Részlet az önéletrajzi regényéből, ami az Ünnepi Könyvhétre jön a Líra kiadótól
"A székely menekül a határról, melyet ezer évig védett. „Könnyen” védhette, mert volt fegyvere, most nincs. S öreg emberek, asszonyok, gyermekek a menekülők. Fiatal férfi nincs köztük. Ezek mind az olasz meg az orosz fronton védik a – székely határt.
Komor kedvvel indulok hazafelé. A hegytetőn, a templom előtt megállok. Visszanézek a „fejér és fekete magyarok” szép, szinte városias falujára. Tekintetem megakad az átelleni hegyen: kis templom tornya csillog felém. Ez az oláhok temploma. Tizenöt oláh család a faluban, s temploma van. Kövét, tégláját, fedőcserepét a kálvinista fejér és fekete magyarok ajándékozták s hordták ide, székely szokás szerint. Éppen, mint az én házam köveit. S ennek a jólelkű, más hite iránt türelmes népnek menekülnie kell!
Már a kertemben vagyok, megyek, mendegélek a hegy kanyargós útjain, s egyszerre érzem, hogy megremeg alattam a föld, az édes anyaföld szíve. Hallani vélem, hogy tehetetlenül nyöszörög, majd felsikolt rémesen, mint az az ember, akit szíven szúrtak. És követi ezt a fel-sikoltást borzalmas hördülés, melynek a gyarló ember szókincsében nincs neve. A gyermek is tudja, hogy a Föld forog, de én e pillanatban érezve érzem, hogy szédítő hirtelenséggel megáll a forgásában, s a Nap, az áldott Nap, mely megszámlálhatatlan millió esztendők óta mozdulatlan, most rémülten száguldja be az eget: hol keletre, hol nyugatra, hol délre, hol északra látom száguldani. Leheletnyi szellő sem mozdult, s láthatatlan hullámokon végtelen fájdalmas, szívet hasogató, elmeháborító hangok, megrendítő melódiák zúgtak, hömpölyögtek a levegőégben. Lángostorok verdesték testemet, s minden ostorcsapásnak egy szava, egy értelme volt: Ez a föld már nem a tied! Ezeket a fákat nekem ültetted! Ez a paradicsom az enyém!
Ki az a Nekem?! Ki az az Enyém?! – hallom lelkem felhördülését. Bódultan támolyogva indulok a házam felé, s ím, jobbra-balra dülöngél, mint a részeg ember. Egy élő lelket sem látok magam körül, csak hallom az ostorcsapásnál kegyetlenebb szavakat, s szavak nyomán a durva kacagást. Oh, jaj – sír fel a lelkem –, így csak az ördög kacaghat!
Ne mosolyogjatok le, ti bölcs, felvilágosodott elméjű emberek. Nyilvánvaló, hogy én akkor így láttam, amit láttam; így hallottam, amit hallottam. Nyilvánvaló, hogy nekem tehetetlenül rengett a föld; hogy nekem fel is sikoltott; fel is hördült. Nyilvánvaló, hogy hallottam azokat a végtelen fájdalmas, szívet hasogató, elmeháborító hangokat, megrendítő melódiáknak a zúgását. És tudtam már akkor, hogy az édes anyaföld megrendülése az én lelkemnek megrendülése volt. De kérdem én, hol van a lélek megrendülésének legvégső határa, ha nem ott, azon az emberi szemmel láthatatlan ponton, amikor a lélek megrendülni érzi a Földet, holott az millió meg millió esztendők óta egyforma forgását zavartalan végzi?
Egyszerre csak száguldani kezd a lelkem, s végigszáguld gyermekkoromnak, ifjúkoromnak, férfikoromnak ezer meg ezer nagy és jelentéktelen eseményén. Nem csuda, hogy a száguldás a templomnál kezdődik, mert a templommal párhuzamos kerti úton szeretek sétálni („Szépen idehallik, mit ott énekelnek!”), most is ott járok fel s alá, utolszor, bizonyosan utolszor... Egyszerre csak ott állok az Úrasztala előtt, szépen meghajtom magamat, elszavalom a Megfagyott gyermek-et, amin könnyeznek a nénik, a bácsik, aztán egy néni nagy hirtelen kiönt a templom földjére egy zsák aszalt körtét, hurrá! a gyerekek rávetik magukat, öklelőznek, csak én állok a pad szélén, egyedül. Megelégedéssel állapítom meg magamról, hogy akkor sem tudtam dulakodni, de hopp!, már Udvarhelyen száguld a lelkem, csak úgy zeng a folyosó, amint magolom: amo, amas, amat, s hallom, amint egy kisdiák belekiált: szeretem az almát! Egyszerre elevenednek meg rég elporladt professzorok, nyomon követi őket Szabó Dániel uram, a főzőasszonyom ura, hallom a kesergését: Mi lesz a világból, mi lesz, már csak hat tojást adnak egy piculáért! Bár halálraítéltnek érzem magamat, még föl is nevetek ezen az emléken, de nem időzhetek, mert már nagydiák vagyok, éppen most ültetem át magyarba egy Zamphirescu nevű oláh poéta versét, a Szél balladáját, és most írom meg első versemet, mely nyomdafestékre érdemesült, s amelyben sehogy sem tudom megérteni, hogy ideálom haja az esőben barnáról vörösre változott. Az emlékezés e megvillanásával egy időben villan meg az a kultúrtörténeti adalék is, hogy diákkoromban a nők vörösről barnára festették a hajukat, s lám, azóta mekkorát változott az ízlés: most barnáról vörösre festik. De Isten veled, diákélet, már Pesten vagyok, tanulok, firkálok, nagy terveket szövök, fényes jövendőről álmodozom, a földjeimet eladogatom, mert ugyan mi keresnivalóm van abban a kicsi faluban? Meglátok egy szép szőke leánykát, meglátni s megszeretni egy pillanat műve, már ott is állok vele a Kálvin téri templomban, a szűk pesti lakás folyton tágul, mert jönnek a gyermekek, a gondok; jönnek a harcok az életért, emberekkel az emberekért; és jönnek nagy csalódások, kiábrándulások, s egyszerre csak elemi erővel tör ki: Vissza a faluba! Még van idő, ültess fát, öreg! Nem magadnak – a gyermekeidnek, az unokáidnak."
Komor kedvvel indulok hazafelé. A hegytetőn, a templom előtt megállok. Visszanézek a „fejér és fekete magyarok” szép, szinte városias falujára. Tekintetem megakad az átelleni hegyen: kis templom tornya csillog felém. Ez az oláhok temploma. Tizenöt oláh család a faluban, s temploma van. Kövét, tégláját, fedőcserepét a kálvinista fejér és fekete magyarok ajándékozták s hordták ide, székely szokás szerint. Éppen, mint az én házam köveit. S ennek a jólelkű, más hite iránt türelmes népnek menekülnie kell!
Már a kertemben vagyok, megyek, mendegélek a hegy kanyargós útjain, s egyszerre érzem, hogy megremeg alattam a föld, az édes anyaföld szíve. Hallani vélem, hogy tehetetlenül nyöszörög, majd felsikolt rémesen, mint az az ember, akit szíven szúrtak. És követi ezt a fel-sikoltást borzalmas hördülés, melynek a gyarló ember szókincsében nincs neve. A gyermek is tudja, hogy a Föld forog, de én e pillanatban érezve érzem, hogy szédítő hirtelenséggel megáll a forgásában, s a Nap, az áldott Nap, mely megszámlálhatatlan millió esztendők óta mozdulatlan, most rémülten száguldja be az eget: hol keletre, hol nyugatra, hol délre, hol északra látom száguldani. Leheletnyi szellő sem mozdult, s láthatatlan hullámokon végtelen fájdalmas, szívet hasogató, elmeháborító hangok, megrendítő melódiák zúgtak, hömpölyögtek a levegőégben. Lángostorok verdesték testemet, s minden ostorcsapásnak egy szava, egy értelme volt: Ez a föld már nem a tied! Ezeket a fákat nekem ültetted! Ez a paradicsom az enyém!
Ki az a Nekem?! Ki az az Enyém?! – hallom lelkem felhördülését. Bódultan támolyogva indulok a házam felé, s ím, jobbra-balra dülöngél, mint a részeg ember. Egy élő lelket sem látok magam körül, csak hallom az ostorcsapásnál kegyetlenebb szavakat, s szavak nyomán a durva kacagást. Oh, jaj – sír fel a lelkem –, így csak az ördög kacaghat!
Ne mosolyogjatok le, ti bölcs, felvilágosodott elméjű emberek. Nyilvánvaló, hogy én akkor így láttam, amit láttam; így hallottam, amit hallottam. Nyilvánvaló, hogy nekem tehetetlenül rengett a föld; hogy nekem fel is sikoltott; fel is hördült. Nyilvánvaló, hogy hallottam azokat a végtelen fájdalmas, szívet hasogató, elmeháborító hangokat, megrendítő melódiáknak a zúgását. És tudtam már akkor, hogy az édes anyaföld megrendülése az én lelkemnek megrendülése volt. De kérdem én, hol van a lélek megrendülésének legvégső határa, ha nem ott, azon az emberi szemmel láthatatlan ponton, amikor a lélek megrendülni érzi a Földet, holott az millió meg millió esztendők óta egyforma forgását zavartalan végzi?
Egyszerre csak száguldani kezd a lelkem, s végigszáguld gyermekkoromnak, ifjúkoromnak, férfikoromnak ezer meg ezer nagy és jelentéktelen eseményén. Nem csuda, hogy a száguldás a templomnál kezdődik, mert a templommal párhuzamos kerti úton szeretek sétálni („Szépen idehallik, mit ott énekelnek!”), most is ott járok fel s alá, utolszor, bizonyosan utolszor... Egyszerre csak ott állok az Úrasztala előtt, szépen meghajtom magamat, elszavalom a Megfagyott gyermek-et, amin könnyeznek a nénik, a bácsik, aztán egy néni nagy hirtelen kiönt a templom földjére egy zsák aszalt körtét, hurrá! a gyerekek rávetik magukat, öklelőznek, csak én állok a pad szélén, egyedül. Megelégedéssel állapítom meg magamról, hogy akkor sem tudtam dulakodni, de hopp!, már Udvarhelyen száguld a lelkem, csak úgy zeng a folyosó, amint magolom: amo, amas, amat, s hallom, amint egy kisdiák belekiált: szeretem az almát! Egyszerre elevenednek meg rég elporladt professzorok, nyomon követi őket Szabó Dániel uram, a főzőasszonyom ura, hallom a kesergését: Mi lesz a világból, mi lesz, már csak hat tojást adnak egy piculáért! Bár halálraítéltnek érzem magamat, még föl is nevetek ezen az emléken, de nem időzhetek, mert már nagydiák vagyok, éppen most ültetem át magyarba egy Zamphirescu nevű oláh poéta versét, a Szél balladáját, és most írom meg első versemet, mely nyomdafestékre érdemesült, s amelyben sehogy sem tudom megérteni, hogy ideálom haja az esőben barnáról vörösre változott. Az emlékezés e megvillanásával egy időben villan meg az a kultúrtörténeti adalék is, hogy diákkoromban a nők vörösről barnára festették a hajukat, s lám, azóta mekkorát változott az ízlés: most barnáról vörösre festik. De Isten veled, diákélet, már Pesten vagyok, tanulok, firkálok, nagy terveket szövök, fényes jövendőről álmodozom, a földjeimet eladogatom, mert ugyan mi keresnivalóm van abban a kicsi faluban? Meglátok egy szép szőke leánykát, meglátni s megszeretni egy pillanat műve, már ott is állok vele a Kálvin téri templomban, a szűk pesti lakás folyton tágul, mert jönnek a gyermekek, a gondok; jönnek a harcok az életért, emberekkel az emberekért; és jönnek nagy csalódások, kiábrándulások, s egyszerre csak elemi erővel tör ki: Vissza a faluba! Még van idő, ültess fát, öreg! Nem magadnak – a gyermekeidnek, az unokáidnak."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése