A könyv teljesen véletlenül került a kezembe. A könyvtárban keresgéltem, tanuláshoz is és szórakozáshoz is, és csak úgy elhaladtam az M betűs polc mellett, rápillantottam, és megszólított a könyv. Kikölcsönöztem egy csütörtök este, és hétfőn olvastam el az utolsó oldalakat, de tudni kell a könyvről, hogy 600 oldal körüli a terjedelme, és azt sem árt tudni, hogy éppen szorgalmi időszak vége volt az egyetemen, nyakamon egy rakás megírandó esszé, ráadásul épp nyakig voltunk a háznézésben. Ja, és a két kislányomról már ne is beszéljünk. Azt hiszem, elég jól szemléltettem, hogy le sem tudtam tenni a könyvet. :)
A könyv írója, Betty Mahmoody egy iráni származású, de USA-ban tanult orvossal köt házasságot még valamikor az 1980-as évek Amerikájában. Nagy szerelem az övék, születik egy kislányuk, aki a Mahtab perzsa nevet kapja (jelentése Holdfény), és élik az amerikai családok tipikus életét. A férj, Mudi hosszú évek óta nem járt a hazájában, de amikor a kislányuk 4 éves lesz, és otthon Iránban olyan politikai események zajlanak, amelyeket nagyon fontosnak tart, úgy dönt, hazalátogatnak. Bettynek rossz érzése van, nem akar utazni, de úgy dönt, beleegyezik az utazásba, mert nagyon szereti a férjét. Mudi megígéri Bettynek, hogy Iránban nem kell a helyi nők viseletét hordania, de aztán mégis felvetetik vele- először csak a kendőt, de szépen fokozatosan teljesen elfátyolozva engedik csak az utcára. Teheránban Mudi nénjénél laknak- a család nagyon gazdag, és az ottani viszonyokhoz képest fényűző otthonuk van, de amerikai szemmel nézve borzalmas a helyzet, főleg higiéniai szempontból. Az érkezés után az útleveleket az egyik rokonnak adják át megőrzésre (Bettynek ez nem nagyon tetszik, de Mudi megmagyarázza- egy esetleges igazoltatás során a rendőrök nem néznék jó szemmel az amerikai útleveleket). Mudinak kiterjedt, hangos és bigottan vallásos rokonsága van, Betty nem nagyon érzi jól magát közöttük, de az tartja benne a lelket, hogy hamarosan hazatérnek az USA-ba. Azonban a hazautazás kitűzött napján furcsa módon valami galiba történik a foglalással, és elhalasztják az utat. Mindig van valami ürügy, ami miatt nem mehetnek, és nemsokára Mudi közli: ott maradnak Teheránban, a családnak és az országnak szüksége van rá. Mahtabot beíratják iskolába, Betty ellenkezik, de nem tud mit tenni. Ekkorra Mudi már a fizikai bántalmazástól sem riad vissza, és folyamatos lelki terror alatt tartja Bettyt. A többi iráni férfihoz hasonlóan úgy tekint a feleségére, mint a tulajdonára, akinek semmi joga nincs. És valóban nincs, jogilag sem. Bettynek csak a szökésen jár az agya, de mivel a telefontól el van tiltva, útlevelük nincs, és valamelyik családtag folyton szemmel tartja őket, nincs könnyű dolga. Igyekszik a legjobbat kihozni a helyzetből: próbál minél több emberrel megismerkedni, hátha valaki tud neki segíteni. Sok, Iránban élő amerikai nővel találkozik, akik szintén férjükkel érkeztek az országba, de nem mindenki van fogságban; van, aki teljesen szabadon jár-kel a városban, az országban és akármikor hazautazhat. Betty a családtagokkal is igyekszik jó viszonyt ápolni, még ha ez sokszor komoly erőfeszítést is igényel, és egy idő után Mudival is próbál jóban lenni, minden értelemben. A nagykövetséggel is felveszi a kapcsolatot, de csak néha tud elmenni oda, és onnan hazatelefonálni. Eléri, hogy Mudival és Mahtabbal saját házba költözzenek, és úgy tesz, mint aki beletörődött a helyzetbe, de közben szervezkedik, a szökést tervezi.
A könyv fantasztikusan van megírva; végig izgultam Bettyvel, egyszerűen nem tudtam letenni. (Ahogy írtam, mennyi idő alatt olvastam el, ez látszik is.) A történet végét természetesen nem írom le, az úgy már nem lenne izgalmas. Nagyon szeretem az olyan könyveket, amelyekben ennyire részese lehetek a történetnek- a főhőssel együtt rettegtem, örültem, izgultam, amikor pedig vége lett, még mindig olvastam volna. Van a könyvnek egy második része is, de azt végig sem olvastam, úgy vittem vissza a könyvtárba- az már nem Betty családjáról szólt, hanem más, hasonló helyzetbe került nőkről és férfiakról szerte a világból.
A sztori azért is állt közel hozzám, mert a családunkban van egy olyan hölgy, aki egy mohamedán származású férfihez ment hozzá- igaz, őt nem tartották fogságban, teljesen normális életet éltek, ráadásul nem is a Közel-Keletről, hanem egy afrikai országból származó férje volt. De valahogy mégis sokat meg lehet tudni az iszlám kultúráról ebből a könyvből. A férjem elmondása szerint a családban kézről kézre járt a könyv akkor, amikor ez a bizonyos házasság köttetett, úgy tizenvalamennyi éve.
Azt nem állítom, hogy mindenben egyetértek Bettyvel; voltak pontok, amikor túl amerikaias volt a gondolkodása, a véleményalkotása, vagy éppen nem amerikaias, hanem egyszerűen csak nem értettem vele egyet. De a véleményemen, miszerint ez egy lebilincselően izgalmas könyv, ez mit sem változtat.Azt gondolom, elég jól bele lehet látni az iráni-perzsa kultúrába a könyvön keresztül- bár amerikai szűrőn át látjuk az egészet, de azért mégis hihetőnek érzem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése