Minden alkalommal
haragudtam a Ferenciek terére. (Általában úton szoktam könyvet
olvasni, metrón, buszon, villamoson. Dühös voltam, amikor be
kellett csuknom a könyvet és le kellett szállnom a megállónál. Lebilincselt a történet, olyannyira, hogy amikor befejeztem és egy napig döbbenten méláztam rajta, újra
nekifogtam, az elejétől kezdve.)
Vámos Miklóst nem
olvastam eddig, és nem tudtam, mit hagyok ki. Azt sem tudom,
kötelező olvasmány-e ez a könyv az iskolákban, de szívem szerint azzá
tenném (bár néha a kötelező visszaüt... mindenesetre rávenném
a diákokat, olvassák el. Meg a felnőtteket.).
A főszereplő egy anya. Egy
beteg, mániás-depressziós anya. Két gyereke, Ladó és Sárika
próbálnak alkalmazkodni a betegséghez, több-kevesebb sikerrel,
viszont anya csak egy van, hangzik el gyakran Ladó szájából. Ha
anya depressziós, ahogy anya fogalmaz, lent van, minden mindegy, nem
érdekli semmi, még figyelni is alig tud a világra. Ha fent van
viszont, övé a világ, övé a kaland, a szerelem, az utazás, a
nevetés. Minden, ami a két, egészséges felnőtt gyerekének életéből
hiányzik... Ők aggódnak, ha anyjuk lent van, aggódnak, ha fent,
mindig aggódnak valamiért, de mindig másért: hogy ne tegyen kárt
magában, hogy ne vesszen el utazás közben, hogy ne legyen újra
szerelmes. Végül félnek anyjuk halálától, ami előbb-utóbb be
is következik.
Az anya monológja
végigfut a regényen, mintha csak egy csésze tea mellett nekünk mesélné, suttogná a
történeteket, az életét (a másik szálat, Ladó mindennapjait,
gondolatait elbeszélő formában írta Vámos Miklós). Ezért is
érezzük a könyv végére sokkal egészségesebbnek, őszintébbnek,
életrevalóbbnak az anyát - betegsége ellenére -, sőt, közelebb
is magunkhoz, mint bármely más szereplőt. Mellékszereplőkként,
de fontos tényezőként megjelennek mások is: Zsuzsa, Ladó
felesége, Vera, Ladó számára az elérhetetlen, gyönyörű nő,
Dr. Bartosik Gizella pszichiáter, akiben anya feltétel nélkül megbízik,
vagy az elhunyt férj, Maros Andor. Vámos Miklós ügyesen játszik
a szavakkal, azt vettem észre, aki a könyv elején szimpatikus
volt, az a végére taszító lett, akit gonosznak mutatott be, az
valójában jóságos. A szomorú, tragikus sztoriba
bele-belecsempészett humort is, ha az ember nem vigyáz,
könnyezik és kacag egyszerre.
Nagyon megszerettem a
könyv végére az anyát, Özvegy Dr. Maros Andornét, pedig valóban
nehéz karakter volt. Azt hiszem, aki meg szeretné érteni, vagy
elfogadni az idősebb emberek gondolkodását, érzéseit, megérteni
a magányukat, a folyamatos emlékezéseket, a szavaikat, mindenképp
olvassa el a könyvet.
Azok is, akiknek jelent valamit ez a szó, „Anya”...
Idézet a könyv végéből:
„Kár, hogy csak MOST
kezdek rájönni, hogy alapjában véve jópofa nő lehetett az anyám
KÁR, hogy csak most
kezdem IRIGYELNI, amiért annyira BÁTRAN élt, ahogyan én sose
mertem
DE JÓ VOLNA ÚJRAKEZDENI”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése