2016. április 29., péntek

# YA

Eva Kavian: Nem akartam vele élni

Eredeti címe: Ne plus vivre avec lui (2009.)
Kiadta: Könyvmolyképző (2014.)
Oldalszám: 138
Forrás: könyvtár
Értékelésem:
Nagyon vegyesek a könyvvel kapcsolatban az érzéseim, de azt el kell ismernem, hogy nagy hatást tett rám a maga módján. Másra számítottam az olvasása előtt, mint amit kaptam, ugyanakkor meg amire nem számítottam, azzal pedig meglepett.

A főszereplőnk a 16-17 éves Sylvia, aki az ikerhúgaival folyamatosan ingázik az édesapja és az édesanyja között, mióta azok elváltak. A lánynak nincs különösebben jó viszonya az édesapjával. Nincsenek emlékei a férfiról gyermekkorából, mert az apuka folyamatosan dolgozott és tiniként sem veszi észre a fáradozásait érte, értük.
Aztán beüt a krakk. Sylvia épp telefonon közli az édesapjával (aki eközben kocsiban ül és vezet), hogy nem szeretné többé a második heteket vele tölteni, majd hallja, ahogy az apja nekiütközik valaminek és tudja, hogy meghalt.
A rövid történetecske 1 évet ölel át. Hogyan birkózott meg a lány, a család az édesapa elvesztésével, miközben Sylvia rájön, hogy az édesapja többet jelentett neki annál, mint életében gondolta. ...

Lehet az is szerepet játszott abban, hogy ezt a könyvet leemeltem a könyvtár polcáról, hogy ebben a hónapban lesz az édesapám halálának a második évfordulója és akarva-akaratlanul, érezni akartam a múltat. A Nem akartam vele élni ebben maximálisan segített.
De mi is az, amire számítottam a történet olvasása előtt és nem kaptam meg? Eva Kavian bár szimpatikus szereplőket hozott létre és a történetben rengeteg az érzelem, ettől függetlenül úgy érzem, hogy ezeknek a mélysége, az igazi fájdalom nem jön át kellőképpen azoknak az olvasóknak, akik nem veszítették el szerencsés módon az édesapjukat. Valamint egyfajta morbidságot is érzek a történetben, ami viszolygással töltött el. Miért nem lehetett egyes részeket szépen, nem pedig "fura" humorral megírni?
És mi az, amire nem számítottam és megkaptam? Az édesanyákról és az édesanyák fontosságáról rengeteg történet szól. Ők azok, akik ha betegek vagyunk ápolnak, akik óvva átölelnek, akik mindent megbocsátanak, akik szenvednek értünk, akiknek fájdalmat okozunk, de azt ők sose adnák vissza. Hol vannak az édesapák eközben? Ők a családnak a sziklái. Akik megteremtik a hátteret, dolgoznak fáradhatatlanul értünk. Akik nem gyengülnek el úgy, mint az édesanyák, hisz a sziklák szilárdak, de a felszín alatt nem tudhatjuk, hogy milyenek. Ők azok, akik sziklák lévén mindig ott lesznek. Támaszt nyújtanak, támogatnak, segítenek. Ha baj lesz, bántanak minket, hozzájuk menekülhetünk, megvédenek. De mi lesz, ha ezzel a sziklával valami történik? ... Akkor jövünk rá igazán, hogy a háttérben meghúzódó, állandóan dolgozó édesapa, aki tán nem mindig mutatta ki az érzelmeit, mit is jelentett nekünk. ... Mi volt a plusz a könyvben? A ráébresztés.

"Én sosem gondoltam arra, hogy te halandó vagy. Az apák, azok nem halandók. Az apák itt vannak, tartósan, és itt is maradnak. Betonba öntve."

Az írónő karakterei nem kerültek teljesen kidolgozásra, különösebben egyik se lopta be magát a szívembe. Az édesanyát pedig fura módon nagyon unszimpatikusnak találtam, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy tehet annyi terhet az édesapját épp, hogy elvesztő lányára, mint amennyit ő tett. Aztán persze a végén kiderül, hogy mi az oka az egésznek.
És ha már okok. A történet nem csak egy édesapa elvesztéséről és a gyász feldolgozásáról szól. Szól egy szerelemről, melyet az egyik fél valamiért nem mert felvállalni. És szól arról, hogy vannak olyan kapcsolatok, amik bár véget érnek, de akkor se tudunk a másik nélkül élni.

Az értékelésnél sokáig gondolkodtam azon, hogy három vagy négy csillagot adjak rá. Mert kellemes olvasmány, jó volt olvasni, megríkatott. De ugyanakkor hiányérzetem is maradt, a szereplőket jobban ki lehetett volna dolgozni és a humor se volt mindig a helyén. Mindezektől függetlenül ajánlom a figyelmetekbe! Főleg azoknak az olvasóknak, akik elveszítették az édesapjukat. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Follow Us @soratemplates