Nuca bejegyzése piszkálta fel a fantáziám, hogy leemeljem a polcról. Régen pakolgatom ezt a könyvet, sőt már be is betonozódott a Coelhok közé. Szeretem Coelho világát, mert olyan mint az elméleti fizika, ideális. Jobban el lehet mélyülni az elméletiben, az ideálisban, kevesebb a tényező és letisztult a lényeg, attól még tudom mennyi minden jön hozzá a reális, valóságos, üzemiből. Súrlódás, tapadás, sűrűség, mind-mind rengeteg pillanatnyi jellemző függvényeként befolyásolva, megszínezve a végtelen sokszínűséget. Nem, a valóságban nincsenek a nagy kérdésekre válaszok, egyedi válaszok vannak. Egy egy letisztított, pillanatnyi világából kiszakított kérdést még meg lehet válaszolni egy bizonyos jellemzőkörhöz rendelve, de a valóságban bármi megtörténhet.Ez a könyv az "És a hetedik napon" trilógia egyik kötete. Nekem a Piedra volt a favorit, és az is maradt. Ma reggel nyitottam ki a jó és rossz harcát, és délre még a gyerekek, vásárlások mellett is magamévá tettem.
Prym kisasszonyt a címből idős vénlánynak ítéltem meg, és pont ezért sem volt eddig kedvem hozzá és az ördögéhez, talán ez tartott vissza eddig az olvasától...de Prym kisasszony nem öreg. Érdekes mennyire nemtelen mégis, bár tucatnyi utalás van arra hogy szép és lefekszik a szállóvendégekkel, mivel az idegen nem veszi észre a nemét, amitől az egész történet nekem fura valószínűtlenné válik.
Korábban olvastam a Győztes mindig egyedül van c. könyvét, ami nem hozta a várt coelhos élményt. Most kicsit ez duplikálódott, bár klasszisokkal coelhosabb ez a könyv, a két történetben rengeteg az azonosság.
A trilógia mindhárom története egyszerű emberek életéről (is) szól, egy hetüket meséli el. De egy olyan hetüket, amiben sorsdöntő fordulat következik be az életükben. Coelho meggyőződése hogy a nagy események, mind egy ember, mind a társadalom életében nagyon rövid idő alatt játszódnak le. Egy hét elegendő hogy valaki eldöntse vállalja a sors kihívását, vagy nem. Elég bátrak vagyunk hogy megváltoztassuk az életünket? Egy hét elegendő eldönteni, hogy vállaljuk-e a sorsunkat vagy sem.
Nekem nem csak a Jó és Rossz harca jelenik itt meg, inkább a félelemből konzervált tétlenségé a kihívással, cselekvéssel szemben.
"..mindenki fél. Félnek, hogy megfulladnak, félnek, hogy egyedül maradnak, félnek a sötétségtől, mert ördögökkel népesítik be a szobájukat, félnek olyasmit tenni, ami nincs benne az illemtankönyvben, félnek Isten ítéletétől, az emberek rosszallásától, az igazságszolgáltatástól, amely a legapróbb vétséget is szigorúan megbünteti, félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól, félnek fizetésemelést kérni, elfogadni egy meghívást, ismeretlen helyekre menni, félnek hogy nem beszélik egy idegen ország nyelvét, vagy nem tudják lenyűgözni az embereket, hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek hogy csak a gyengeségeik miatt veszik őket észre, és nem figyelnek fel az értékeikre - vagy hogy egyáltalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékeik miatt.
Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma (...) Mindenki állandó rettegésben él. Nem vagy egyedül. Csak abban különbözöl a többiektől, hogy te már túl vagy a nehezén: bekövetkezett amitől a legjobban féltél. Most már nincs mit veszítened."
Coelho túl mély mondatainak ékes példája ez a történet is, a festményről, az Utolsó vacsoráról:
"Amikor Leonardo da Vinci fejében megszületett a kép, nagy kihívással találta magát szemben: Jézus képében a Jót kellett megfestenie, a Rosszat pedig Júdás testesítette volna meg, aki a vacsora alatt határozta el, hogy elárulja barátját. A festő tehát addig nem folytatta a munkát, amig nem találja meg a megfelelő modelleket a képéhez. Egyszer éppen egy kórus előadását hallgatta, amikor az egyik fiúban felfedezte Krisztus tökéletes képmását. Eltelt három év. "Az utolsó vacsora" már majdnem kész volt, de Leonardo még mindig nem találta meg az ideális modellt Júdás alakjához. Már jó ideje kereste a megfelelő arcot, amikor végre megpillantott egy megöregedett fiatalembert, aki részegen, rongyokban hevert az árokban. Nagy nehezen rávette a segédjeit, hogy azonnal vigyék el a templomba, mert arra már nem volt idő, hogy vázlatokat készítsen róla. Odacipelték hát a koldust, aki azt sem tudta, mi történik vele. A segédeknek kellett állva tartaniuk, amíg Leonardo lemásolta a kegyetlenség, a bűn és az önzés vonásait, amelyek jól kirajzolódtak a férfi arcán. Mire befejezte, a koldus végre kissé magához tért, kinyitotta a szemét és megpillantotta a festményt. Szomorú csodálkozással szólalt meg: "Én már láttam ezt a képet!" "Mikor?" - kérdezte a megdöbbent festő. "Három éve, mielőtt elvesztettem mindenemet. Akkoriban egy kórusban énekeltem, nagy álmokat szőttem, és a művész úr felkért, hogy legyek Jézus modellje.""
Igen, megtudta a választ. Hogy nem jó a kérdése "Nincs senki jó, csak egy, az Isten"
Savinus ugyanezzel térítette meg Ahabot rájött ha Savinus is olyan, mint ő, akkor ő is lehet olyan, mint Savinus. Csak döntés kérdése jó vagy rossz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése