2012. június 1., péntek

Örkény István: Tóték / Macskajáték

Ti hogy álltatok a kötelező olvasmányokkal? Én kétféleképpen: eleinte igyekeztem mindent korábban, a saját örömömre elolvasni: az Egri csillagokat, a Tüskevárt, A Pál utcai fiúkat. Így nem volt rajtam a kötelezőség terhe, vagy a feladat, hogy értelmezzük, elemezzük, lehetőleg úgy értsük és azt érezzük bele, amit a tankönyv jónak tart... Később már dacoltam kicsit, és volt, hogy egyszerűen nem olvastam el, amihez nem fűlt a fogam, olvastam elég sok mást és értékes irodalmat is, nem éreztem ettől kevesebbnek magam. Például kifejezetten kamaszos dacból nem olvastam valamelyik kötelező orosz nagyregényt, helyette az Anna Kareninát választottam, és írhattam abból a dolgozatot. 
Örkénytől az Egyperceseket már jóval azelőtt olvastam, hogy irodalomórán szóba kerültek volna a művei. A Tóték és a Macskajáték kötelező olvasmány volt, és mivel az Egypercesek tetszettek, ezeket is szívesen olvastam. De hogy mennyire más jó tizenegynéhány évvel, valamivel több tapasztalattal, emberismerettel, ezzel-azzal olvasni őket!
Persze, akkoriban is értettem a lényegét. Hogy szegény Tóték mindent megtesznek, dobozolnak és dobozolnak, nem alszanak, de még a zseblámpát is az öreg Tót szájába teszik, és közben nem tudják, hogy akiért mindent elviselnek, egyetlen fiuk a fronton már nem él... Groteszk, ha úgy vesszük, humoros, ironikus az egész dráma, és közben valójában tragikus. Nekem most sokkal nagyobbat ütött, mint kötelező olvasmánysága idején. Azért röviden összefoglalom a történetét: a Tót család fia, Gyula az orosz fronton harcol a második világháborúban. Felettese, az őrnagy szabadságot kap, megfáradt idegrendszerét pihentetni Tóték kis hegyi falujába érkezik, a családnál kap szállást. Azok mindent megtesznek, hogy jól érezze magát, ezen ne múljon a fiuk biztonsága. Az őrnagynak azonban elég fura igényei és szokásai vannak, gyökerestül kifordítja magából a család életét. Közben a postás, aki önkényesen dönt arról, milyen híreket kapjanak meg az emberek és milyeneket ne, nem kézbesíti Gyula halálhírét... nem lövök le "poént", ez kiderül a dráma első részében, épp ettől keserű, groteszk az egész.
A Macskajáték már nem hatott ennyire erősen, de az olvasása közben folyamatosan azon csodálkoztam, micsoda emberismeret kellett ehhez. Hogy tudott Örkény így írni a hervadó öregasszony szerelméről, csalódásáról, pletykáiról, intrikáiról úgy, hogy közben egyszerre mosolyog össze cinkosan az olvasóval: megértjük mi ezt a helyzetet, ismerjük, láttunk ezret és mi is lehetünk ilyenek... és egyszerre figurázza ki kíméletlenül. Mégis, ha valaki - olvasó, színházi néző - találva is érzi magát, sértőnek semmiképp sem találhatja a Macskajátékot, inkább megértően, talán kicsit pirulva bólogat: igen, ezek vagyunk, ilyenek vagyunk.
(Kép a Libritől, nekem nem ez a verzió van meg, de amit találtam az enyémről, az ugyanolyan nyúzott, mintha én fotóztam volna a sajátomat :) )

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése