Szomorú emlékem fűződik ehhez a könyvhöz, mert első olyan születésnapi ajándékom volt, aminek Apukám nem volt részese. Anyukámtól és testvéremtől kaptam, mellesleg nagy meglepetésemre, mert az ideig fikarcnyi érdeklődést se mutattam a festők és a festészet iránt. Eltelt még utána jó pár év mire megszerettem a festészeti alkotásokat, közülük az impresszionizmust is. Újabb évek múlva már el is olvastam a könyvet. Most pedig ott tartok, hogy írok róla.
Három művészeti ág találkozik ebben az életrajzi műben. Akiről szól Pierre-Auguste Renoir (1841-1919) francia impresszionista festőművész, az ő önarcképe látható a borítón. Aki írta Jean Renoir , a festő fia , neves filmrendező volt , az 1920-as évek közepétől az 1960-as évek elejéig alkotott, legismertebb filmje: A nagy ábránd, 1937-ben mutatták be. Ha ma élne 119 éves lenne. A harmadik művészeti ág természetesen az irodalom, ezen belül is az életrajz műfaja
Jean Renoir szerencsésnek mondhatja magát, mert 1915 -ben az 1. világháború idején súlyosan megsebesült egy bajor katona által, ezért hosszú ideig tartó lábadozását édesapja házában tölthette, aki akkor ízületi betegsége miatt már tolószékbe kényszerűlt. Jean is nehézkesen mozgott, mert mankót kellett használnia a sérülése miatt, ezért egész nap apja műtermében ült és nézte, hogyan fest. Renoir pedig festett és a szünetekben beszélgettek, így apa és fia sokkal közelebb került egymáshoz, mint életükben bármikor. Ezen beszélgetések alapján jóval később írta meg Jean ezt a művet, másrészt pedig saját visszaemlékezéseiből is merít.
Több életrajzi regényt is olvastam már valamelyik művészeti ág zseniális képviselőjéről és mindig zavaró volt számomra, hogy a szerzők tökéletesnek próbálták beállítani a művészt, mintha az nem lenne elég, hogy a saját műfajának legjobbjai közül való, de mint ember is hibátlannak kell látszania.
Ebben a műben az író nem próbálja tökéletesnek beállítani Renoir-t, egy kicsit sem vádólható elfogultsággal, pedig lehetett volna, hiszen az édesapja. Egyszerűen csak mindent megtudunk róla, amit ő tudott, a szármatásától kezdve a mindennapi életén át a művészetéig. A történetekben magát Jean soha nem említi, úgy ír, mint egy kívülálló, például nem azt mondja, hogy az Apám, hanem azt, hogy Renoir.
Néhány érdekes dolog amit meg lehet tudni ebből a könyvből Renoir-ról: Már 15 éves korában segíteni tudta családját, mert porcelán festő műhelyben dolgozott, hétköznapi teás csészék és egyebek díszítését végezte. Szerette az állandóságot , ezért nem is váltogatta feleségeit, egészen felesége haláláig együtt éltek. De a háztartási alkalmazottjai, a műkereskedő ,aki keresztül a képeit értékesítette, ők is egy életen át tartoztak hozzá.
Nagyon szerette Párizst, de amikor elkészült a város új arca, amiért lebontották a Louvre körüli zegzugos utcákat, hogy palotákat építsenek a helyükre széles utakkal, akkor nagyon megharagudott, nem érezte többé jól magát a városban.
Mivel nagyon sok képet festett és ezek kelendőek voltak, egy idő után jómódú festővé vált és kedvére vásárolhatott oliva birtokot. Szüret idején, amiből természetesen aktívan kivette a részét, a kedvenc csemegéje a kenyérre csurgatott frissen préselt olivaolaj volt.
Ezek kívül még nagyon sok egyéb dolog is olvasható a könyvben Renoir-ról,művészetéről,gondolkodásmódjáról,barátairól, nem barátairól, születésétől a haláláig.
Találhatók még a könyvben illusztrációk: reprodukciók, sajnos többségében fekete-fehérben, néhány fotó a művészről és feleségéről.
Renoir hagyatékát 4000 darab festményre becsülik,amelyek a világ számtalan múzeumába és magán gyűjteményében találhatóak. Közülük íme négy jellegzetes alkotás:
 |
| Fürdés után |
 |
| Rózsakert Wargemontban |
 |
| Lányok a zongoránál |
 |
| Az evezősök ebédje |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése