Könyvfalók

NIOK 2020. februári kihívása

"Egy könyv, aminek a címében a szív szó szerepel"

Most nem sokat kellett gondolkodnom azon, hogy mi legyen a választott könyvem, mert egyből beugrott A szív alakú doboz. Nem olyan rég rendezgettem a könyveket a polcon és akkor akadt a kezembe. Még végig is futott bennem, hogy szerencsétlen könyvecske lassan 10 éve hever olvasatlanul a polcon, pedig még valamelyik Várólista csökkentéses projektben is részt vett (már nem tudom melyikben), de akkor se került rá sor. Most viszont úgy gondoltam, hogy itt van az esélye, most tutira elolvasom, ez a sors keze.

A szerző - ha esetleg valaki nem tudná még -, nem más, mint Stephen King fia. Bizony, azé a Stephen Kingé. Úgyhogy piszok nehéz dolga lehetett íróvá válnia, ilyen író apukával a háta mögött. Piszkosul nagy lehetett a bizonyítási vágya, hogy kitörjön. Na meg nem is lehetett egyszerű dolga, mert első körben biztos, hogy az apja könyveihez hasonlították az övéit.
Ez a szerző első könyve, nem mellesleg.

Eredeti címe: Heart-Shaped Box (2007.) Kiadta: GABO (2018.)- én a 2008-as kiadást olvastam az Európa Könyvkiadótól Oldalszám: 404 Forrás: saját Értékelésem:

Na de akkor A szív alakú doboz.
Jude az 50-es éveiben járó rocksztár, aki szereti magát körülvenni fiatal husikkal. Szóval éli a sztárok életét. Rengeteg pénz, hírnév, fiatal nők, pia és még tudjátok mi.
Van egy elég fura hobbija, spéci dolgokat gyűjt. És most lehetősége adódott az egyik legspécibb dolog megvételére. Egy nő árverésre bocsátotta az apja szellemét. Jude nem is sokat teketóriázott, villámáron megvette a szellemet, mert jó poén. Pár nappal később meg is érkezett a küldemény, egy szív alakú dobozban az elhunyt öltönye. Jude szépen beakasztotta az öltönyt a szekrénybe, tudomást se akart róla venni, igen ám, de aztán megpillantotta a szellemet, aki itt-ott felbukkant. És nem barátságos szándékok vezérelte, a célja az volt, hogy megölje Jude-ot. Vajon miért? És meg lehet valahogy állítani őt?

A horror, thriller nem az én műfajom. Őszintén szólva nem nehéz megijeszteni, beparáztatni, ... ha szellemekről van szó, akkor meg pláne össze tudom magam gyorsan pisilni. Szóval nagyon sokszor kitágult pupillákkal olvastam a könyvet, zakatoló szívvel, hogy most mi lesz. Megadta a történet a kellő adrenalin löketet az biztos! Ugyanakkor nem ájultam el tőle.

Jól van felépítve, a szereplők kellőképpen titokzatosak, majd szépen kibontakoznak a miértekre a válaszok. Izgalmas volt olvasni, hogy vajon ki fog győzni, a szellem vagy Jude? És jól kidolgozott, nem összecsapott lett a vége sem, bár kicsit fura a műfajban.

Ha kicsit távolabbról kell nézni a történetet, akkor rém egyszerű az egész. Van egy szellem, aki ki akarja nyírni a főszereplőt, nyilván oka van rá, menekülnek, van kellő vérveszteség, majd megoldódik minden és jön a happy end. Igazából nem agyafúrt a sztori, de ha belegondolunk, hogy első könyvről van szó, na meg micsoda lelki nyomás lehetett apuka miatt jól megírni, akkor azt kell mondanom, hogy ez nagyon jó kezdés volt és kíváncsi vagyok más történeteire is Joe Hillnek. DE! egyáltalán nem tökéletes.
A karakterek titokzatosak, de írhattam volna azt is, hogy gyengén kidolgozottak. Teljesen semlegesek maradtak számomra. Nem érdekelt a múltjuk, miért olyanok amilyenek és mindez tán azért volt, mert leginkább a cselekmény a hangsúlyos. Igen ám, de a történet vége szinte sziruposra sikeredett, mint egy romantikus lányregény a keményebb verzióból és ahhoz, hogy ezt az olvasó elégedett mosollyal az arcán nyugtázza, kellett volna az, hogy a főszereplők közel kerüljenek hozzá. Így viszont elég fura lezárás lett, de végülis a helyén van. Ugyanakkor mégis jó a sztori. Borzongató, odaszegez a fotelhez, ágyhoz, ahol olvasod és igazából az olvasás közben nem is érdekelnek a hibái. Na meg ritka, ha valaki azonnal tökéletes könyvet rittyent, még ilyen felmenővel a háta mögött is. Sőt! Ilyen felmenővel a háta mögött megmutatkozott, hogy van érzéke Joe Hillnek az íráshoz, szóval azonnal keresek tőle valamit a könyvtárban.

Ha szerettek borzongani, ne hagyjátok ki!

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

Amikor megpillantottam a borítót, azonnal szerelembe estem. Gyönyörű! 

És amikor elolvastam a fülszöveget is, tudtam, hogy nekem ezt a történetet olvasnom kell!

A történet 3 szálon fut és mindegyik szálon nagyon fontos az anya-gyermek kapcsolat.

Tori édesanyja a 19. század történelmével foglalkozó professzor, akin sajnos jelentkeztek az Alzheimer-kór tünetei. Ezt persze a professzor asszony kezdetben nem tudja elfogadni, de a történet végére be kell látnia, hogy segítségre van szüksége. 

A könyv ott veszi kezdetét, hogy Tori Ausztráliából Angliába utazik, hogy egy ideig az édesanyjával legyen és közben átgondolhassa a házassága jövőjét.  Aztán talál egy levelet az édesanyja munkahelyi papírjai között, felkelti az érdeklődését, beleolvas.

A jelenen keresztül az anya-gyermek kapcsolat a hangsúlyos. Az édesanyának - aki mindig erős támasza volt a gyermekének -, el kell fogadnia, hogy a kora és a betegsége megtörte, nem tud továbbra is erős támasza maradni. Hagynia kell, hogy a gyermeke vegye át az anya szerepét. Torinak pedig döntenie kell, hogy ebben a szituációban mit tegyen? Ápolja az édesanyját vagy élje az életét tőle távol, Ausztráliában? 

A történet másik szála az a bizonyos levél, melyet Tori megtalál és elolvas. Egy édesanya írta a lányának, akiről lemondott. Feleleveníti benne az első szerelmet, a megismerkedést az édesapával. A levél tele van emlékekkel, fájdalommal, bánattal és esedezéssel, hogy megbocsásson neki a lánya a döntéséért. 

Ugyanakkor nem csak emiatt fontos ez a levél. Az 1800-as évek második felében íródott és remekül bemutatja az akkori kort és azt, hogy egy lányanyának milyen lehetőségei voltak akkoriban.

Múlt 2. / A gyermek

A harmadik szál 1874-ben fut. Agnes betölti a 19. életévét, így el kell hagynia a lelencházat, ahol felnevelkedett. A szüleiről semmit se tud, de a távozása előtt megtudja, hogy az édesanyja egy gombot hagyott hátra neki, ezt a gombot pedig összeköti egy helybeli, nemesi család lányával. Agnes, Genevieve nyomába ered, hogy kapcsolatba léphessen vele. Az ő karaktere nagyon jól megmutatja, hogy mire képes az ember, ha valamit igazán szeretne. A fiatal lány bátor és nagyon határozott. A fél világot átutazza, csak hogy megtalálja Genevievet és szembesüljön az igazsággal, amit már igazából rég megtalált. Az utazások, nyomozások közben kirajzolódik Genevieve múltja is, aki vagy szimpatikus lesz az olvasóknak vagy épp ellenkezőleg.

Nagyon szerettem olvasni a könyvet, szinte repültek a sorok. Az igazán hangsúlyos szál Agnes nyomozása. Vajon hol fogja megtalálni Genevievet? Tényleg ő az édesanyja?

Aztán ott van a levél, ami nagyon sokáig meglepetést tartogatott. Megmondom őszintén, igazából nem is sejtettem ezt a fordulatot, teljesen más megoldásra számítottam.

A jelen pedig? Emiatt vontam le az 5-ből 1 csillagot. Megközelítőleg sincs annyira kidolgozva ez a szál, mint a másik kettő. Ráadásul elég kurtán-furcsán, összecsapottan lett lezárva. Hiányérzetem maradt ezen a vonalon. Olyan szépen, olyan részletesen, jól felépítetten dolgozta ki az írónő a múltat, csempészte bele izgalomfokozásnak a levelet és közben pedig a jelen nem készült el annyira. Több kérdés is megválaszolatlanul maradt bennem a végén.

Ha kedvelitek a könnyed, olvasmányos, kicsit tán nőiesebb történeteket, akkor tudom a figyelmetekbe ajánlani! Leheletfinoman felhívja a figyelmet arra, hogy milyen szerencsések vagyunk, ha ott van/volt mellettünk egy édesanya, akire számíthat(t)unk. Illetve milyen szerencsések vagyunk akkor is, ha van gyermekünk, megadatott nekünk ez a csoda is. 

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

Többször említettem már a bejegyzéseimben, hogy nagyon érdekelnek azok a történeteket, melyek így vagy - úgy, de a holokausztról szólnak, dolgozzák fel. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy mindez hogy történhetett meg. Mindegyik ilyen olvasmányban a magyarázatot keresem, amit nyilván soha nem fogok megkapni, mert erre nem lehet okot találni, nem lehet megmagyarázni. 
Eddy de Wind könyve igazi különlegesség.
 
A felszabadulás után egy ideig még a táborban maradt, hogy gondoskodjon a betegekről és közben papírra vetette a visszaemlékezéseit. Emiatt sokan az egyik leghitelesebb visszaemlékezésnek tartják, hisz nem volt ideje arra, hogy megkopjanak az emlékei, hatással legyenek rá a felszabadulást követő események.

A kötet ott veszi kezdetét, hogy megérkezik a férfi Auschwitzba. Ekkor még E/1-ben írja a történetet, aztán lesz egy hatalmas "vágás" és hirtelen E/3-ban olvashatjuk tovább. Annyira fájdalmas volt visszaemlékeznie, hogy úgy érezte könnyebben tudja papírra vetni az érzéseit, a történteket, ha létrehoz egy kitalált figurát - Hansot -, akit magáról mintáz meg és az ő szemén keresztül mutatja be a történteket.

Érezni lehet a könyvön, hogy a szerző nagyon távolságtartó akart lenni, szinte gépiesen leírta a történteket. Nyilván azért, hogy ne vesszenek el az emlékek, de közben nem merte átadni magát az érzéseknek. A célja a tájékoztatás, a beszámoló volt és ezt igazán akkor lehetett érezni, amikor konkrét adatokat, számokat osztott meg, mintha riporter lett volna, aki meginterjúvolta a többi rabot. Néhol nagyon távolságtartó, csapongó a könyv stílusa, ugyanakkor pont emiatt a mondhatni ridegség miatt az olvasó még jobban át tudja érezni azt, hogy min mentek keresztül a "rabok".

Amit még fontos megemlíteni, hogy a legtöbb holokausztról szóló történet csak a szörnyűségekre tér ki. A megaláztatásokra, az éheztetésekre, a verésekre, a halálra, ritka, ha valaki bele meri csempészni mondjuk a szerelmet a történetébe, de olvastam már ilyet is. Eddy de Wind sem félt erről írni. Kitért arra, hogy a férfiak és a nők ha tudtak, igenis létesítettek "kapcsolatot", írt a férfiak vágyakozásáról, ha nőket láttak, írt az intrikákról a táboron belül. A "rabok" igenis piszkálgatták egymást a szörnyűség közepette is, keresztbe tettek egymásnak, ami akár valakinek a halálhoz is vezethetett. Ugyanakkor szerelembe is estek, ismerkedtek. Ezek mind olyan emlékek, melyek szerintem pont azért kerültek leírásra, mert még nem volt idejük megkopni és még fontosnak találta megemlíteni őket. Továbbá érdekes olvasni friss emlékekkel, hogyan is látták Mengelét, a kápókat, a blokkparancsnokokat, stb. Még nincs rajtuk a Világ nyomása - a sok kiderült szörnyűség -, még csak az alapján alkottak véleményt, amiről ők tudtak a táborok belül.

"Auschwitz valójában több volt, mint egy tömeges embernyomorgató telep. A bányákkal és gyárakkal a felső-sziléziai iparvidék fontos részét képezte, és a munkások olcsóbbak voltak, mint bárhol a világon. Nem kellett bért fizetni nekik, és alig ettek. Ha pedig kimerültek, és elnyelte őket a gázkamra, akkor volt még Európában elég zsidó és politikai ellenfél, akikkel fel lehetett tölteni a létszámot."

A könyv végén összefoglaló van arról, hogyan is alakult a férfi élete a tábor felszabadulása után, így tényleg kerek képet kapunk az életéről. Továbbá pár fénykép is található benne, amik miatt még döbbenetesebb az egész, hisz így látjuk, tudjuk, hogy kikkel történtek meg a leírtak.

A kötetet először 1946-ban adták ki és a tábor 75. évi felszabadításának emlékére magyarul is megjelent. Olvassátok el!

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

Eredeti címe: A Spark of Light (2018.) Kiadta: Athenaeum (2018.) Oldalszám: 368 Forrás: könyvtár Értékelésem:

Egy időben faltam az írónő könyveit, aztán odalett a láz. Picoult könyveihez kell az odafigyelés és fel kell készülni arra, hogy falhoz fog vágni. Mindig morális kérdéseket feszeget, nagyon kemény témákat és ez most se volt másképp. Az Életszikra nem másról szól, mint az abortusz témaköréről. 

Fordított időrendi sorrendben íródott a történet, ami számomra egy kicsit zavaró volt. Jobb lett volna, ha ez nem így van.

Egy napon fegyveres férfi ront be egy abortuszklinikára és ejti túszul az ott levőket. Több túsz élete is fontossá válik a történetben.

Először is ott van egy 15 éves lány, aki nem más, mint a túsztárgyaló lánya. Mit keres az abortuszklinikán az apja tudta nélkül?

Ott van ezzel a lánnyal a nagynénje, akiről csak a történet végén derül ki, hogy milyen titkot őriz magában már hosszú évek óta.

Ott van a nőgyógyász, aki a terhességmegszakításokat végzi és emiatt folyamatosan ki van téve sértegetéseknek, bántásoknak. Vajon ennek ellenére mégis miért teszi meg?

Ott van egy nővér, aki sanyarú körülmények között nőtt fel és most gyermeket vár. Fogalma sincs, hogy mit is kéne tennie, megtartsa-e a babát.

Ott van egy fiatal nő, aki teherbe esett és azért ment a klinikára, hogy elvetesse a magzatot. Ezért pedig sok szenvedésen kellett keresztülmennie.

Ott van egy idős nő is, aki nyilván a kora miatt nem az abortusz miatt ment a klinikára. Miért van akkor ott?

Ott van egy aktivista is álruhában. Egy nő, aki azért ment be, hogy titkokra jöjjön rá, amiket fel tudnak használni majd az aktivisták és bezárhatják a klinikát. De ő is titkokat őriz.

És ott van a férfi, aki a fegyvert tartja rájuk. Miért vetemedett erre?

A fegyveres férfi bent a túszokkal, kint a túsztárgyaló, aki versenyt fut az idővel. Minél előbb ki akarja hozni a lányát, mielőtt bekattan a férfi és megöli őt.

Mint ahogy fentebb írtam, most is morális kérdést feszeget az írónő. Van-e joga egy nőnek úgy dönteni, hogy elveteti a gyermekét? 
Nem volt abortuszom soha, de volt spontán vetélésem a terhesség korai szakaszában. Pont ezért, amikor várandós lettem a Kicsivel, nagyon sokáig nem tudtam átadni magamat az örömnek. Minden reggel rettegve húztam le az alsóneműmet, rettegve néztem meg minden egyes mosdólátogatás során, hogy nem-e vérzek. Nagyon sokáig nem engedtem, hogy közel kerüljek a terhességemhez, nem engedtem, hogy beleéljem magamat.
Aztán a 12. heti ultrahangon a nőgyógyászom rendellenességet látott a szívénél, de ekkor még próbált megnyugtatni, hogy magától rendeződni fog, mire megszületik. A kombinált teszt eredménye bár nem volt tökéletes, de az UH rendben volt (a szívénél látszott a probléma, de a specialista is megnyugtatott), a vérteszt eredményét pedig a koromra fogták, nem a vészes tartományban volt még.
Aztán jött a 18. heti UH, először a specialistánál, majd a saját nőgyógyászomnál. És ekkor jött a feketeleves. Ugyanis nem csak a szívénél látták a problémát, hanem agyi felritkulása is volt. Tájékoztattak arról, hogy a protokoll kimondja, ha 2 minor jelet találnak az ultrahangon, akkor nagy eséllyel Down szindrómás a baba és javasolniuk kell a magzatvízvételt a pontosítás miatt. Ott feküdtem az ágyon és egy világ dőlt össze bennem. A doktornő, aki az UH-t végezte nagyon kedves volt, többször, több percig nézte a Kicsit és kijelentette, hogy szerinte egészséges, de akkor is ott a 2 minor jel. Dönteni kellett azonnal, hogy mi legyen.
Pillanatok alatt született meg a döntés, teljes pánikban voltam, kértem a magzatvízvételt. Egyedül hagytak amíg behozták a kellékeket, a férjemet kiküldték mondván, hogy kisműtétnek felel meg, majd tájékoztattak a vetélés lehetőségéről, stb. és nekikezdett. Először még egyszer ellenőrizte az UH-t, majd nekiállt. Néztem a hatalmas TV-t a falon, nagyon mocorgott a Kicsi, láttam, ahogy a tű behatolt a feje mellett, rettegtem, hogy nehogy megszúrja. A testi fájdalom elenyésző volt, de a lelki leírhatatlan.

"A gyermekvállalás mindig hatalmas kockázat. Talán egészséges gyermek születik, akinek később szívbetegsége lesz, vagy cukorbetegsége, vagy valami kábítószer-függősége. Talán összetörik a szívét, vagy elvetél, vagy háborúban veszíti el a férjét. Ha csakis olyan gyermekeink születhetnének, akiknek soha semmi nehézsége nem lesz az életben, akkor bizony soha nem születnének gyermekek."

A poklok poklát éltem át 2 hétig. Szenvedtem. Rettegtem attól, hogy beteg, mert ha az, nem tudtam mit csináltam volna. Csak az volt előttem, hogy él, érzem a mozgását, olyan sokszor láttam ultrahangon, ÉL, hogy tudnám "megölni"? De az is ott volt bennem, hogy nem, nem, én gyenge lennék egy beteg gyerek felneveléséhez és egy beteg kistesó milyen hatással lenne a Nagy életére.  És persze, ilyenkor jön az, hogy mások megnyugtatnak, dehogy lennél gyenge, erős vagy, menni fog, majd meglátod, meg nézd meg ezt és azt, ő is Down szindrómás és milyen boldog, ÉL. Igen, de én ÉN vagyok és én tudom, hogy mire vagy épp mire nem vagyok képes.
Szörnyű volt az a 2 hét, amíg az eredményre vártam. Szinte végig bőgtem és próbáltam a terhességemtől elhatárolódni. Nem simogattam, nem reagáltam a mozgására, próbáltam nem is gondolni rá, de közben meg mégis. Szörnyű volt és szörnyű volt a reakcióm. Gyűlöltem magamat, hogy így viselkedtem a gyerekemmel, de közben meg meg is értettem magamat, védekezni próbáltam.
Aztán hívtak telefonon, hogy megvan az eredmény és bevallom őszintén semmit se hallottam. Olyan volt mint a filmekben, csak zúgás, hallottam a fülemben a szívem dobogását, és csak egy szót fogtam fel: "Egészséges". Semmi másra nem emlékszem. Az a megkönnyebbülés határtalan volt. És végre 20 hetesen átadhattam magamat a Kicsi várásának.
Hogy hogyan döntöttünk volna, ha kiderül beteg? Nehéz erre válaszolni, főleg, hogy itt van, tudom milyen.

Na de visszatérve a könyvhöz. Joga van-e egy nőnek eldöntenie, hogy akarja-e a gyermekét világra hozni? Vagy joga van-e döntenie arról, hogyha beteg a Kicsi, a betegsége miatt nem hozza világra? Nehéz kérdések. Én inkább azt vallom, hogy felelősségteljesen kell gondolkodni a fogamzásgátlásról. Ha valaki még nem akar gyereket, akkor tegyen érte. Vagy ne feküdjön le senkivel vagy védekezzen! Persze vannak olyan sajnálatos körülmények, amikor a nő nem sokat tehet. De mi a helyzet akkor, ha várnak egy babát, aztán kiderül, hogy beteg? Joga van-e a szülőnek a magzat betegsége miatt a terhesség megszakításához? ... Annyira nehéz téma. Annyira összetett, felkavaró. ... Egy biztos: minden nőnek már az hatalmas teher, hogy együtt kell élnie egy abortusz emlékével. Döntse el mindenki saját maga, hogy együtt akar-e ezzel élni! És senkinek nincs joga felette ítélkezni!

"Minden gyermek megérdemli, hogy megszülethessen?
Minden nő megérdemli, hogy maga dönthessen a testéről?
Hol lehet a közös nevező?"

A könyv nagyon olvasmányos, nagyon jó volt, ajánlom a figyelmetekbe!

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

A fene se gondolta volna, hogy a NIOK első kihívása ennyire gondolkodóba fog ejteni, napokig agyaltam azon, hogy mit is olvassak, aminek a szerzője francia vagy Franciaországban játszódik vagy csak bármi köze is van hozzá. (A közös olvasás nem hozott lázba, hisz A kis herceget már olvastam és nem nagyon akartam újra annak ellenére sem, hogy szeretem.) Ami eszembe jutott, azt már vagy olvastam vagy nem lehettem abban biztos, hogy köze lesz hozzá. Végül eszembe jutott ez a kötet és nagyon örültem neki, hisz Franciaországban játszódik, megfelel a kihívásnak. Hogy megbántam-e az elolvasását? Igazából nem, de nem is ✘eltem be az Olvasónaplómban, hogy újraolvasandó. 😌

SPOILER található a bejegyzésben!

Sorozat első kötetéről van szó.

Emmy a 30-as évei elején jár, Angliában lakik és menedzserként dolgozik. A munkahelyén a felettese kihasználja a tudását, a magánélete meg jobban hasonlít a langyos lábvízre, mint a szenvedélyes kapcsoltra. Nathannal évek óta élnek együtt, de a kapcsolatuk eléggé ellaposodott. 

Ezért Emmy kitalálja, hogy utazzanak el nyaralni Franciaországba, mert ⒈ annyit dolgoztak mostanság, hogy megérdemelnek egy kis lazítást és ⒉ bízik abban, hogy sikerül visszahozniuk a szenvedélyt a kapcsolatukba. Csakhogy ez a nyaralás nem épp jól sül el. Ugyanis ⑴ a pasi összefekszik a panzió tulajdonosának a feleségével, ⑵ aztán gondolnak a nővel egyet és le is lépnek közösen. 

Emmy rettentő sajnálja kezdetben önmagát, de Rupertet is - az idős tulajdonost -, így úgy dönt, hogy amíg a férfi lábra áll, addig segít neki a panzió körül. Ezzel pedig az uncsi élete kicsit mozgalmasabbá válik, ráadásul a szenvedély is bekopogtat az ajtaján.

Összességében egy aranyos, csajos történet A kis francia panzió, a baj csak az vele, hogy hosszabb lett, mint lennie kellett volna. Kb. a felénél tartottam, amikor végigfutott bennem, hogy most már le is lehetne zárni a kötetet, mi a fene fog történni a következő 200 oldalban akkor? Nos, nem túl sok és kicsit zavart az időhúzás és a lappocsékolás. Ez a történet lazán 250 oldal, a többi már csak szócsépélés.

Szimpatikus volt Emmy, bár nem túlzottan értettem mi a fenéért is vár magyarázatot a megcsalás miatt Nathantól, úgy dobtam volna ki azonnal a pasit, mint macskát sz@rni, nem még futkosni utána, hogy na de miért tette. 😠

Nathan meg egy kis suttyó. Akiben annyi nincs, hogy egy kérdésre válaszoljon, ha már csúnyán lebukott, inkább elkezdi kerülni a csajt, no comment ehhez is.😤

Örültem annak, hogy Emmy maradt a panzióban és örültem annak is, ahogy folytatódott ott az élete. Mivel utánaolvastam a második kötetnek, így tudtam, hogy végül hogyan fog dönteni, de azért érdekes volt az ehhez vezető út annak ellenére is, hogy szerintem rövidebben kellett volna összehoznia az írónőnek.

Egy szó, mint száz, számomra nem újraolvasandó történet, jelenleg a folytatásra se vagyok kíváncsi, ez a rész is egyszer elment, holnapra nagy eséllyel elfelejtem, de azért aranyos volt. Ha kedvelitek a könnyed, csajos történeteket, akkor adjatok neki egy esélyt! 😏

Nagyon tetszett a trilógia első része, így kíváncsian vártam a folytatást. Nem vagyok oda különösebben a sci-fiért, számomra legtöbbnyire megemészthetetlen műfaj, nem tudom úgy elképzelni magam elé, hogy élvezetes legyen az olvasása. Ugyanakkor Octavia E. Butler ezzel a trilógiájával teljesen levett a lábamról. Nem csak egy sci-firől van szó, hanem nagyon komoly témákat feszeget az emberiséggel, a jövőnkkel kapcsolatban. Ha kicsit körülnézünk a Világban, a most, a közelmúltban történő/történt természeti katasztrófákon elgondolkodunk, akkor be kell ismernünk, hogy tényleg ássuk a sírunkat folyamatosan.

Nehezemre esik sokszor elképzelnem azt ebben a műfajban, hogy eljönnek az űrlények és akkor mi lesz velünk emberekkel (menekülésre kényszerítenek, kiirtanak minket, átveszik az uralmat, segíteni akarnak, stb., melyik szerző épp melyik elméletet szeretné feldolgozni), de a szerzőnek ezt is sikerült megemészthetővé tennie számomra. Teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy közbeavatkoznának egy ilyen szituációban (ha léteznek), hogy megmentsék a génjeinket és megemészthető számomra mindaz, ami ebből következett, még ha az elején fura is volt a gondolat.

A kötet főszereplője Akin, Lilith fia, akinek öt szülője van: egy férfi és egy nő, egy hímnemű és egy nőnemű oankáli, valamint egy nemtelen óloj. A fiú külsőleg nagyon emberi és tán emiatt is folyamatosan vívódik az emberi és a földönkívüli része között. 

Az emberiség nincs könnyű helyzetben, ugyanis nem tudnak szaporodni egymás között, hacsak nem lépnek kapcsolatba az idegenekkel. Sokan viszont ettől viszolyognak, undorodnak, így kisebb falvakban élnek, távolabb az idegenektől. Ugyanakkor a haragjuk nem csillapodott irányukba, hisz az egyik legfontosabb dolgot vették el tőlük: a szaporodást, a génjük továbbadását. 

Akint egészen kicsiként elrabolják az ellenállók, így a fiú megismerkedik egy olyan emberi közösséggel, akik nem akarnak együttműködni velük, akik mások, mint ők. Mély nyomot hagy benne ez az egész, felnőve se tudja megszakítani az ellenállókkal a kapcsolatot. Mindenáron meg szeretné menteni őket a pusztulástól. És eközben lassan elkezd felnőni.

Akin a történet elején egy kisbaba, mondhatni "tudatlan", mint az emberiség egy része. Szomjazik a tudásra és ezt az ellenállóknak köszönhetően meg is kapja. Ők azok, akik felnyitják a szemét az emberiség múltjával kapcsolatban. Olyanok ők az olvasóknak, mint egy tükör. Belenézel és szégyenkezel, hogy ezt tettük a bolygónkkal.
Aztán Akin cseperedni kezd és olvashatunk az ezzel kapcsolatos vívódásairól is. Kezd kialakulni a nemiség nála, ami néha zavarba ejtő volt számomra.

Olvasmányos a történet, nagyon jól felépített a világképe, de néha vontatottnak éreztem és lassabban csúszott, mint az első kötet. Nagyon sok olyan jelenet van benne, amit az olvasónak meg kell emésztenie, el kell gondolkodnia rajta és tanulni kell belőle. Az emberiség vesztét, mi magunk okoztuk a történetben (is).

Ugyanakkor az is elgondolkodtató, helyén van-e az, hogy rendben, mi okoztuk a vesztünket, köszönjük, megmentenek minket a haláltól az idegenek, de az rendben van, hogy milyen áldozatot kérnek érte? Biztos rosszak azok, akik lázadnak ez ellen?  Mély morális kérdések is vannak a történet mögött, ha az olvasó sokszor megáll egy-egy pillanatra, jobban belegondol és elkezdi kivesézni az egészet. Igen, ez egy sci-fi, de nagyon mély mondanivalója van, ha fogékony erre az olvasója.

A történet először 1988-ban jelent meg, de továbbra se éreztem azt, hogy majdnem 32 évről beszélünk. Kortalan, ráadásul kicsit olyan, mintha a szerző a 80-as években előre látott volna az időben. Gondolok pl. arra, hogy felhívja a figyelmet arra, a műanyag milyen veszélyt rejt magában. A 80-as években nem nagyon gondoltunk erre, szinte megelőzte ez a gondolat a korát. 

Ajánlom a figyelmetekbe a trilógiát akkor is, ha nem kedvelitek annyira ezt a műfajt. Ha pedig kedvelitek, akkor kihagyhatatlan! Érdekes, elgondolkodtató utalások vannak benne, más, mint a többi hasonló történet. 

A bejegyzés megtalálható a saját blogomon is!

Újabb olyan könyv, amit egy nap alatt faltam be, letenni se akartam. Az igazság, amiről olvashatunk benne, ugyanolyan falhoz vágós, mint Will Berthold: Gyerekgyár-ja. Sokkoló, hogy ilyesmik megtörténtek, megtörténhettek. 

SPOILER található a bejegyzésben!

A történet két szálon fut.

Az egyikben 1939-ben vagyunk, amikor a 12 éves Rill és 4 testvére pár órára felügyelet nélkül marad. Ezt használja ki a hatóság, akik a tennessee-i árvaházba viszik a gyerekeket mondván, hogy rossz körülmények között élnek, a szüleik nem tudnak róluk megfelelően gondoskodni. Az árvaházban viszont szörnyű körülmények uralkodnak. Kifelé a leendő szülőknek azt mutatják, hogy minden szép és jó, de igazából terrorban élnek a gyerekek, éheznek, verik őket, nem ritka, hogy egy-egy gyerek eltűnik és hát csúnya bácsi is van a sztoriban. Az árvaház nem törvényes úton adja örökbe a gyerekeket, gyerekkereskedelem folyik a falak között. 

A másik szálon a jelenben vagyunk. Avery politikus családban nőtt fel, az édesapja kormányzó, ő maga pedig szövetségi ügyész. A családja mindig reflektorfényben állt, vigyázniuk kellett a hírnevükre, így bele se gondol abba, hogy bármi titkolni valójuk lenne, mert ez mindent tönkretehetne.

Rill és Avery szála összefonódik a történetben, Avery nyomozni kezd a családja múltjában, miután egy idős hölgy felhívja arra a figyelmét, hogy lehet vannak dédelgetett titkaik. 

Az Elrabolt életek egyszerre szórakoztató olvasmány, ugyanakkor az igazságtartalma miatt nagyon fájdalmas történet. Belegondolni se akarok abba, hogy mennyi életről van szó. Hány olyan felnőttről, akik azt se tudják honnan származnak. És szomorú belegondolni, hogy biztos nem csak a tennessee-i árvaházban volt gyerekkereskedelem. Sőt, a mai napig léteznek ilyen "szervezetek". Szörnyű, embertelen. Teljesen más az a szituáció, amikor egy gyermeket bántalmaznak egy családban, éheztetik, verik, nem gondoskodnak róla. Még ha fájdalmas is, de ilyenkor jobb a kiemelése a családból. De teljesen más az a szituáció, amikor gyerekeket rabolnak el a szüleiktől abból a célból, hogy ebből anyagi hasznuk legyen. Embertelen!

Nagyon izgalmas volt a két szálon futó cselekmény, számomra hangsúlyosabb volt a múlt, közelebb is került hozzám.

Ugyanakkor Avery is szimpatikus lett, neki egy párkapcsolati problémáról is döntenie kell a történet végére.

És ha már a vége. Így volt jó, így lett szép, így volt kerek.

Olvassátok el!

A bejegyzés megtalálható a saját blogomon is!

Eredeti címe: The Hatching (2016.) Kiadta: Agave (2017.) Oldalszám: 288 Forrás: kölcsön kapott Értékelésem:

Ó b.sszus, imádtam ezt a könyvet! Teljesen befaltam, egy nap alatt kivégeztem. Rákattantam, letenni se akartam, legszívesebben egyhuzamban elolvastam volna. Fantasztikus volt! És épp ezért nagyon meg vagyok döbbenve, hogy jelenleg csak 76%-on áll a molyon és túl sokan nem is olvasták még, holott 2 éve megjelent már. Mondjuk ebben szerepe lehet annak is, hogy a kiadó nem tervezi a trilógia további részének a magyar kiadását, amin fel vagyok háborodva. 😡 Ez egy hihetetlenül izgalmas, olvasmányos, pörgős történet, ami persze olyan ponton ér véget, hogy most rendesen fáj, amiért nincs magyar folytatása. Nagyon-nagyon ritkán szoktam gondolkodni azon, hogy angolul olvassak, de most muszáj lesz. Tudnom kell mi lesz a második kötetben!

Amit már az elején meg kell említenem, félek, undorodok a pókoktól. A kisebbekkel még elvagyok, azokon segít a porszívó vagy a seprű tisztes távolságból, de a nagyobb példányoktól kővé dermedek és sikítani is elfelejtek. Nem tudom  konkrétan kijelenteni, hogy félek vagy undort érzek, de nagyon nem bírom őket. A testem reakciója alapján inkább azt mondanám, hogy félek, pánikba esek tőlük annak ellenére is, hogy tisztában vagyok azzal, nem fognak megenni, de akkor is.
Már a könyv borítója láttán kivert a víz, viszont nagyon kíváncsi lettem rá a fülszövege alapján.
Éjszakába nyúlóan olvastam és bizony sokszor néztem körbe a hálószobában közben, hogy nincs-e belőle valahol. De azért élveztem az olvasását! 😂

A történet sok-sok szálon fut, néha ez igazából már követhetetlen volt, de a lényeg.
Egy rég kihaltnak vélt pókfajta újra életre kel és az a sajátossága, hogy vérre szomjazik. Állatokra, emberekre vadászik csapatostul és felzabálja, ami/aki az útjába kerül. Egyre többen vannak, egyre többen halnak bele, egyszerűen megállítani se lehet az áradatot.
Az egyik szálon egy kutatónő a főszereplő, aki odáig van a pókokért. Az ő feladata lesz, hogy rájöjjön milyen pókok is ezek, hogyan lehet védekezni ellenük.
Aztán egy másik szálon ott van az USA elnöknője, akinek szembe kell néznie ezzel a katasztrófával és menteni a népét.
Aztán vannak olyan szereplők, akik bunkert építettek és ott próbálnak túlélni.
Vannak katonák, akik azt se tudják mivel kell szembenézniük.
Van egy lakatlan kis sziget, ahol nagypapa az unokájával és a menyasszonyával próbálja meghúzni magát.
És van sok-sok helyszín: Peru, Kína, India, Skócia és USA, ahol felbukkannak ezek a szörnyecskék és emberek ezreit, millióit irtják ki.

"Tüsszentett, s látta, hogy vér spriccelődött a falra. Az orrából takony csöpögött. Úgy érezte, mintha valami mozogna benne, és amikor odanyúlt, hogy megtörölje, talált valamit, ami kifelé mászott. Megfogta a kemény, szőrös lábat és kihúzta. A rohadt életbe! Egy pók!
Egy kibaszott pókot húzott ki az orrából. Az egyik lábánál fogva tartotta, az ujjai között.
A rovar oldalra lendült és rácsettintett."

Zavaró tényező volt a sok-sok szál, de annyira izgalmas, lebilincselő volt a sztori, hogy ezen fent se akadtam. Befaltam, imádtam!
És a vége! Nos igen, baromi jó a vége, igazi függővég és ki vagyok akadva, hogy magyarul nem lesz folytatása.

A bejegyzés megjelent a saját blogomon is!

Ó, igazán jól esett ez a történet most! Teljesen másra számítottam, mint amit végül kaptam, de ennek ellenére nem vagyok csalódott. Aranyos volt, varázslatos, kellemes.

Nézzük először a történelmi tényeket:

VIII. Henrik halála után egyetlen fia, Edward (VI. Eduárd) került a trónra, aki 16 éves korában elhunyt tüdővészben. Mivel nem volt örököse, halála előtt még rendelkezett a trónutódlásról.

Két féltestvére volt, a későbbi I. Mária és a későbbi I. Erzsébet, de őket megkerülve az unokatestvérét, Jane Greyt tette meg örökösének, aki I. Johanna néven mindössze 9 napig uralkodott Edward halála után. 

Janet követte a trónon I. Mária, aki 5 évig, haláláig uralkodott. Őt I. Erzsébet az újkori Anglia egyik legnagyobb uralkodója, a Tudor-ház utolsó tagja követte a trónon.

Ezek a történelmi tények.

A szerzőpárosok pedig gondoltak egy merészet és átírták a történelmet. Kicsit tinis lett, varázslatos, aranyos és azt kell mondanom, hogy ez a vég jobb lett volna, mint ami a valóságban lett.

Addig minden stimmel történelmileg, hogy Edward haldoklik és Janet nevezi meg utódjának, aztán jönnek a fordulatok és az eltérések.

A történetbe beköltözik a varázslat. Ugyanis néhányan képesek állati alakot ölteni, ők az E∂ian-ok. Vannak akik üldözik őket és így nagyon nem mindegy, ki kerül utána majd a trónra. A király tanácsnoka úgy mesterkedik, hogy a másodszülött fiához hozzáadják Janet, így Edward halála után a fia vagy jobban mondva ő fog majd uralkodni. Eddig ez még nem is fura, de Gifford nappal LÓ, amit a család természetesen próbál eltitkolni és Jane se tud erről semmit, egészen a nászéjszakájáig. 

Vannak hirtelen átalakulások, menekülés, ármánykodás, egy nagyon mozgalmas, kellemes, üde, fiatalos történet a Lady Jane.

Tetszett a kis szerelmi szál is benne, Jane és Gifford könnyed és sokszor vicces évődése igazán feldobta a történetet. 

Szeretem a történelmi regényeket, szeretek tudni a valóságról, de ennek ellenére most jól esett ez az alternatív múltú történelmi regény. Érdekes volt az E∂ian szál és a metaforák az átalakulással kapcsolatban. 

Aranyos volt, szerettem olvasni, olvassátok el ti is!

A bejegyzés megjelent a saját blogomon is!

Különösebb izgalom nélkül kezdtem el olvasni ezt a könyvet. Nem tudtam, hogy mire számítsak, egyszerűen csak olvasnom kellett valamit, de nem volt konkrét tervem, hogy mit is, így akadt kezembe. Tetszett a borítója, érdekes volt a fülszövege, nekikezdtem. Aztán magam is megdöbbentem, hogy mennyire beszippantott, mennyire olvastatta magát. Másfél nap alatt végeztem vele. Egyszerűen befaltam.

Amikor befejeztem az olvasását végigfutott bennem, hogy 4 vagy 5 csillagra értékeljem majd. Hisz nagyon olvasmányos volt, végig fent tudta tartani az írónő az érdeklődésemet. Érdekelt a sztori, hogy mi lesz a vége, olvastatta magát rettentően.

Igen ám, de amikor végigfutott bennem az értékelés, felvetődött bennem az a gondolat, hogy ér-e ez a történet 4 csillagot egyáltalán. Hisz több hibája is volt, ha nagyon bele akarok merülni. Nem volt tökéletes egyáltalán, több sebből is vérzett a történet. De nagyon jó volt olvasni és szerettem is olvasni.

A történet két idősíkon játszódik. A múltban, vagyis a 90-es években és a jelenben, a 2000-es években.

Riley 24 éves a jelenben, akinek már nincs senkije, a bátyján kívül. Épp az elhunyt édesapja hagyatékának ügyeivel foglalkozik, amikor kiesik a csontváz a szekrényből. Persze csak úgy jelképesen írom ezt. 😉

A 90-es években, amikor Riley még csak 2 éves volt, az akkor 17 éves nővére öngyilkosságot követett el, ami tönkretette a családját. Miért vetett véget a lány az életének, ha egyáltalán megtette ezt?

A fiatal nő elkezdi felgöngyölíteni a szálakat és egyre torokszorítóbb információkhoz jut hozzá.

Nem volt bonyolult a történet, már az elején összeraktam a kockákat. Annyira óvatlanul hívta fel az írónő a jelekre a figyelmet, hogy szerintem minden olvasó nagyon hamar rájön arra, mi is lesz a történet vége, mi is történt.

Nem lepődtem meg egyetlen sorában sem és emiatt hezitáltam az elején, hogy 4 vagy 5 csillag legyen. Ha lett volna csak egy ici-pici fordulat benne, ami megdöbbentett volna, gondolkodás nélkül adtam volna az 5 csillagot. Viszont így végig kiszámítható volt. Ami érdekes, hogy a kiszámíthatósága ellenére olvastatta magát és nem untam.
Azt is hozzá kell tennem, hogy nagyon gyenge karaktereket hozott létre a szerző, különösebben nem kerültek hozzám közel, inkább a cselekmény volt számomra az olvasmányos. Hogyan fog a főszereplő eljutni a végkifejletig - ami sejthető -, na de az útját előre azért nem tudhattuk.

Egy szó mint száz, a történet nagyon kiszámítható, a karakterek sem überszuperek, de mégis olvastatta magát rettentően. Teljesen rákattantam, beszippantott és különösebben ezt nem is értem. De mégis így volt, jó volt és tetszett.

A bejegyzés megjelent a saját blogomon is!

Amikor láttam, hogy meg fog jelenni az írónőnek ez a könyve is magyarul, azonnal kihagyhatatlanná vált számomra. Az Arctalan szerelmet imádtam, az év könyve lett számomra 2016-ban. És bár ugyanazt a hatást nem érte el a Homokból és hamuból, de azért nagyon szerettem olvasni.

Eva zsidó származású és Olaszországban él az üveggyáras édesapjával. A lány jómódban nevelkedik, sokáig mit sem sejt arról, hogy mit jelent Hitler hatalomra jutása Németországban.

Angelot a testi hiányossága miatt az édesapja Olaszországba küldte a nagyszüleihez, hogy ők neveljék fel. A fiú nagyszülei pedig Eva édesapjának a házát gondozzák. Így a két fiatal gyerekkoruk óta egymás mellett nő fel. És mint ahogy sejteni lehet, egymásba szeretnek. Igen ám, de Angelo pap lesz. Aztán Hitler hatalma eléri Olaszországot is és Eva élete fenekestül felfordul.

Nagyon szép szerelmi történet a Homokból és hamuból.

Kedveltem Evat és rettentően sajnáltam. Sajnáltam egyrészt azért, mert a származása miatt üldözött lett. Sajnáltam azért, amin keresztül kellett mennie csak azért, mert zsidó. Sajnáltam azért, hogy olyan férfiba szeretett bele, akit pappá szenteltek és erről még érte se akart lemondani. Kedveltem Evat és szorítottam a boldogságáért. Egy makacs, de őszinte szívű, gyönyörű fiatal nő, aki mindvégig kitart. Még akkor is, amikor más, már lehet rég feladta volna.

Kedveltem Angelot is. A kisfiút, aki elveszítette az édesanyját, az apja meg Olaszországba "száműzte" a "fogyatékossága" miatt. Sajnáltam, hogy azt hitte, emiatt csak egy út járható számára. Megértettem a felnőtt Angelo őrlődését a hivatása és az Eva iránt érzett szerelme miatt. Bíztam abban, hogy a szerelem győzedelmeskedni fog.

Mind a két karakter nagyon szerethető volt és teljesen kidolgozott. De a cselekményben se lehetett hibát találni. Harmon remekül ábrázolta, hogy mi történt a zsidókkal Olaszországban, min kellett keresztül menniük. Szinte ott voltam, láttam magamat a cselekmények forgatagában.

A vége pedig? Sejtettem, hogy ez lesz és így volt jó. 

Szerettem olvasni a könyvet, de még se volt igazi szerelem, csak szerelem. 

Olvassátok el!

A bejegyzés megjelent a saját blogomon is!

Kiadta: Európa (2019.) Oldalszám: 514 Forrás: kiadó Értékelésem:

Ó Istenem, ez a könyv darabokra tépett!

Kilenc évet kellett várnunk arra, hogy újabb történetet olvashassunk az írónőtől, de maximálisan megérte.

Sok-sok évvel ezelőtt, még meg se volt a Nagy (aki ma már 10 éves), amikor először találkoztam az írónő történeteivel. Azonnal, egymás után faltam be az akkor már megjelent 3 regényét (Babablues, Egyről a kettőre, Született szülők) és imádtam őket! Életszagúak voltak, mindennapiak, tanulságosak, humorosak. Egyedi humorral írt az írónő a gyerekvállalás nehézségeiről vagy épp a gyereknevelésről. Tudjátok, nem a szirupos tündérmeséről, hanem a valóságról. Amikor hajnalban a százhuszadik ébredése után a kicsinek, nekimentek kómásan a falnak, amikor úgy szoptatsz, hogy fel se ébredsz, amikor sót teszel a reggeli kávédba cukor helyett. Pont azt szerettem a történeteiben, hogy a valóságról írt kendőzetlenül, és a humorának köszönhetően képes voltál nevetni a saját sutaságodon is.

Aztán A földre szállt nagynéni már érezhetően más volt. Komolyabb, de ugyanakkor mégis könnyed. Mint amikor Bridget Jones elkezd felnőni. És akkor jött A jó anya. Az a történet, ami már nem humoros volt, de mégis életszagú és fájdalmas. Az a történet, amit olvasva szerintem minden szülő, testvér, nagyszülő, rokon, barát, darabokra hullik. Ez a könyv beléd mar, szenvedsz a betűktől, de nem tudod letenni, mert tudni akarod. És úgy csukod be, hogy minden lapján ott vannak a könnycseppjeidnek a nyomai.

"Szeretet, gondolta Jess. Erről szól az élet. Amikor minden más ki van húzva belőle, ez az, ami mindig megmarad. Ez tart meg a nehéz időkben."

Jó anya. Milyen egy jó anya? Mitől lesz valaki jó anya? Attól, hogy mosol, főzöl, takarítasz rá? Hogy ott vagy élete minden fontos eseményénél és támogatod őt? Hogy tanulsz, foglalkozol vele, neveled? Attól, hogy boldog és elégedett? Attól, hogy megpróbálsz mindent megadni neki? Mitől jó egy anya? ... Nos, a történet végére kiderül, hogy Kate mitől is jó anya. És a szíved darabokra hullik.

Kate a 40-es évei elején jár, 3 gyerkőc édesanyja. Luke 18 éves, az érettségije előtt áll, Jess 12, Bobby pedig 7 éves. A nő egyedül neveli őket, ugyanis az apjuk lelépett egy jóval fiatalabb nőért, akitől kisbabája is született. Így Kate az anyagiak miatt arra kényszerült, hogy hazaköltözzön az özvegy édesapjához. Segít neki a vállalkozásában és már kezdene talpra állni, amikor kiderül, hogy Jess leukémiás.

A történet több nézőpontból épül fel. Olvashatjuk a történteket Kate szemén, de az apa szemén keresztül is. Ugyanakkor ott van Jess, Bobby és Luke barátnőjének a szála. Mindegyik karakter közel kerül az olvasóhoz, még az apa is, aki annyira nem pozitív alak a történet elején.
De nézzük akkor először Kateet. Képzeld magad elé, hogy ott állsz 42 évesen, két gyerekkel, a férjed lelép egy húsz évessel és még teherbe is ejti, neked pedig haza kell kullognod a szülői házba! Nem egyszerű szituáció. Én ezt átéltem 29 évesen, 1 gyerekkel. Szörnyű érzés. Megalázó, kétségbeejtő és abban a pillanatban azt se tudod, mikor fogsz tudni ebből az egészből kievickélni. Minden olyan kilátástalan akkor.
És akkor Jess. 12 éves kislány, aki arra kényszerül a betegsége miatt, hogy felnőjön. Szegény Kincsem, sokáig inkább másokkal foglalkozik, mint azzal, amin ő megy keresztül. Hihetetlen bátor kislány, aki a kezelések során megjárja a poklok poklát és erről részletesen olvashatunk is. Az ő szemén keresztül nagyon jól rápillantást kapunk arra, milyen ez a betegség, mit tesz a gyerekekkel és mi történik a kezelések során.
Bobby, a kicsi Bobby. Hét éves kicsike, akit elhagyott az apja és mióta megszületett a féltestvére, alig-alig látja az apját. Kétségbe van esve, állandóan dühös és nem tudja miért. Aspergeres véleményem szerint, ami nem könnyíti meg sem a beilleszkedését a társadalomba, sem pedig annak a ténynek a megemésztését, hogy Jess nagyon beteg. A kisfiú olyan, mint egy méregzsák. Hatalmas indulat, rengeteg harag van benne. Tipikusan olyan karakter, akit az ember szeretne a keblére ölelni és megsimogatni, hogy nyugodjon meg. (Bár valószínűleg ettől csak még dühösebb lenne.)

"Anyu, én megnéztem a rákot a Guinness rekordok könyvébe, és ott mindenfélét írtak róla. A legmagasabb halálozási ráta Magyarországon van, ami jó, mert mi meg itt, Írországban élünk. Szóval megmondhatod Jessnek, hogy szerencsés, hogy nem Magyarországon él."

Luke barátnője sincs könnyű cipőben a történetben. Nem szeretném részletezni, hogy mi is a szerepe, de annyit elárulok, hogy egy csupa szív fiatal lány, akire szüksége volt ennek a családnak.
És akkor az apuka. A történet elején kimondhatatlan haragot éreztem iránta. Nem is azért, mert elhagyta a családját, hanem azért, mert hagyta magát irányítani, hagyta, hogy az új családja a másik fölé kerekedjen és letojta a gyerekeit. Ezt nem tudtam megbocsátani neki. Ugyanakkor a fájdalma és a kétségbeesése nagyon jól átjön a történetben. Ő más, mint Kate. Másként harcol. És a történet végére megértettem őt is.

Furán hangzik azt írni erre a történetre, hogy szép, tekintve arra, hogy miről szól, de mégis az. Az írónő egy szép családot hozott össze. Életszagúak. Vannak problémáik, nehézségeik, veszekednek, harcolnak, olyan valóságosak. És sajnos valóságos az a probléma is, amiről szól. Magyarországon a 15 éven aluliak között évente kb. 150 új daganatos betegséget diagnosztizálnak. Ezeknek a 24%-a leukémia, a Gyermekleukémia Alapítvány adatai szerint.

Nem lehetett letenni ezt a könyvet, faltam és faltam. Még akkor is, hogy szinte végigsírtam. Az utolsó oldalaknál folyamatosan sírtam, a férjem azt se tudta, hogy mi bajom van. (Este, lefekvés előtt olvastam az ágyban.) Egyszerűen a kínok kínját éltem át csak a TUDAT miatt.

Nagyon ajánlom a figyelmetekbe! Nagyon sírós, nagyon megható, nagyon darabokra tépi a szívedet, de az írónő megint egy csodát alkotott és ezt olvasni kell!

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

Többször említettem már a blogomon, hogy nagyon sokáig nagy napló író voltam és valamilyen szinten vagyok ma is, csak nem rendszeresen. Nagyon fontosnak érzem, hogy megörökítsünk az emlékeket és ezeket továbbadjuk majd, ha eljön az ideje.

13 éves voltam, amikor először kezdtem naplóírásba, egy régi vonalas füzetbe. És a mai napig sajnálom, hogy ezt a füzetet nem sokkal a kezdete után összetéptem. Végül 15 évesen kezdtem el újra naplót írni és hosszú-hosszú évekig írtam.

A Nagy lassan 11 éves lesz és pár hónapja teljesen magától, semmilyen ösztökélés nélkül elkezdett naplót vezetni. Nem tudom miről ír benne, maximálisan tiszteletben tartom, hogy az az ő naplója, meg se fordult soha a fejemben, hogy beleolvassak, pedig nem dugja el, szem előtt van a könyvespolcán. 😅 A lényeg, hogy maximálisan támogatom, hogy a gyerekek is írjanak naplót. Szerintem ez nem lányos vagy épp fiús dolog, nemtől függetlenül jó dolog kiírni magunkból a történteket, leírni a gondolatainkat, az emlékeinket. Persze, nekem is fura 35 évesen elolvasnom, hogy mit írtam 15 évesen, mert olyan gyerekes, néha kicsit szánalmas is vagyok benne 😂, de ugyanakkor jó, mert szinte visszarepülök a múltba és átélem azokat a dolgokat. Az első szerelmet, az első csókot, az első szakítást, amiről azt hittem, hogy nem lehet túlélni. .... Már másképp látom a dolgokat nyilván, mint akkor, de mégis jó olvasni azokat a sorokat.

És akkor az Időkapszula! A Nagynak kerestem emlékkönyvet, naplót, amikor megláttam ezt a könyvet a Partvonal Kiadó kínálatában. 

Tökéletes és aranyos emlékkönyv, szerintem kimondottan gyerekeknek, iskolásoknak. Én a 8-15 éves korosztályt lőném be a célcsoportjának.

Mi is az Időkapszula? Egy olyan könyvecske, amiben meg van adva oldalanként, hogy miről írjon az írója, milyen emléket osszon meg magáról, miről fejtse ki a véleményét, mit örökítsen meg. 69 oldal emléke, lenyomata egy gyereknek és üzenete is a felnőttkori énének. Hisz az első oldalon meg kell adnia, hogy mikor nyithatja ki újra a könyvet, mikor olvashatja el az üzenetét magának a jövőben. 

A Nagy nagyon várta, hogy nekikezdhessen a kitöltésének és megmondom őszintén kicsit féltékeny is vagyok, hogy ez a könyv nem létezett 25 évvel ezelőtt már. Vajon hogyan töltöttem volna ki? Ki is volt ekkor és ekkor a kedvenc tanárom? Mi is akartam lenni gyerekként? Mi volt az akkori kedvenc filmem? ... Mit üzentem volna magamnak, hogyha most nyithattam volna ki a könyvecskét? Jó lett volna, ha nekem is lett volna ilyen Időkapszulám, emlék magamnak a múltból!

Ha van gyerkőcötök, szerezzetek be neki egy kötetet! 20-30 év múlva adjátok meg neki a pillanatot, amikor kinyithatja ezt a könyvet és visszarepülhet a segítségével a gyerekkorába! 💓

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

Az írónő egy elég vaskos történelmi, szórakoztató regényt hozott össze, azt el kell ismerni. 872 oldal, egy hatalmas tégla, de olvastatja magát és csak úgy repülnek az oldalak az olvasása során. Viszont ettől függetlenül nem értem, minek kellett majdnem 900 oldalban összehozni ezt. Sokszor vontatottnak éreztem és kicsit feleslegesnek is. Ugyanakkor bennem van az is, hogy nem lehetett rövidebben írni erről a történetről, megkívánta a részleteket, az időhúzást, mert emléket állít. Emléket állít a történelem egyik legvéresebb ostromának.

A történet elején 1941 nyarán járunk. Tatjána és Dása Leningrádban lakik a szüleikkel, a fiú testvérükkel és a nagyszüleikkel. Minden gondtalannak tűnik az életükben, dolgoznak, szolgálják Sztálint. Aztán Hitler megtámadja Oroszországot és minden megváltozik.

A változás közepette ismerkedik meg Tatjána Alexanderrel, aki egy katona. A két fiatal vonzódik egymáshoz, a katona ott segít a családnak, ahol csak tud, de ezt a szerelmet tagadniuk kell, nem adhatják meg maguknak. Kínlódnak, szenvednek, Tatjána érzelmei hullámoznak a szerelem és a család között, mindeközben pedig dúl a háború és egyre közelebb ér hozzájuk.

Leningrád ostroma. A németet körbezárták a várost, 872 napig. Az volt a céljuk, hogyha nem adják meg magukat, akkor kiéheztetik a lakosokat. A város pedig kitartott, éhezett. Rengetegen haltak meg.

Tatjána küzd, éhezik. Alexander pedig harcol és nem felejti el a lányt. Néha a szenvedések közepette találkoznak, olyankor boldogok. De az olvasó fejében végig az zakatol, vajon mi lesz velük? Túl fogják-e élni az éhezést és a harcot? 

Az írónő remekül bemutatta ezt a történelmi időszakot. Igaz, hogy néha számomra nagyon sok volt, de azt el kell ismernem, hogy nagyon részletesen ábrázolta a történelemnek ezt az időszakát. Nagyon sok időt, energiát fektethetett ebbe a könyvbe, ezért pedig minden tiszteletem.

A bronzlovas nem egy kis lájtos szerelmi lamúr. Egy történelmi regény, amit két fiatal szerelme köré épített fel a szerző. Nagyon kedveltem ezt a két fiatalt. Maximálisan átéreztem Tatjána vívódását önmagával és imádtam, ahogy Alexander óvta a családot.

A vége pedig? Nem szeretném lelőni a lényeget, DE: egy sorozat első részéről van szó, ami 3 kötetes és 4 mellékkötetes. Bízom abban, hogy a folytatásokat is el fogja hozni magyarul a Könyvmolyképző.

A bejegyzés megjelent a saját oldalamon is!

Kiadta: Hajós-Wisinger Kft. (2019.) Oldalszám: 112 Forrás: kiadó Értékelésem:

Emlékkönyvem Rólatok, akikre mindig emlékezni fogok

A Nagy épp iskolaváltás előtt áll és emiatt az egyik szeme sír, a másik nevet. Örül az új barátoknak, az új helyzetnek, az új kihívásoknak, viszont nagyon sajnálja, hogy búcsút kell vennie a jelenlegi osztálytársaitól. Ráadásul másik településen fog tanulni, nem valószínű, hogy sűrűn összefutna majd velük az utcán. 😓
Amikor épp emiatt kesergett, eszembe jutott, hogy a gyerekkoromban (90-es évek) nagy divat volt az emlékkönyv. Minden lánynak, de még fiúknak is volt emlékkönyve. Idézeteket, verseket írtunk bele, rajzoltunk. Volt akinek csak egy füzet volt, másnak kemény borítós, kimondott emlékkönyv, nekem pl. illatos lapú volt, imádtam! Épp elkezdtem a neten böngészgetni, hogy jelenleg milyen emlékkönyvek kaphatóak, amikor belebotlottam a Barátkönyvbe.

Már böngészgetés közben is láttam, hogy a könyv borítója nagyon szép, barátságos és igényes. Kellemes színek, aranyos illusztráció és ez jellemzi belül is. Az egész könyvecske aranyos, olyan édes!
25 barát tud emléket hagyni magáról benne. És azért írom, hogy "emléket hagyni", mert ebben a könyvecskében magáról kell írnia a barátoknak. Ki milyen, mit szeret csinálni, miben jó, miben nem, stb.
Inkább ovis korosztálynak szól, van benne egy olyan rész is, hogy "Ovis jelem", de szerintem egy kis átírással kisiskolásoknak is szuper emlékkönyv lehet.

Mutatok pár képet róla, az Instagramos oldalamról:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Múlt héten egy nagyon cuki #emlékkönyv-et kaptam a @baribook-tól. 😍 A Nagy iskolaváltás előtt áll, egyik szeme sír, a másik nevet emiatt. Örül az új barátoknak, de szomorú amiért a jelenlegi osztálytársaitól el kell válnia. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban nagy divat volt az emlékkönyv. Idézeteket írtunk bele, rajzoltunk. Ilyen könyvet kerestem, amikor rátaláltam a Barátkönyvre. 😊 25 kis barát tud emléket hagyni magáról a könyvecskében. Inkább az ovisoknak szól, de szerintem egy kis átírással iskolásoknak is szuper! Ovis ballagásra, iskokaváltásra vagy csak úgy, nagyon ajánlom a figyelmetekbe. 😊 Hamarosan írok róla a blogon bővebben is! #emlekkonyv #konyv #book #bookstagram #intabook #mik #emkek #ovisoknak #gyerekeknek #kinder #kinderbook #gyerekkonyv

Niki (@nikikonyvesem) által megosztott bejegyzés, Nov 20., 2019, időpont: 11:26 (PST időzóna szerint)

Nagyon ajánlom a kötetet a figyelmetekbe, ha ovis ballagás vagy akár iskolaváltás előtt álltok, mint mi vagy csak úgy, hisz jó dolog a kis barátoknak emléket hagyni magukról. Eljön majd az ideje annak, amikor örülni fog ennek a könyv birtokosa, amikor átlapozza az oldalakat! 😀

A Barátkönyvet ITT tudjátok megrendelni vagy jobban utánaolvasni!

A bejegyzés megjelent a saját blogomon is!