Milan Kundera: Azonosság

Kevés olyan könyvet ismerek, aminek elolvasása után nem a történetet gondolom át újra és újra, hanem valami egészen mást. Az Azonosság pont ilyen. Ugyan a mondanivaló is elgondolkodtató, de a súlypont nem azon van.

Chantal és Jean-Marc hagyományos, átlagos párkapcsolatban élnek. A nő inkább tudatos, a férfi érzelmes ebben a viszonyban. Chantal nem annyira fiatal, már kevesebb férfi fordul utána, mint korábban, s kapcsolata sem a legteljesebb, legalábbis nem érzi annak, bár a férfi szenvedélyesen szereti. Annyira, hogy szerelmes leveleket ír Chantalhoz, megváltoztatott írással, névtelenül, csak azért, hogy a nő elhiggye: még szerethető, és kívánatos.

Ez az alaptörténet. Furcsa háromszög: a nő titokban tetszeni akar valakinek, akiről kezdetben még nem sejti, ki is, majd rádöbben a titokra. A férfi rájön, hogy a nő már rég tudja, ismeri a turpisságot. Játszmájuk, a kegyes hazugság, vagy őszintétlenség mégis folytatódik közöttük.

Azután egy utazás mindent megváltoztat. De nemcsak Chantal és Jean-Marc történetét. Az olvasónak is kezd gyanússá válni, hogy ez nem is valóság, inkább álom, fantázia, vagy leginkább félálom, amiről sem ő, sem a szereplők nem tudják eldönteni, valóban álmodják-e, vagy ébren vannak már...

Milan Kundera, mint a többi könyvében, így az Azonosságban is finom érzékkel mutatja be a szereplők belső monológját, érzését, félelmét, gondolatát, bár hűvösen, realistán, távolságtartóan ír. Minden egyes mozzanatot Chantal és Jean-Marc szemszögéből is megnézhetünk, s ez a kettősség színessé, izgalmassá, emberivé varázsolja a szerelmi történetet. 

Nagyon könnyű olvasni a könyvet, hiszen gördülnek egymás után a szavak, de letenni, befejezni és becsukni egyáltalán nem az. A történet ugyanis befejezetlen, és élénken él tovább az olvasó gondolataiban. Azt hiszem, egy könyvnek valójában ez a feladata.