Sarah Dessen: Figyelj rám!

"Annabel Greene harmadikos gimnazista, és megvan mindene, amiről csak egy lány álmodhat: divatos ruhák, menő barátnők, jó jegyek és a suli leghelyesebb sráca…
Mindez azonban csak abban a tévéreklámban igaz, melyet nyáron forgatott vele egy áruházlánc. Annabel valódi élete már kevésbé irigylésre méltó. Elege van a modellkedésből, legjobb barátnője ellene fordult, az iskolában magányos, és otthon sem érzi jól magát igazán. Egyik nővére, a nagyszájú, életvidám Kirsten, New Yorkba költözött, míg Whitney, a középső nővér, egész nap otthon gubbaszt és súlyos anorexiával küzd. Szülői szeretetben elvileg nincs hiány, csakhogy az apja nem az a lelkizős fajta, anyja pedig annyira élvezi lánya modellkedését, hogy észre sem veszi, Annabelnek mennyire elege van mindebből. A lány már meg sem próbál beszélni családjával a problémáiról, inkább hazudik vagy egyszerűen csak hallgat, hogy elkerülje a veszekedéseket, megkímélje egykor súlyos depresszióval küzdő anyját a csalódástól és az újabb megrázkódtatásoktól.
Aztán egy újabarátság jelentős változást hoz: Annabel megismerkedik fura, magányos iskolatársával, Owen Armstronggal, akinek a fülében mindig ott az iPod. Owent már olyan sokszor sodorta bajba agresszív viselkedése, hogy dühterápiára ítélték. Az ott tanultakat és a zenét segítségül hívva, a fiú lassan rávezeti Annabelt, hogyan lépjen ki a hazugságok világából. De vajon lesz-e elég bátorsága, hogy elmondja, mi történt valójában a nyáron, miért lett vége legjobb barátnőjéhez fűződő barátságának."

Hm-hm. Bajban vagyok egy kicsit. Igazából nem is tudom, hogy mit írjak erről a könyvről.
Mikor elkezdtem az olvasását, volt egy olyan érzésem, hogy hasonló történet lesz, mint a Hadd mondjam el!.
Az alap hasonló, de szerencsére, ez a történet nem olyan komor, ugyanakkor én úgy éreztem, hogy hiába ifjúsági irodalom, mégis inkább a szülőket szólítja meg. (Bár lehet, hogy csak azért érzem így, mert szülő vagyok.)
Nem tudom, hogy a tizenéves olvasóknak mi jött le a történetből, nekem csak annyi, milyen szülő ne legyek.

Adott a három lánytestvér közül a legkisebb, aki ugyanúgy modellkedik, mint a másik kettő. Háttérbe szorítja saját magát, nem beszél az érzelmeiről, a gondolatairól a szüleivel, mert nem akarja terhelni őket. Úgy érzi van elég gondjuk az anorexiával küszködő nővérével.
Nem szeret modellkedni, de nem meri bevallani ezt az anyukájának.
Nem mesél arról, hogy megromlott a kapcsolata a legjobb barátnőjével és vajon miért.
Sőt, egyáltalán nem mesél semmit a szüleinek, inkább egy álomvilágot fest le nekik, amiben minden jó, hogy ne aggódjanak.
És akkor megismerkedik egy fiúval, aki finoman rámutat a dolgokra, és a végén sikerül elérnie, hogy meg merjen nyílni.

Nagyon szimpatikus volt Annabell csendes karaktere, de valamiért ugyanúgy megfogott Whitney-é is. Élő példája lett annak, hogy a modellkedésnek pszichikailag meglehet az átka is. Sőt, az egyik kedvenc idézetem tőle hangzott el, amikor magáról mesélt. Ebben a pár mondatban úgy érzem, hogy rengeteg fájdalom van belesűrítve, és mikor először olvastam, szó szerint szíven ütött. Megálltam utána, csak néztem a lapokat és potyogtak a könnyeim.

"- A középső lánytestvér vagyok-olvasta.- Az átmenet. Nem a legidősebb, nem a legfiatalabb, nem a legmerészebb, nem a legkedvesebb. Én vagyok a szürke árnyalata, a félig teli vagy félig üres pohár, nézőponttól függően. Az életemben kevés dolog volt, amit elsőként tettem, vagy jobban, mint az előttem lévő, vagy az utánam következő. Hármunk közül azonban én vagyok az egyetlen, aki megtörtem."

Kell egy olyan gyermek-szülő kapcsolat, amiben a gyermek bizalommal fordulhat a szüleihez.
Kell, hogy a szülő előtt, ne kelljen megjátszania magát, ne érezze úgy, hogy meg kell felelnie, egyszerűen csak legyen olyan, amilyen.

Nem is haragot, sajnálatot érzek a szülők iránt, hogy ennyire vakok voltak. És igyekszem nem elfelejteni, amire felhívta a figyelmemet a történet.
Nem szabad beskatulyázni, elnyomni az érzelmeket, legyen olyan a gyermekünk, amilyen. Hibázzon, tévedjen, ettől ember! Mi sem vagyunk tökéletesek. És élje a saját életét. Amíg élünk, nekünk is ott a lehetőség, hogy olyan életünk legyen, amilyet szeretnénk. Ne rajta keresztül akarjuk elérni.