Kicsit rendhagyó lesz ez a
könyvajánló, talán nem is sikerül (utólag írom: nem sikerült), mert nem tudom visszaadni azt, amit ez a könyv nekem adott. El kell
olvasni.
Andrassew Ivánt sokáig újságíróként
ismertem csak. Aztán beköszöntött az életembe a blogja
(http://www.andrassew.hu),
majd elkezdődött a könyvei, novellái iránti érdeklődésem. Azt
gondolom, nem jó a fontossági sorrend, nem újságíróként
kellene tekintenem rá, aki néha leül és kisprózákat, meg haikukat ír,
hanem pont fordítva: művész, aki újságokban is véleményt
nyilvánít. A hivatások jelen esetben lényegtelenek. A lényeg,
hogy 2002-ben született egy Beszélések
c. könyve is, gyönyörű, érzékeny, sokat adó novellákkal.
Először nem tudtam, mit gondoljak
róluk. Állandóan mögéjük akartam látni. Hogy kik lehetnek a
szereplők, tényleg megtörténtek ezek a történetek valamikor
valakikkel? Aztán rájöttem: tök mindegy. (Mindig beleesek ebbe a
hibába, ahelyett, hogy egyszerűen átadnám magam az élménynek.
De most sikerült. Aztán jött minden magától.)
Az írások egyszerre fájdalmasan
realisták, ugyanakkor tele vannak fantáziával, néha csodákkal
is. Gyakran szomorúak és vidámak egyszerre. És olyan emberiek.
Még akkor is, amikor repülő kentaurról, angyalokról, hintázó
papról, vagy egy furcsa kecskéről ír, akkor is. Nem is az a
lényeg, kik szerepelnek benne, és miről szól a történet, hanem
az, ami egy-egy novella után benne marad az emberben, a hümmögésben,
vagy a mosolyban. Ami nekem naggyá tette ezt a könyvet, az az, hogy
milyen könnyedén, finom humorral, ugyanakkor hatalmas mélységgel írja meg a legegyszerűbb és a legmagasztosabb emberi
történeteket is.
Andrassew Iván kitűnően látja (és
láttatja) az emberi lelket, egész biztos vagyok benne, azért, mert
neki is rengeteg van belőle. És ez az empátia és lélek az, ami
miatt korábban, mint újságírót, írót, mostanában mint igazi,
hétköznapi harcost is nagyon tudom tisztelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése