Ka Hancock: Üvegszilánkon ​táncolni

Hónapokon keresztül olvastam ezt a könyvet és nem azért, mert rossz lett volna hanem azért, mert annyira szívszorító volt, hogy egyszerűen nem tudtam hamarabb befejezni.
Amikor nekikezdtem, a 30. oldalig jutottam. Pihentettem pár hétig majd újra folytattam, de 10-20 oldalnál tovább nem jutottam. Aztán szeptember közepén éreztem, hogy most jött el a pillanat, most bizony be fogom fejezni. Így is lett. Két nap alatt befaltam a fennmaradó oldalakat. ... Na jó, őszinte leszek. Az utolsó kb. 50 oldalt nem tudtam elolvasni, egyszerűen nem ment. Túl sok volt már. ... De ez nem az a fajta félbehagyás, amikor félreteszünk egy könyvet, hogy folytatjuk majd. Nem. Számomra a könyv véget ért a történet vége előtt kb. 50 oldallal. Képtelen vagyok elolvasni az utolsó oldalakat. Nem tudom elviselni.

Lucy és Mickey házassága egyszerre rémisztő, ugyanakkor csodálatos is. A férfi bipoláris zavarral küzd, de a házasságuk túléli ezt a betegséget, Lucy mindig ott áll a férje mellett amikor szárnyal vagy épp a mélybe zuhan. A nő pedig hajlamos a daganatos megbetegedésekre, egyszer már leküzdötte a halálos kórt. Évekkel ezelőtt eldöntötték, mivel mind a kettőjük csúnya szóval élve "génhibás", nem vállalnak soha gyereket.
Igen ám, de aztán egy napon kiderül, hogy Lucy gyermeket vár.
Aztán kiderül az is a terhessége alatt, hogy a testét újra megtámadta a betegség és áttét alakult ki a szervezetében. Nem sok reménye van, hacsak nem szakítják meg a terhességét és kezdik el azonnal a kemoterápiát. 
Lucy pedig dönt. Méghozzá úgy, hogy világra hozza a kislányát még akkor is, ha ez az ő életébe kerül.
Mickey persze nem örül, fél, hogy elveszíti a feleségét és egyedül nem lesz képes az ő betegségével megküzdve felnevelni a kislányukat. De Lucynak erre is van egy ötlete.
Aztán telik az idő, Lucyn egyre jobban elhatalmasodik a betegsége, majd megszületik a kislányuk. ... Lucy pedig meghal.

És itt volt az a pont, amikor nem tudtam tovább olvasni. Potyogtak a könnyeim és nem ment tovább.

"Nem lehet megúszni; a gyászon csak egyetlen módon lehet túljutni: meg kell élni. Felkelni minden reggel, arra várva, hogy mikor fekhetünk már le, aztán megismételni ezt, újra és újra. Amíg egy szép napon arra nem ébredünk, hogy partot értünk."

Eredeti címe: Dancing on Broken Glass (2012.)

Kiadta: Pioneer Books (2015.)

Oldalszám: 432

Forrás: saját

Értékelésem:

Lucynek tüdőrákja volt. Az édesapám is tüdőrákban hunyt el három éve. Olvasva a történetet szinte újra átéltem az utolsó egy évet. Lucy halálát olvasva pedig újra feltört a fájdalom bennem, mert nem volt lehetőségem elbúcsúzni tőle.

Nagyon kemény történet.
Olvastam véleményeket melyek szerint Lucy önző volt, hogy világra hozta a kislányát holott tudta, hogy Mickey a betegsége miatt alkalmatlan lesz felnevelni őt. Nem feltétlenül értek egyez ezekkel a véleményekkel, hisz Lucy gondolt erre is, megoldást talált, hogy a kislány ne sérüljön.
Az más kérdés, hogy önzőségnek számít-e ilyen "háttérrel" gyermeket szülni, amikor örökletes betegségeket tudnak a szülők átadni neki. Erre a kérdésre igazából nem tudok válaszolni. Mert egyfelől úgy érzem, hogy igen, felelőtlenség, de ugyanakkor az is bennem van, hogy nekem is van örökletes betegségem és a kisfiam nem örökölte, pedig nagy esélye volt rá. Ennyi erővel akkor egészséges pár se vállaljon gyermeket, mert mi van ha visszamenőleg a családjukban volt hibás gén, ami most üti majd fel a fejét. (Természetesen vannak olyan nagyon súlyos betegségek, melyek esetében tényleg meg kell fontolni nagyon a babavállalást.)

Számomra egy gyönyörű, de nagyon nehéz olvasmány volt az Üvegszilánkon táncolni. Ha tehetitek, olvassátok el!