen meggyilkolják. Elkezdődik a nyomozás, és egyik fordulatot követi a másik.

Az író felhasznál egy igen gyakori sablont: egy szigorú, és szokatlan iskola életét írja le egy gyermek szemszögéből. Ezt pedig remekül átültette egy álomvilágba, ahol a rémes még rémesebb, és végül, hogy izgalmas is legyen, egy fordulatos nyomozás részesei lehetünk. Személy szerint nekem igazán tetszett a történet. A Gergő-sorozat könyveihez képest kevesebb helyszínt, és kevesebb szereplőt ismerhetünk meg, rendkívül könnyed olvasmány. Néhol pedig még az érzelmek is megjelennek. Az újonc Pisla szentül hisz abban, hogy anyja hamarosan visszamegy érte, de végül csalódnia kell.

„Hogy egy boszorkány, aki elpottyantotta a lidérckölykét, valójában szereti őt, és érte fog jönni?” (…)

Adatok:Könyvmolyképző kiadó, Szeged – 2007Terjedelem: 237 p.Ára: 2999 Ft

A képek forrása: booklike.hu, kortars.network.hu

"Sara és Brian élete örökre megváltozik, amikor kiderül, hogy a kétéves kislányuk leukémiás. A szülők sajátos utat választanak a reménytelen helyzetben, Jesse és Kate mellé egy harmadik gyereket nemzenek, hogy őt majd donorként felhasználhassák Kate gyógyítására. Kate és kishúga szorosabban kötődik egymáshoz, mint a legtöbb lánytestvér, hiszen Kate-nek az élete függ Annától. Sara még az ügyvédi karrierjét is otthagyja, hogy a lányai mellett legyen, ugyanakkor megfeledkezik a kisfiáról. Egy idő után Anna megelégeli a helyzetet. A tizenegy éves kislány ügyvédet fogad, és kezdetét veszi Amerika legkülönösebb pere."

Tegnap fejeztem be Jodi Picoult azonos című regényét és amint tudtam, azonnal meg is néztem a filmet.
Az édesanyát Cameron Diaz, Annát Abigail Breslin (nem jut eszembe melyik filmben láttam már a lányt, de rettentően ismerős), Katet Sofia Vassilieva, Anna ügyvédjét pedig Alec Baldwin játszotta. Kifogásom a szereplők ellen különösebben nincs, bár szerintem Sara szerepére C. Diaz nem épp a legmegfelelőbb volt és az ügyvéd sem az 50-es Baldwinra emlékeztetett a könyvben.

Mondhatni hű a film a regényhez, de a vége teljesen más lett meglepő módon. Meg is döbbentem, ekkora átírásra nem számítottam és csak halkan jegyzem meg, de én a könyvben is így fejeztem volna be.
Továbbá teljesen kimaradtak Jesse "problémái" és Julia, a jogi gyám egyáltalán nem szerepelt a történetben, így Cambellt se ismerhettük meg annyira.
A filmben Anna 11 éves, a könyvben 13 és egyáltalán nem olyan magabiztos, mint a vásznon. Továbbá a filmben Katet jobban megismerjük, hangsúlyosabb szerepet kap. Míg a könyv inkább Annaról szól, a filmben Kate van a középpontban. Mindenesetre látva, még inkább sokkolóbb az egész történet, én szinte végig bőgtem.


Amerikai filmdráma.
106 perc
2009-ben kezdték el vetíteni.

Megjelenés: My sister's keeper (2005.)/A nővérem húga (2011. Athenaeum Kiadó- 3. kiadás)
Oldalszám: 371
Ára: 2990

Jodi Picoult mindig eléri nálam azt, hogy azok a morális kérdések, amikben biztos voltam az adott története olvasása előtt, egyszerűen megkérdőjeleződnek bennem. Mit a helyes?- ez a kérdés végig ott kattogott a fejemben a könyv olvasása közben. ... Még így a végére érve se tudom, hogy mit tennék ilyen helyzetben.

Mit tennél meg a gyermeked életéért? Nagy eséllyel bármire képes lennél. Lehoznád a csillagokat az égről, hegyeket mozgatnál meg, nem lenne számodra lehetetlen, gondolkodás nélkül meghalnál, ha ezzel segíthetnél neki. De mi a helyzet akkor, ha te nem tehetsz semmit, egy másik gyermeked viszont igen? Tegyük fel, hogy a testvérnek orvosi beavatkozásokon, műtéteken kell keresztül esnie, hogy segíthessen a másikon. Fájdalmakat kellene átélnie, de ezzel esélyt adna a testvérének az életre. El lehet-e várni a testvértől, hogy vállalja ezt? És ha esetleg a megfelelő donor nem született még meg, hajlandó lennél mesterséges megtermékenyítés útján olyan kisbabát világra hozni, aki azért fogant és született meg, mert tökéletes donorja a beteg gyermekednek? Megtennéd? És a kérdés: jogod van-e megtenni?

Az írónő mindegyik könyvében morális kérdéseket feszeget, a történeteinek felépítése szinte mindig ugyanaz, így jó pár elolvasott könyve után meglepetés már nem ért. Sok olvasótól hallottam, hogy ez a legjobb története és igazat kell nekik adnom.
Picoult nagyon jól, részletesen ír. A karaktereket mesterien kidolgozza, az érzelmek, gondolatok, problémák szöget ütnek az olvasó fejében és nem tud elszakadni tőlük.
Hol nem értettem egyet Annaval, hol a szüleire haragudtam, olyan voltam, mint a napraforgó. Nem tudtam konkrétan azt mondani, hogy "Neked van igazad!", mert egyből felvetődtek bennem a megvétózó kérdések. "Biztos neki van?"

Anna 13 éves. A nővére Kate 16, aki egy rendkívül ritka leukémiában szenved. És ott van a 18 éves bátyjuk Jesse. Anna azért fogant és született meg, mert a szülei tudták, hogy nagy eséllyel tökéletes donorja lesz Kate-nek. A köldökzsinórvérét akarták kezdetben csak felhasználni, de később, amikor Kate állapota romlott, vért, majd csontvelőt is kértek a lánytól. Végül 13 évesen amikor szóba került, hogy az egyik veséjét a haldokló nővérének adja, Anna ügyvédhez fordult, hogy ő rendelkezhessen a teste fölött.
És ezzel megindul a harc. Minderre rátesz egy lapáttal, hogy az ellen oldal képviselője nem más, mint Anna édesanyja, aki maga is ügyvéd, továbbá Kate állapota romlik, sürgősen szüksége lenne a vesére.

Így első olvasásra biztos arra gondoltok, hogy "Atya ég! Min gondolkodik Anna? Kate meghal a veséje nélkül, de ő 1 vesével is tud élni!". Az első gondolatom nekem is ez volt. A második a testvérem. Aki olyan számomra, mintha a gyermekem lenne, ugyanúgy megtennék érte bármit, meghalnék érte. Ilyen esetben nem is gondolkodnék, "Vegyétek ki, mentsétek meg!". Mert nem tudom elképzelni nélküle sem az életet.
Aztán beleképzeltem magamat Anna helyébe, akinek az élete másról se szól, mint a lemondásokról. Aki joggal hiszi azt, hogy ő csak azért született meg, mert ő a tökéletes donor. Elhiszem, hogy ez fáj neki és elege van, véget akar vetni ennek. Éreztem a fájdalmát, a kétségbeesését, de ettől függetlenül néha nem értettem.
Ott van Kate, akit igazán nem ismerünk meg a történetből, a háttérben marad. A fiatal lány, aki úgy éli az életét, hogy a halál folyamatosan ott kopogtat az ajtaján. Nem tudja melyik lesz az a nap, amikor mindennek vége, de a halállal folyamatosan szembe kell néznie. Erős lány, nem adja fel. De ettől függetlenül nem tudhatjuk, hogy benne mi megy végbe.
Ott van Sara, az édesanya, aki bármire képes lenne a lányáért. Biztos vagyok abban, ha Anna vagy Jesse lett volna a beteg, ugyanúgy megküzdött volna az életükért. Gondolkodás nélkül el tudtam fogadni, hogy nem adhatja fel, harcol a lányáért. Még akkor is ha tudja, Annanak árt. Mérlegre helyezte a dolgokat és a serpenyő mindig Kate felé billent. Igen, fájdalmai vannak Annanak is a beavatkozások miatt, de Katnek még nagyobb. És akkor itt jön is a következő kérdés: joga van-e kitenni a fájdalomnak az egyik gyermekét a másik egészségéért? Amit nem szabad elfelejteni, hogy ő éppúgy Anna édesanyja is, mint Kateé.
Ott van a harmadik gyerek, a legidősebb, a lázadó Jesse. Igazán nem tudtam rájönni, hogy azért lázad, mert szinte teljesen kikerült a szülők figyelmének szögéből és magára szeretné vonni az érdeklődésüket vagy pedig a tehetetlensége miatt, mert "fölösleges".

Visszatekintések jellemzik ill. megint több szereplő nézőpontjából olvashatjuk a történteket.
A könyv 2/3 része a jelenben ill. a múltban játszódik, az 1/3 maga a tárgyalás. A vége pedig elég összecsapott lett, egy nagy kérdőjel van bennem és igazán nem értem, miért pont így lett vége. Biztos ez volt a legjobb befejezés?
Többször megfordult a fejemben, ilyen helyzetben mi lenne a "jó" megoldás. Ha én lennék a könyv írója, hogyan fejezném be? Az elején több verziót is el tudtam képzelni, de a közepe felé éreztem, hogy itt nincs több vég, csak kettő. Vagy ez vagy az és ennyi.

Érdekesnek tartom, hogy Picoult regényeiben nem most először szerepel amolyan "negatív" szülőként az anya. Az "Elrabolt az apám"-ban egy alkoholista anyáról olvashattunk, itt pedig egy olyanról, aki bár szereti mindegyik gyermekét, de mégis mindegyiket Kate alá rendeli. Aki igazán nem mondja ki, de elvárná a lányától, hogy adja oda a veséjét a másiknak, akit igazán nem is érdekel Anna álláspontja. Azzal védekezik, hogy Anna nem tudja mit csinál, kicsi még ahhoz, hogy egy ilyen pert felfogjon. De érdekes módon ahhoz nem találja kicsinek, hogy megértse a lány, mit jelenthet az rá nézve, ha megválik az egyik veséjétől.

Többször olyan érzésem volt, mintha Anna csak egy tartály lenne, amit meg lehet csapolni, ha arra szükség van, nem pedig érző lény. Összeszorult a torkom, mikor olvastam, hogy hokitáborba szeretett volna menni, de nem engedték, hisz bármikor szükségük lehet rá a kórházban. Egyszerűen nem hagyták élni, nem tehetett akármit. Mintha elfelejtették volna, hogy igen, szükségük van rá, de ettől függetlenül Anna érző lény, különálló ember, vágyakkal, érzelmekkel, reményekkel.
A testvérek háttérbe kerültek Kate betegsége miatt, a szülőknek igazán nem volt már energiájuk rájuk. Többször is felhívja rá az írónő a figyelmet, hogy Anna és Jesse is úgy érezte, mintha láthatatlanok lennének.

Néha őrjöngeni tudtam volna, ahogy olvastam az édesanya viselkedését. Nyilván amiatt se értettem őt, mert hála az égnek nem vagyok a cipőjében. Könnybe lábadt a szemem, amikor eljutottam odáig az olvasásában, hogy amikor megszületett Anna, nem azt kérdezte, hogy vele minden rendben van-e, hanem arra hívta fel a figyelmet, hogy a köldökzsinórvérre vigyázzanak. Mintha teljesítette volna a feladatát, a donor megszületett és ennyi. Csak hát ott volt egy pici, törékeny kis élet. Aki sírva, vacogva jött erre az ismeretlen világra, az anyja ölelésére lett volna szüksége, de neki még sem ő volt az első gondolata. Ugyanakkor meg egyből megdorgáltam magamat, hisz ha Gyerkőcöm élete forogna kockán, lehet, hogy az első gondolatom nekem is az lenne, nehogy "egy csepp őssejt" kárba vesszen, mint hogy magamhoz öleljem a másodszülöttemet. Szóval nem egyszerű még az olvasó szemszögéből sem, annyira szerteágazó érzéseket, kérdéseket vetett fel. Egyszerűen nem tudom mi is a helyes. Nyilván, nem dönthetünk a gyermekünk helyett, nem kötelezhetjük olyanra, amit ő nem akar megtenni, de ugyanakkor ott a másik oldal. A másik gyermeked, aki haldoklik. Akiért mindent megtennél, csak még 1 órát, 1 napot, 1 évet veled lehessen, mert nem tudod elengedni.

"Nem mi vagyunk az elsők, akik elveszítik a gyermeküket. Csakhogy az elsők vagyunk, akik ezt a gyereket veszítjük el- a saját gyermekünket. És ez az óriási különbség."

Pont a napokban olvastam egy interjút Müller Péterrel, az anyaság volt középpontban. Hogy vannak olyan anyák, akik már kislányként is erre a szerepre várnak. Majd amikor eljön az idő, annyira anyákká válnak, hogy amikor felnő a kicsi, egyszerűen vége van mindennek. Nem tudják, hogy mit tegyenek, hogy éljenek nélküle, hisz olyan fontos elem a gyermekük közelsége, mint a víz vagy a levegő. ... Azt hiszem én is ilyen vagyok és Sara is. Ráadásul náluk nem kirepülésről van szó, hanem a halálról. Pont ebbe belegondolva, nem tudom hol lenne az a határ, amit már nem lépnék át a gyermekem életéért.

Leginkább esténként olvastam a könyvet. Gyerkőcöm szuszogott az ágyában, velem szemben fényképek a szekrényen. Arra gondoltam, hogy agyba-főbe kattintgatunk amikor csak tudunk. Mintha minden pillanatot meg kéne örökíteni, mert elvesznek, eltűnnek. Néztem Gyerkőcöm babás képeit. Láttam benne a mostani magát, meg nem is. Annyira távoli a pillanat, annyira messze van, a képek meg olyanok, mint egy segítő kéz, amik kinyúlnak a múltból. Kapaszkodók, hogy ne felejts. Belegondolva, hogy a képek mit jelenthetnek Anna szüleinek. ...
Hányszor átkozzuk a jelenünket, sírunk, hogy milyen nehéz. De amikor szembesülünk azzal, hogy másnak ezerszer rosszabb, olyankor megkönnyebbülve nyugtázzuk, hogy még sem olyan vészes a helyzet. Ezt éreztem én is. "Él és egészséges, mi más kéne?"

Már említettem Anna ügyvédjét, akinek a magánélete nagyobb szerepet kapott a történetből. Annyira rejtélyes figura volt, hogy néha jobban érdekelt mi a helyzet vele, mit titkol, mint Kate állapota és a tárgyalás. Aztán persze ennek is rém egyszerű volt a megoldása, mint magának az egész könyvnek is.

Fantasztikus megírt, sokkoló, döbbenetes, elgondolkodtató történet arról, hogy mire képes a szülő a gyermekéért, hol lehetnek a határok, amiket nem szabadna átlépni. Kérdések, válaszok, de leginkább kétségek. Olvasmányos, magába szippant és nem ereszt. A legjobb Jodi Picoulttól, olvassátok el!

Megjelenés: My sister's keeper (2005.)/A nővérem húga (2011. Athenaeum Kiadó- 3. kiadás)
Oldalszám: 371
Ára: 2990

A könyvből 2009-ben film is készült. Az édesanyát Cameron Diaz, Annát Abigail Breslin, Katet Sofia Vassilieva, Anna ügyvédjét pedig Alec Baldwin játszotta. Mondhatni hű a film a könyvhöz, de a vége teljesen más lett meglepő módon.

Charles Martin: Ahol a folyó véget ér

Most ti döntötök! Töltsétek ki a kérdőívet, amiből mi le tudjuk szűrni, hogy milyen bejegyzéseket látnátok itt szívesen és mi díjazzuk a segítségeteket. :o)

A feladat: a képre kattintva eljuttok a kérdőívhez. 9 kis pipálós kérdés, 1 hosszabban kifejthetős lehetőség. A neveteket és az e-mailcímeteket a végén ne felejtsétek el megadni!
A kérdőívek beküldésének határideje szeptember 30-a.


És hogy mivel honoráljuk a segítségeteket?
A beküldök között egy könyvet sorsolunk ki, íme:

"Első pia
Első balhé
Első csaj
Utolsó szavak
A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz.
Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.
John Green Alabamában járt bentlakásos iskolába, amely nem sokban különbözött az Alaska nyomában Culver Creekjétől. Az Alaska nyomában az első regénye."

A könyvet a szerencsés nyertesnek országhatáron belül postán juttatjuk el, a postaköltséget mi álljuk. Ha külföldre kell küldeni, akkor a nyertesnek kell a postaköltséget fizetnie előre átutalással.

Sorsolás október elsején. Aznap a nyertes nevét is közzétesszük egy bejegyzésben, de e-mailben is értesítjük.

Új korszak kezdődik a Könyvfalók életében. Múlt hét Hétfőn tettük közzé a bejegyzésünket amiben jeleztük, hogy társbloggereket keresünk. Erre a mai napig 5-en jelentkeztek, a továbbiakban tőlük is számíthattok bejegyzésekre. Kik lennének ők? Íme, bemutatkoznak nektek:

Ani: Mióta csak megtanultam a betűket, azóta olvasok, mikor nagyobb, mikor kisebb intenzitással. Imádom, amikor elrepülhetek a valóságból, más korba, más színfalak közé léphetek be. Az olvasás kikapcsol, feltölt.És hogy a mai világban, amikor a könyvek nagy részét vászonra viszik, számomra miért jobb mégis könyvet olvasni, mint tévét nézni? Az olvasás olyan, mintha aktívan részt vennénk a történetben, elképzeljük a szereplőket, a tájakat, átlengi hangulata a szobánkat/napozóágyunkat legalább 5 méteres körben. És mi a legfantasztikusabb az egészben? Az, amit a nem olvasó ember el sem tud képzelni: az első pár percben látod a betűket, a sorokat és észrevétlenül, szépen lassan eltűnnek előled, fel sem fogod, mi történik, de nem a sorokat látod magad előtt, nem az egymás után pakolt betűket olvasod össze szavakká, hanem magas várak, sötét erdők, nagyvárosi forgatag, csendes patakok, egy padon ülő szerelmes pár,... jelenik meg előtted olyan élesen, mintha valóság lenne. Ez soha nem történik meg a tévé előtt, de a moziban sem. Ennek az élménynek olyan éles lenyomata marad az agyunkban, hogy hosszú évek múlva is fel tudjuk idézni egy-egy jó könyv hangulatát, ismét meg tud érinteni az atmoszférája - pedig lehet egyetlen mondatot nem tudnánk elmesélni a történetből.Ezt jelenti a jó könyv.
Többnyire szépirodalmat, klasszikust, történelmi regényt olvasok, de a pszichológiai, kissé tudományosabb könyvek, dokumentumregények, életrajzok is a kedvenceim. Távol áll tőlem a könnyed szórakoztató (ponyva-) irodalom, a romantikus regények és sajnos sokszor az ifjúsági is.

Cukorfalat: Szeretem a dokumentumregényeket, naplókat, visszaemlékezéseket, különösen amelyeket orvos írók írtak. Szívesen olvasok klasszikusokat is, még ha ritkábban is kerül rájuk sor. Ugyanakkor jöhet a minőségi szórakoztató irodalom, dráma, illetve történelmi regény is. Kifejezetten ponyvát nem szeretek kézbe venni, és amióta a kötelező olvasmányok korszaka véget ért, nem erőltetem azokat a könyveket, amik bizonyos oldal után már ellenérzést váltanak ki belőlem. Angolul és franciául is szoktam olvasni, jó érzés, amikor nem kell bosszankodni az esetleges fordítói malőrök miatt. Ami nagyon távol áll tőlem, az talán a sci-fi. Jó olvasást mindekinek! :)

Emma: A könyvekkel napi kapcsolatban állok, nemcsak az olvasás szeretete miatt, hanem a tanulmányaim miatt is. Informatikus könyvtáros mesterképzésre járok és a könyvtörténet, a régi könyvek állnak legközelebb a szívemhez. Olvasni sok mindent olvasok, legjobban a történelmi, kalandos, rejtélyekkel teli történeket szeretem. De gyakran a kezembe kerülnek szépirodalmi vagy akár ezoterikus könyvek is. A blogolás, véleménynyilvánítás nem ismertlen számomra, femininepunch.blogspot.com című oldalamon rendszeresen teszek közzé praktikus ötleteket és érdekességeket, amik feldobhatják a hétköznapokat. Örülök, hogy mostantól az olvasmányélményeimet is megoszthatom Veletek.

GyéBén: Mindig is szerettem olvasni. Mostanában nem mindig jutott rá elég idő, de ha mégis, örömmel olvastam. És mindig is örömmel fogok.
14 éves fiú vagyok, és ezért másabb témájú könyveket szeretek, mint a blog többi írója. Leggyakrabban gyermek és ifjúsági könyveket olvasok, ezek közül is főleg a kortárs szórakoztató vagy izgalmas példányokat keresem. A klasszikusokat is szeretem, bár a kötelezőket nem annyira. Néha angolul is olvasok, amennyire nyelvtudásom engedi.

indriya: Mit írjon magáról az, aki inkább a háttérben szeret lenni?
Hogy mikor szeretett bele a könyvek illatába? És hogyan?
Hogy vannak könyvek, amik napokig nyugtalanítják, és aludni is nehezen tud a gondolatoktól, érzésektől, amik olvasás után a fejében kavarognak?
Hogy imádja azokat a képeket, amik olvasás közben leperegnek a belső szeme előtt? Hogy legszívesebben megfilmesítené a történeteket (ha tudná)?
Hogy vannak könyvek, amikhez újra, meg újra visszatér, és rácsodálkozik, hogy egészen mást jelentenek már, mint korábban?
Hogy szeret írni, írogatni, beszélni, beszélgetni, véleményt cserélni?
És hogy önző módon azért (is) kezd bele a blogírásba, mert emlékszik jól: bár régebben könyvhalmok magasodtak az ágya mellett - volt, hogy párhuzamosan olvasott Esterházyt, Rejtőt, meg valami lányregényt (ez utóbbit gyorsan elfelejtette) -, egy idő után azt vette észre, hogy végérvényesen felnőtt nő lett, és egyre ritkábban csapja meg már a könyvillat.
Mert mindig vannak fontosabb dolgok, ugye.
Talán ez a naplózás ad egy kanyart az életében. Eldöntötte, ennyire nem akar még felnőni.
(Hát ennyit rólam. Beszéljenek inkább a könyvek.)

Eddig fix rovataink voltak, előre meghatározott napokon, ez most törlésre kerül. A továbbiakban könyves ajánlókról, programokról, életrajzokról, akciókról, várható megjelenésekről, adaptációkról ill. bármi olyanról olvashattok itt, aminek köze van a könyvekhez. Szeretnénk nagyon sokszínűek lenni, sok könyvre felhívni a figyelmeteket és rendszeresen jelentkezni.
Reméljük, hogy tetszeni fognak majd nektek is ezek a változások, várjuk a visszajelzéseteket és fogadjátok szeretettel az új tagokat! :o)

Márti visszacsatlakozott hozzánk, aki a Könyvfalók indulásakor már a szerzők között volt. A bemutatkozó bejegyzését itt olvashatjátok, fogadjátok őt is szeretettel. :o)