Woody és Kristen egy kávézóban

Woody Allen munkásságát hosszasan lehetne méltatni, életműve elég hosszú ahhoz, hogy bővelkedjen kiváló és kevésbé jó alkotásokban. 2016-ban megjelent filmje, a Café Society valahol a kettő között helyezkedik el.

A Café Society Woody Allen 45. filmje. Ha beillesztjük az életműbe, akkor valahol az élvezhető, ámde mégsem emlékezetes darabok között kapna helyet, mert mindaz, amit ebben a nagyjából másfél órában látunk, korábban már kidolgozottabban visszaköszönt. Tény, hogy Allen híres arról, hogy nem vesződik sokat az új ötletek megalkotásával, hanem a korábbiakat dolgozza át, és öltözteti új köntösbe, éppen ugyanez volt a helyzet ebben az esetben is. A történet szerint Bobby nagy reményekkel telve Hollywoodba költözik, és a nagybátyjával kezd dolgozni. Aztán szépen lassan beleszeret a nagybátyja asszisztensébe, ám - ahogy azt megszokhattuk - a boldogan éltek, míg meg nem befejezés elmarad, hiszen a lány, Vonnie titkos viszonyt folytat nős főnökével, Phillel. Szerelmük olyan erős, hogy Phil elhagyja családját, hogy elvegye Vonnie-t. Bobby hazatér, nyit egy szórakozóhelyet gengszer bátyja anyagi támogatásával, megnősül, majd évekkel később újra találkozik igaz szerelmével, de szerelmük mégsem teljesedik be. A film humorforrását a mellékszálként futó genszerkomédia, illetve az anya aranyköpései szolgáltatják, Bobby bátyjának pályafutását olykor burleszk elemekkel mutatja be.

Ebben a filmben valahogy minden megvolt, amit Woody Allentől elvárhatunk, mégis valami hiányzott belőle. A Hollywood aranykorát idéző környezet, a látványvilág káprázatos volt, a kor nagy alakjainak felidézése pedig néha már-már úgy hatott, mintha egy tinilány egy fanfictiont írt volna. Áthatotta a korszakot egyfajta rajongás, ami a főszereplők arcán, elejett mondataiban is megjelent.  Azt is láthattuk, hogy a gyermeki lelkesedés hogyan válik egyfajta megszokássá, kötelességgé, unalommá, hiszen az évekkel későbbi találkozáskor már egyikőjük arca sem az izgatottságtól vöröslik.

Ez valahogy mégsem elég egy kiváló filmhez. De még egy jóhoz sem igazán. A Café Societyből ugyanis hiányzott mindaz, amiért a Mestert imádjuk. A dramaturgia egyátalán nem volt kidolgozott, a cselekményvezetés pedig végig olyannak hatott, mintha valaki egy vázlatfüzetbe felvázolt volna néhány összefüggő mondatot, egy teljesen semmitmondó párbeszéddel. Hiányzott belőle maga Woody Allen az okos gegekkel, szófordulatokkal, áthallásokkal együtt.  A szerelmi szál pedig a konfliktusaival együtt olykor teljesen nevetségesnek, valótlannak hatott.

Sokat dicsérik mostanság Kristen Stewartot, amiért kezd egyre érettebb színésznővé válni. Tény, hogy a szájtátós Twilight-poszterek, és a vérszegény, „Edwarddal élek örökké” korszakának vége, és tényleg kezd felnőni, de egyáltalán nem tudott emlékezeteset alakítani, nem forrt körülötte úgy a levegő, mint Blake Lively körül, aki megjegyzem, alig szerepelt a vásznon. De Jesse Eisenberg sem mutatta meg, tud-e bármit is alakítani a filmvásznon. Szerencsés helyzetben volt, hiszen a karaktere egyáltalán nem követelt tőle nagy színészi teljesítményt, hiszen egy mafla, de szorgalmas, jólelkű, és kedves alakot kellett megformálnia. Erre azonban bárki képes. Steve Carrel azonban mindenkit lejátszott a színről. Jól állt neki a közeg, és tudott bánni vele (ezt a többiek nem mondhatták el magukról); Hollywood aranykorában Hollywood igazi jólmenő producerként viselkedett.

Összességében a Café Society egy élvezhető darab, de leginkább a közege és a látványvilága teszi azzá. A színészei legalább olyan üresek, mint maga a történet, de a film ettől eltekintve az utóbbi öt év talán legjobb tollvonása Woody Allen megfáradt tollából. 

A cikk eredetileg az Egy elképzelt könyv oldalon jelent meg.