Peter Heller: Kutya csillagkép

Nem tudom, milyen tényezők vannak jelen akkor, amikor valaki elvarázsolódik egy könyvtől. Talán egy hangulat, szimpátia, azonosulás valamelyik szereplővel? A történet maga, vagy a mód, ahogy a történet kibontakozik? Egy biztos: Peter Heller: A kutya csillagkép című könyve nálam nagyon beletalált. A hivatalos ajánló – utólag újraolvasva – nem sokat ad vissza a könyv hangulatából és valódi jelentéséből:

Hig valamilyen okból túlélte az influenzajárványt, amely mindenkit elpusztított a környezetében. Meghalt a felesége, a barátai; egy elhagyatott repülőtér egyik hangárjában él kutyájával, Jasperrel és egy harcias, fegyvermániás, embergyűlölő férfival, Bangley-vel.

Hig az 1956-os Cessnájával a reptér széléig merészkedik, eljár a hegyekbe horgászni, hogy úgy tegyen, mintha semmi nem változott volna.Ám amikor egy véletlen adást fog a gépének a rádióján, a hang reményt ébreszt benne, hogy létezik egy jobb élet – olyan, mint amilyen a régi élete volt – a repülőtéren túl. Mindent kockáztatva túlrepül azon a ponton, ahonnan még biztonságban vissza tudna térni a reptérre, és követi a recsegő rádióhangot. Amit talál, sokkal jobb és sokkal rosszabb, mint amit valaha remélni mert.

A San Francisco Chronicle és az Atlantic Monthly is az év legjobb könyvének nevezte.

Kicsit féltem ettől a könyvtől. Nem tudtam, mihez fogok hozzá, mennyire lesz „kommandós”, mennyire fog lekötni engem, hiszen se a harcról, vagy háborúról, se a kalandokról szóló könyveket nem kedvelem. Először úgy képzeltem, ezt egy hétköznapi nőnek el se kell olvasnia. Úgy a harmadik-negyedik oldalnál jöttem rá, dehogynem. Sőt.

Ez a könyv ugyanis nem egy tipikus kalandregény, inkább egy hosszú, gyönyörű férfimonológ, ami azt üzeni: még akkor is ragaszkodunk az élethez, ha az egész már annyira kurva nyomorult, hogy minden nap a túlélésről és az alapvető ösztönökről szól csupán, mert mindig van egy halvány remény, hogy egyszer majd jobb lesz. A főszereplő életében is van egy reménysugár, amibe belekapaszkodhat – és milyen jól teszi...

Peter Heller író Hig szemén keresztül láttatja a járványban elpusztult Amerikát, úgy, hogy közben ugrál a múlt és a jelen idősíkjai között, de ez egyáltalán nem zavaró. A főszereplőnek szinte mindenről a régi, boldog élete jut eszébe: illatok, helyszínek, történetek idézik fel a járvány előtti tökéletes (vagy annak hitt) világot. Hignek természetesen maradtak kapaszkodói: egyik a horgászás, amikor nem kell gondolkodni, vagy érezni, csupán lenni. A másik a repülés az öreg Cessnával, fentről nem látni annyira a szomorúságot és a nyomort. Kapaszkodó számára a messzebb élő, betegeskedő, idegen család, ők a külvilágot, az igazi emberi érzéseket, empátiát, egészséges kíváncsiságot jelentik. Bangley, a harcedzett „szomszéd”, akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz. És természetesen Jasper is, öreg, szeretetreméltó kutyája (imádtam!), akivel Hig megosztja az életét, érzéseit és gondolatait. Minden, a könyvben felbukkanó szereplő élő és eleven; elhihető, nem regényszerű a jelenlétük. 

Ha nem történt volna a nagy tragédia, akár boldognak, idillinek tűnhetne Hig élete. De megtörtént, és milyen az ember: alkalmazkodik az új világhoz. Hozzáidomul, és élete árán is megvédi. Mert kell, hogy legyen valami sajátja, ami az övé és ami csakis ő. 

Nagyon tetszett a könyvben és ismeretlenül is köszönöm az írónak, hogy nőként belebújhattam egy férfi bőrébe. Annyira természetesen ír – a férfiak szemszögéből – a harcról, a szexualitásról, a szerelemről, a repülésről, vagy akár a horgászásról, hogy kicsit sem untatott, sőt, rendkívül izgalmasnak találtam. A kutya csillagkép kiváló könyv, kíváncsian várom Peter Heller újabb írásait. (Kicsit gonoszkodom azért: bár a magyar fordítás nagyon szép lett, arra a néhány zavaró helyesírási és stilisztikai hibára még oda kellett volna figyelni. Ha sikerül kijavítani a második kiadásra, tényleg tökéletes könyv születik.)

És köszönöm a Maxim kiadónak is, hogy elolvashattam ezt a nagyszerű könyvet. http://olvas.hu/

http://www.peterheller.net/about/

„Van olyan fájdalom, amiből az ember nem gondolkodhatja ki magát. Amit nem lehet kibeszélni magunkból. Nem mintha lett volna valaki, akivel beszélgetni tudtam volna. Menni lehet. (…) A veszteséget nem lehet megemészteni. A veszteség benne van az arcod, melled sejtjeiben, a szemed mögött, a gyomrod csikordulásában. Izom, ín, csont. Ez vagy. Ennyi vagy.”