Akkor nem hagyhatod ki Vecsei H Miklós Mondjad Attikám! monodrámáját.
Erről hoztam nektek élménybeszámolót.
Két nappal az előadás után is csak nézek
magam elé, ha eszembe jut mit mutatott be Vecsei H. Miklós a Pesti Színház
színpadán Mondjad, Attikám!- című monodrámájában. Aminek ő maga a főszereplője,
dramaturgja és rendezője is egyben.
De
valójában ezt a művet nem is lehet monodrámának nevezni inkább egy olyan teljes
átlényegülés, ami megpróbálja elénk idézni magát József Attilát. Miklós teljes
kutató munkát végzett versekből, dokumentációkból és életrajzi művekből. Melyek
segítségével próbálja elmagyarázni a megfejthetetlen József Attilát. Összeköti
önön lelkével a költő lelkét, majd az őrület határán bemutatja melyek, azok a
stációk, amin átment ez a ragyogó elme életében.
A helyszín egy szoba. Ami végig csak egy
szoba - hisszük az elején - vasággyal dohányzó asztalkával a falnál, fogassal,
falikúttal alatta egy vas lavórral vaslábakon. Igen a nyers, a rideg és hideg a
legjobb jelző a helyszínre ahol végbe megy a „szellemidézés”.
A kezdő jelenetben a színész „berobban”
a színpadra sötétség és elektromos kisülések hangjának kíséretében egyszer csak
feldereng alakja, mint Attila. Fájdalom kétség és értetlenség játszik arcán.
Mintha maga sem tudná, hogy került ide. De bele kezd.
Mintha analitikusának
magyarázná el, hogy hogy is került ide elénk késsel a kezében és miért. Mi
magunk a nézők vagyunk, akiktől a végkövetkeztetés és megfejtést várja. De
valójában maga sem tudja kitől is várja a megfejtést.
Elindulunk
vele együtt elméje rengetegében. Megidéződig előttünk gyerek kora, családja és édesanyja. Akit annyira szeretett mégsem
tudott megelégedést adni neki. Ő volt az utolsó gyerek „5 kilósan születtem” –
mondja Attila, elrévedve vonja le következtetését miszerint biztosan ezért
hagyta el apja őket. Hiszen anyja miatta tágult ki akkorára, hogy nem tudta
teljesíteni házastársi kötelezettségeit. Elmélkedéseit kisülések hangja kíséri
és feldereng minden alkalommal elméjének barlangja is (falra vetített barlang
képében). Gyermekkora útvesztőiben kísérjük végig, szeretett anyja
betegségétől, nevelőszülőknél való évein át egészen édesanyja haláláig, majd
testvérei házasodásáig. Mindezen megidézés alatt a szoba nem változik, viszont
funkciói igen, Miklós játéka betölti a teret.
Elhiszem neki hogy a szomszéd
ágyon (ami a szobában sincs) éppen hetyegnek. Látom amint apja a kocsma pultján
táncoltatja Attila fiatalabb nővérét. Átkelek Attilával a fiú és a férfi vélt
és számára valós határán, az első szexuális megtapasztaláson
– Én a nagy csöcsű negyvenévest választottam. Kérdezte mennyim van. Mondom mennyi lesz? Majd megegyeztünk – mondja, zsebre vágott kezekkel, kisfiús dülöngéléssel és pici örömmel vegyes csalódottsággal a hangában az ifjú költő képében Vecsei.
A szoba
amorf. Változik, ahogy az elme és az élet valósága betölti. Tiszta
pillanatokban tényként közli öngyilkossági kíséreltet. Mint a szabadulás utáni
vágyat. Majd a következő éles
pillanatban az összeomlás szélén sínylődik és a nők meghódításának furcsa
kísérletét ecseteli. Miszerint a házuk elé állt és felgyújtotta a haját. Így ki
kellett jönniük. A kétségbe esett
hősszerelmes ötvöződig, a nagy gyerekkel és a kielégületlen „férfi állattal”
aki csak szomja oltását látja női testben. Egy olyan fiatalembert rajzol elénk
Miklós aki küzd önmagával, azokkal a sérelmekkel amik gyerek korában érték, a
beteljesüléstelen vággyal, az anyai szeretett hiányával és a hatalmas
elvárásokkal hiszen ő egy zseni.
A szobánk nem csak időben, de térben is utazik
egészen Párizsig és a Sorbonig, majd vissza a magyar valóságba. A fiatal
színész „penge élen táncolva” mutat be egy szintén „penge élen táncoló” életet.
Lehet ezért is van a kés a kezében?
A magyar irodalmi képzés nem tudja
befogadni Tiszta szívvel, mely a színész megjelenítése alapján egy
társadalomkritika, nem pedig Isten elleni lázadás. Hatása nem kisebb, mint egy
mély zuhanás.
Hiába próbál megfelelni soha nem tud elég lenni. Sem elméje
játékában meg személyesülő szerelmeinek, akiket van, hogy sérteget, van, hogy
kapaszkodik beléjük és van, hogy nem törődőm módon hozzájuk vágja véres fogát.
Ahogy veszíti, el az embereket a főhősünk úgy zárkózik egyre beljebb önmagában
és szűkül a tere meg inkább. Mindezt a rendezésben egy plexi fal
térelválasztása is hangsúlyozza.
Amit Miklós megkocogtatva is érzékeltet, hogy
ez megakadályozza a szabadságát. Mintha egy „buborékban” élte volna le egész
színes világát József Attila.
Egy ekkora érzelmi és értelmi kreativitással
rendelkező embert úgy fogalmaz meg Miklós, mint egy felnőni nem akaró, meg nem
értett fiatal férfit. Aki vágyik a közelségre a megértésre, de nem tud
viszonozni. Aki akar jó lenni, de nem tud. Egyetlen kiútnak kínjaiból a halát
vagy a szerelmet látja.
Színészi hangjátéka és test beszéde tudatos végig
tudja, mit miért tesz, és mit akar megértetni velünk nézőkkel. Mint amikor egy
festmény annak ellenére, hogy nem tudjuk elmagyarázni, mivel és hogyan de
sokkol, hat ránk és végül ledönt a lábunkról.
Az emberi élet nyers valósága,
őszinte fájdalma járja át a teljes előadást, még a boldog pillantókban is ott
bujkál a színész arcán is a rettegés árnya, hogy ez múlandó és el fogja
veszíteni akár ő mag, akár Attila a boldogságot. A
két emberi személy kéz a kézeben ugyan azt a testet használva jelenik meg
előttünk. Mikor a kétségek és kételljek közözött gyötrődő férfit látjuk, a
különbség teljesen elvész.
A
levegő megáll és vágható a feszültség mikor az örültek házában sínylődő Attila
könyörög matracát szorongatva analitikusának, hogy ő jó lesz, csak engedjék ide
Flórát, ő nem beteg csak engedjék be.
Teljes távolság a valóságtól jelenik meg
Miklós arcán, mondhatni már könyörög, mint éhes gyerek az ételért. Így a
stációk egyre magasabbá válásával és veszteségei gyarapodásával már tudatos
tiszta döntést formál meg Attila lénye, miszerint meggyógyul és meggyógyulva
öli majd meg magát. A vonat suhanó hangja egyre élesebb. Egyre rettentőbben
tölti be a teret...
Sokan
aggódtak meg lesz-e, ez a klausztrofób érzés, ha a darab átkerül a Pesti
színházba.
Minden kétkedőnek jelentem meg maradt a mellkast szorongató élmény.
Vecsei H. Miklós egymaga képes elérni azt, amit sok előadás 5-6 színésszel sem
képes. Megragad, beránt, és nem enged el, míg ő azt nem mondja:
most már elég, már érted mit is akartam ezzel mondani.
Azt mondja a szakma, a színházi előadás megismételhetetlen, eszencia.
Vecsei H. Miklós egy élet
megismételhetettlenségének eszenciáját álmodta és alkotta meg ebben az előadásban.
Hálás vagyok!
Köszönöm Hasi az élményt!
Doxa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése