2012. február 5., vasárnap

# dokumentumregény # napló

Nagyapám, Picasso

Először is le kell szögeznem a tényt: szeretem Picassot. Persze elég sok festménye van, amit nem tennék ki a szobámba, de azért valljuk be, zseniális művész volt. Amikor egyszer Nizza-ban jártam, egy kiállításon vettem róla pár képeslapokat, amiket mostanában tervezek méltó keretbe foglalni és kitenni a falamra.
Ezek után olvastam el Picasso egyik unokájának, Marina Picassonak könyvét, ami csak azért érdekes, mert a könyv hangvétele nem túl pozitív-nosztalgiázós hangot üt meg, és akkor még finoman is fogalmaztam.

Az unoka könyvének megírását állítólag harmincévnyi hallgatás előzte meg, illetve több mint egy évtizedes pszichoterápia folyt közben.

Marina a múltat a családi kapcsolatok tükrében eleveníti meg: apja, Paulo örökös elnyomását és behódolását a Művésznek, nagyapja egész családra ránehezedő hatalmával és önkényességével, önzőségével, bátyja, Pablito érzékeny világával, és anyja, a Picasso-t "sztároló", nem igazán mintaanyaként viselkedő szülő emlékével.


Marina soraiból árad a keserűség, a hosszú éveken át cipelt családi teher és fájdalom. Fájdalom, hogy a nagyapa nem volt olyan nagyapa, amilyen a mesékben van. A nagyapa egy saját világában élő zseni volt, akinek sem ideje, sem türelme nem volt unokáira, és az egész családjára. A találkozások velük inkább csak hivatalos látogatások voltak, ami az unokák vélhetően elég rosszul éltek meg akkoriban. Mivel a gyerekek a szülőktől nem (sem) kapták meg a kellő odafigyelést és szeretetet, a nagypapa lett volna a mentsvár számukra, aki babusgatja őket, de sajnos ez nem így volt. Picasso nem ez a típus volt.

Sajnos a könyv eléggé erre van kiélezve, tulajdonképpen egy elfojtott szeretethiány tör ki Marinából, Picasso munkásságáról nem sokat olvashatunk. A sorok nagyrészt vádaskodó hangvétele nem feltétlenül vált ki az olvasóban rokonszenvet és együttérzést. Kicsit olyan, mint amikor az ember belecsöppen egy számára érdektelen veszekedés közepébe, de kénytelen végighallgatni. Azért szerencsére vigasztalnunk nem kell Marinát, arra valószínűleg ott volt neki a pszichoterapeutája, aki ösztönözhette őt e könyv megírásában.

Mindenesetre későbbi magánéletében nem bízza a véletlenre: több vietnami árva gyereket is örökbe fogad, és szintén Vietnamban létrehoz egy úgynevezett Gyerekfalut, ami hátrányos helyzetű gyerekek számára nyújt otthont. Valószínűleg magában így kompenzálja az érzést, hogy bár ő a nagy Picasso unokája, de ellentétben a saját felmenőivel, ő mindent meg akar adni a saját családjának. És ezzel nincs is baj. Csak szerintem jobban járt volna, ha a könyv helyett naplót írt volna, saját magának.
Inkább olvassuk el Gertrude Stein: Picasso c. művét!

  • Marina Picasso: Nagyapám
  • Kiadó: Etoile Kiadó
  • Oldalszám: 223

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Follow Us @soratemplates