A főszereplő Táncos Csuda Mózes, Mózsi kis családjával , két fiával és feleségével a Székelyföldi Kommando hegyen lakik. Most éppen a románok átvették az uralmat, már jó pár éve basáskodnak a székelyek és Erdély felett.Ám Mózsit nem olyan fából faragták, aki ebben a helyzetben is ne találná fel magát. Mivel a foglakozása vadőr volt az előző még magyar urak idejében, kihasználják ezt a román urak is, csak nem grófok meg bárók, hanem például prefektusok.
Mózsi vadőri tehetségét igen sűrűn igénybe veszik és ő pontosan tudja, hogy mi kell a vadászni vágyóknak. Hát például nagyon szívesen vadásznak medvére, persze azt hiszik, hogy a medve bármikor kerülhet terítékre. Mózsi be is bizonyítja nekik, hogy így van.
De nem bízza a véletlenre,jó előre meglövi azt a medvét és ügyesen úgy intézi,hogy a prefektus,akinek éppen medve kellett, még kellőképpen meg is ijedjen a bokorba motoszkáló- nem létező- medvétől. És amikor előkerül a meglött medve tetem, nem zavarta a perefektust az se, hogy jéghideg a medve, persze ezt is megmagyarázza:
- Nagy hidegség van ám egy ilyen fenevadban - adta Mózsi az okosat - s rettentő erő!
Csuda keménység minden porcikája!
A prefektus nagy jutalmat ígért a medvéért, de az csak nem akart megérkezni Mózsihoz, végül elindult, hogy személyesen vegye át a jutalmat. Arra gondolt, hogy talán egy igás lovat, vagy egy ökröt tud venni a jutalomból , de a pereftus nagy mérgesen csak egy 500 lejest lökött oda neki.
Útközben hazafelé egy másik székely embertől megvásárolt húsz almafa csemetét. Ezeket vitte haza az igásló és az ökör helyett. Gondosan elültette a háza melett a Kommando hegyen. Mindenki csodájára járt a kicsi fáknak, némelyek fanyalogtak, némelyek okoskodtak, de az általános vélemény az volt, hogy nem fog azokon alma teremni. De a következő évre a fák és Mózsi bebizonyították, hogy életképesek. Pontosan tizenhárom mardt belőlük.
Aztán ahogyan fordult a történelem kereke, úgy fordult az almafák sorsa is. De Mózsi minden helyzetben kihozta az almafákból a legjobbat és hihetetlen ,de így van leírva a könyvben, mindegy ki volt hatalmon, Mózsi kis családja szépen gyarapodott az almafáknak köszönhetően.
A történet a 2.világháború végéig tart. Ahol a front átvonult mindenütt pusztulást hagyott maga után, így Székelyföld sem menekülhetett. Mindenütt felégetett, kirabolt falvak maradtak, az almafából csak csonkok meredeztek, de Mózsi azt mondta a fia kérdésére, hogy vajon teremek még?:
"-Az Úristent te ne féltsed!
S igaza is lett.Mert rájövő tavaszon csak megeredt mind a tizenhárom almafa csonkaja s nyár derekára már tizenhárom kis sudár vesszőcske mutatott föl az égre.Az égre, amely esővel s napsugárral vegyesen öntözi kicsi Erdélyország földjét immár sok száz esztendő óta."
Azért szerettem az írónak ezt a könyvét, mert hiányzik belőle-hiányzik?dehogyis hiányzik-, egész egyszerűen nincs benne az olyan sokszor jellemző gyűlölködés. Most is találkozhatunk sokféle emberrel, de a legtöbb kritika a könyvben a 22 év után az Erdélybe újra visszatérő magyar hatóságokat érte.( A történelmi háttér az ,hogy a Második bécsi döntés értemében Észak-Erdély újra Magyarországhoz került 1940.szeptember 5.-én).Az ott élőkre nem igazán voltak tekintettel, ami elsősorban az anyagi javak adóban történő kizsigerelésére értendő. Azt hogy a románok mindig hazudtak, nem érdelelte a székelyeket, de az hogy a magyarok is hazudjanak nekik, hát ez már nagyon bántotta az önérzetüket.
Szerintem a mai poitikusok és az Erdély után síró-rívó hazafiaskodók sem értik, hogy az ott élő emberek semmit nem akarnak, csak élni a saját belátásuk szerint. Nekik ehhez nem kell se Budapest se Bukarest bábásodása.
Ha Wass Albertnek ez a könyve lesz kötelező olvasmány, akkor azt mondom, hogy igen, ebből lehet tanulni.
A többi mind rossz döntés lesz, legalábbis amit én olvastam, márpedig az sok könyv volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése