Jodi Picoult: Házirend

Egy barátnőmtől kaptam kölcsön ezt a könyvet még ősszel, de rendes olvasóként, aki az éjjeliszekrényén halmozódó kupacot szép sorban olvassa (haha...) akkor betettem a kupac aljára. Még most se került volna sorra, de már nagyon kíváncsi voltam, meg el is szégyelltem magam, hogy kölcsönkönyvet ilyen sokáig nem olvasok el, tehát belevágtam.

Röviden: végre újra egy igazán magával ragadó, letehetetlen olvasmány! Fürödni nem vittem magammal, mert kölcsönkönyv, de szinte minden más tevékenység közben olvastam. Azért kértem el, mert sokat olvastam az írónőről és a bestsellereiről, és kíváncsi voltam, tényleg olyan jó-e, mint a híre, nekem is annyira tetszene-e. Jelentem, igen.

A könyv főszereplője, Jacob autizmussal él, azaz pontosabban Asperger-szindrómája van. Tizennyolc éves, édesanyja egyedül neveli őt és három évvel fiatalabb, egészséges öccsét. Jacob hobbija, fő érdeklődési köre, amit részletekbe menően és alaposan ismer, a kriminalisztika, elméletben és bizonyos dolgokhoz gyakorlatban is nagyon ért. Időnként értesül bűncselekményekről, kijár helyszínekre és előbb oldja meg az eseteket, mint a nyomozók. Aztán végül maga is gyilkossági ügybe keveredik vádlottként, és nagyon ügyesen úgy van megírva a történet, hogy tényleg nem tudhatja az olvasó, hogy konkrétan mi volt a szerepe benne. Így tulajdonképpen két izgalmas történetet olvasunk egyszerre: az Asperger-szindrómás fiú és családja életébe, ami önmagában elég érdekes történet lenne, beékelődik egy igazi krimi. Ezt a terepet választotta az írónő arra, hogy bemutassa, hogyan működik a család és miként viselkednek benne az egyes személyek különleges helyzetekben, stresszes szituációkban, illetve hogyan látja őket több különböző hozzáállású kívülálló, akiknek a történet során kisebb-nagyobb szerepük lesz Jacob és családja életében.
Nagyon érdekes még - először furcsa volt, később tetszett - hogy a fejezetek egy-egy valós bűnügyi esettel kezdődnek, az alfejezetek címe pedig egy-egy regényhős neve, és az ő neve alatti részt egyes szám első személyben az adott szereplő szemszögéből írja. Így az időrend nem teljesen folyamatos, vannak átfedések, viszont kiderül, hogy ugyanazt az eseményt hogy látják a különböző szereplők.
A vége elég nyitott marad, nekem a nagy izgalommal, gyors menetben végigolvasott regény után kifejezett hiányérzetem maradt, vágytam volna egy így vagy úgy, de kerek, egyértelmű lezárásra. Ezt nem kaptam meg, viszont kaptam helyette mást: egyrészt továbbgondolkozást, hiszen a lezáratlan történetek tovább élnek, jobban elgondolkodtatnak. Másrészt azt, hogy nem mindig a kerek történet, a lezárt szál a lényeges, hanem ami közben történik, az emberek, a változásuk, a viszonyaik.
Nem tudom, érintett körökben mit szólnak a regényhez. Az írónő nyilván segítségnek szánta, az aspergeresek, autisták jobb elfogadtatása szándékával írta a könyvét. Nem tudom felmérni, hogy Jacob mennyire hiteles szereplő, és a könyv mit tesz a ténylegesen autizmussal élők/aspergeresek érdekében. (Van egy kedves ismerősöm, aki családilag érintett, ő nem olvasta, de felnőtt aspergeresektől nem jókat hallott róla). Én csak remélni tudom, hogy elérte ezt a célját is, mert a másikat, hogy írjon egy nagyon jó, olvasmányos és izgalmas regényt, ezt sikerült elérnie.