Kaffka Margit: Hangyaboly

Pár napja olvastam ki ezt a számomra nagyon érdekes regényt, amit akár szépirodalmi formába öntött szociológiai esettanulmánynak is lehetne nevezni, annyira reálisan írja le Kaffka Margit egy apácazárda életét. Reálisan és pontosan megmutatja ennek a kis közösségnek a mindennapjait (éltének egy szakaszát ő is ott töltötte, apácazárdában tanult tanítónőnek), ahol ugyanolyan hatalmi rendszerek vannak mint a kinti világban, ugyanolyan hangyaboly a benti élet, mint a kinti. Az élet kicsiben.

A regénynek nincs főszereplője, vannak pontosabban kidolgozott figurák, és kevésbé hangsúlyosak. Ahogy a történet maga is több szálon fut, mégis a regény egészének a fő cselekménye a hangyaboly, az apácazárda közössége.

A főnökasszony halála után új vezető választásán buzgolkodnak a zárda lakói. A lakók. De kik is a lakók? Idős apácák akiknek fiatal korukban az első útjuk a zárdába vezetett, és azóta sem hagyták el intézményük falait. "Ép szívvel" lettek Jézus jegyesei és meglehetősen nagy kérdőjelekkel illetik az olyan megtört szívű hajadonokat, akik szerelmi csalódás miatt ajánlották fel az életüket Jézusnak. Az idős generációt magától értetődően egy modernebb-tanultabb generáció követi és a zárda egy tanítónőképzőt is fenntart, ahova úgynevezett külsősök, világi kisasszonyok járnak, de ott-tartózkodásuk idején nekik is követni kell a zárda szigorú szabályait.

Mivel a zárdában fiatal lányok is nevelkednek, furcsa rajongások alakulnak ki ebben a férfiaktól mentes világban. Fiatal lányok, akik rajongó szeretettel tekintenek apácatanáraik felé. Apácák, akiknek a világot jelenti egy-egy folyosón elhangzott köszönés vagy összenézés zárdatársaikkal. Ebben a világban nevelkedik Király Erzsi, az a fajta talpraesett, okos és szép nőideál, aki terelgeti az eltévedt szíveket, szerelmesek útját egyengeti az oltár felé, és közben saját életét is ügyesen kormányozza. Meghatározó figurája a regénynek, kinek írónőjét a kor, a Nyugat nagyjai nőírónak tartottak. Külön kategória ez, témája a korabeli nő, számunkra a mai nők számára is aktuális olvasmány.

Szeretem Kaffka Margitot és regényei mellett a verseit is. Szerelméhez írt versének, a Litániának záró versszaka volt az esküvői meghívónk idézete.

"...Hittel és emberséggel
Első te, kit vállallak,
Kit szívvel, szóval vallak
És álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék,
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten írta?"

(Kaffka Margit: Litánia)

Kisfiához írt verse pedig minden Édesanya számára magáért beszél:

Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág,
Édes, lihegő, bimbószínű lény.
Vér lüktet benne! Eleven valóság!
S nézem kétkedve, tanakodva én.
Vánkospihéit elzilálni félek,
Már szétterült az álmaim felett,
Már átölelem féltve, mikor ébred,
Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet!
- - - A te szemeid a leggyönyörűbb szemek.

Jött valakim, aki nem volt idáig,
- Felém rajzó, bomlott vágyakkal telten,
(Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit)
Csak nemrég is, be messzi járt a lelkem!
- Hát vége volna a titáni hévnek?
Nagy száguldásnak viharparipán?
Közelebb jöttek-é a messzeségek?
Nem! - Csakhogy itt engem keres az élet,
- - - Az csak a párna fodra, Csacsikám!

Már halkan úszik a soktornyú város,
A légemelte, rezgő, csalfa kép
Mindegyre messzebb. És nyomába szálldos
A vágy, - szétfoszló, lenge párakép.
Viharzó tapsok zaja szerteszéled,
Homályba hullnak kísértő szemek,
Kilobban a tűz, elhallgat az ének,
Itthon maradtam - mindörökre véled.
Egy álom int még. - - - Ne sírj! Nem megyek.

No lám! Elgörbült kedves gyűszűszád.
Ne sírj, kis ember, én gyönyörűségem!
Se lát, se hall egyébrül az anyád,
- Tejszagú, édes kis testeden át,
Csak azon át szabad az út már nékem.
Halkan hívó szók még kísértenek,
De a kiáltásnak ereje nincsen.
Szeme lezárul. - Nem, nem mehetek!
Csitt... aluszik! És akkor jól van minden.

(Kaffka Margit: Lackó)