Egy korábbi cikkemben Baráth Viktória első regényét értékeltem, s most egy másik (jelenleg) Álomgyáras szerző, Ludányi Bettina legelső művével folytatnám a sort. Az egyetlen menedék c. krimi annak idején a Colorcom kiadónál jelent meg, s minden ízében őrzi az elsőkönyves jelleget.
Ahogy az Első tánc, Az egyetlen menedék is egy saját történetem miatt keltette fel az érdeklődésemet, de ezúttal is hamar rájöttem, hogy a fülszöveg által sejtetett történet az általam elképzeltekhez képest teljesen más irányt vett. Ahhoz képest, hogy első regény, a cselekmény teljesen a helyén van, a végére minden tökéletesen összeáll. Egy kellemes szerelmi szállal fűszerezett, és izgalmas fordulatokkal teli krimi, ami nem egyszer engem is meglepett. Az írónő nagy tehetséggel sodorta az események sodrását, hol erre, hol arra, és a “rosszfiút” illetően engem is sikerült megtévesztenie. A gerlepár sorsáért pedig, - ami engem, mint javíthatatlan romantikust különösen foglalkoztatott, - az utolsó pillanatig izgulhattunk. Anabelle-l együtt én is beleszerettem a fiatal és dögös, ám kissé zárkózott és félénk nyomozóba. Az ő karakterével - és azt hiszem a mindannyiunkban ott élő tinilány nevében beszélhetek - az írónőnek sikerült eszményi férfit alkotnia. A kettejük kapcsolatáért, és a szerelmi szál könnyebb megalkotásáért még a kriminológiai szempontból kifogásolható részleteket is megbocsátottam.
A könyv értékelését illetően azonban, a rengeteg pozitív dolog után, legalább ilyen sok a “de”.
Mindezek közül számomra a legfájdalmasabb “hiba” - vagy nevezzük inkább mulasztásnak - a helyszín körül tűnt fel. Olyan izgalmasnak találtam, hogy a regény Seattle-ben játszódik, és olvasás közben annyira fájt, hogy ez az érdekes nagyváros csupán díszlet maradt a háttérben.Rengeteg fánkot ettünk, és kávét ittunk Anabellel, és mindig megtudtuk, hogy mikor milyen ruhát viselt, akkor is, ha ennek egyáltalán semmi jelentősége nem volt, azonban a könyv az amerikai kultúrához, a helyi szokásokhoz és attitűdhöz sajnos nem vitt közelebb.
S ha már a kávé és elmélkedés… Az első szám első személyű elbeszélés érthető választás egy kriminél - főleg, ha az áldozat a főszereplő - engem egy idő után zavart. Bár a könyv alcímében - Egy regény az újrakezdésről és a félelmek leküzdéséről - az írónő már jó előre jelezte a könyv lélektani mivoltát, Anabelle tömérdek elmélkedését egyszerűen képtelen voltam végigolvasni. Úgy éreztem, mintha ezek a részek, mintha csupán vastag habarcsként működnének a történetet alkotó téglák között és az írónő ezzel akarná megtölteni az egyébként terjedelmét tekintve rövidre sikerült művét.
Az egyetlen menedék összességében - hibák ide vagy oda - kellemes perceket hoztak. Jó volt elmerülni Anabelle történetében, a sármos Nate nyomozóval karöltve. A köny szerkesztése során bent maradt nyelvhasználati “furcsaságokon”, mint a három óval írt "hooogy" és "sansztalan"-on, mint különös jelzőn, pedig jókat is mosolyogtam közben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése