Boris Vian: Tajtékos napok

Nos. Ez az a könyv, amit érdemes pár év múlva újraolvasni, aztán megint, és megint. Talán ez volt a negyedik alkalom az életemben, amikor magához bilincselt a rendkívül színes és szenvedélyes szerelmi történet, pedig ismertem a művet, emlékeztem a legutolsó mondatra, amibe legutóbb is beleborzongtam, előre nevettem a poénokon. Mégis.

Colin, a bohém, az életet és szépséget imádó fiatalember „szeretne szerelemmel szeretni” végre egy lányt, s találkozik Chloéval Szamárhidy Isis házában. Ahogy a mesékben: egymásba szeretnek, összeházasodnak, maga az Érseg megy el az Esketésükre, sőt, hetvenhárom öreg muzsikus, és tizennégy Ministráns Srác is tiszteletét teszi. Meg a Desmaret fivérek, a két nászbuzi.

Chloé gyönyörű, tehát nem dolgozik, Colin meg gazdag, ő azért nem. Szerelmeskednek, vásárolgatnak, sandacsacsát táncolnak, Nicolas, a szakács rendkívüli étkeit fogyasztják, mondjuk a déltengeri pézsmával illatosított portóiban sütött hurkácskát. És boldogok. Boldog még Chick is, Colin barátja, mert egyre több ritkaságot tud szerezni Jean-Sol Partre műveiből, és Alise is, aki a házasságban reménykedik. Meg a fekete bajuszos, szürke egér is.

De ez a boldogság sem tart örökké: Chloé megbetegszik. Colin aggódik, és elmegy dolgozni, Chick Partre iránti szenvedélye egyre erősebb, Alise csalódik, a fekete bajuszos egér meg fázni kezd az összeszűkülő szobákban, ahová egyre kevesebb napfény jut be a Chloé betegsége miatt szürkülő ablakokon keresztül. Még a virágok is elhervadnak a lány közelében, s úgy tetszik, a világ is összeomlik a könyv végére...

Imádtam Vian koktélzongora-ötletét („minden hangjegynek egy szeszfajta felel meg, valamilyen likőr, vagy aroma”), amiből aztán valóság lett valahol Franciaországban. Ha ezt megérhette volna... (http://www.youtube.com/watch?v=NQMq6VLpmMY&feature=related). És imádtam a humorát, például azt a mondatot, amit a légvárakat építő könyvkalmárról írt: „a levegőt piciny celofánba csomagolta, az áttetsző kockákat egymásra rakta, s mikor büszkén emelkedett a kastély, a celofánt meggyújtotta, s nem maradt más, mint a puszta lég.”

A Tajtékos napok nem a történet miatt lenyűgöző, hanem a fiatalon elhunyt Boris Vian stílusa miatt. Vian nemcsak író, hanem jazz-zenész, zeneszerző, képzőművész is volt, s csak ebből a gazdag, kreatív lélekből születhetett meg ez a könyv. Mondatait átszövik a jazz-dallamok, történetei olyanok, mint számtalan megelevenedett szürrealista festmény egymás mellett, s ez a zseniális fordítónak, Bajomi Lázár Endrének is köszönhető. Az ínyencek hallgassanak olvasás közben Duke Ellington-dalokat – mondjuk a Chloét –, igyanak hozzá koktélt, hogy teljes legyen az élmény, a többit úgyis a képzeletünk és a fantáziánk teszi hozzá.

Boris Vian: Tajtékos napok

Legújabb kiadás: Cartaphilus / Fordította: Bajomi Lázár Endre / Oldalszám: 264