Johannes R. Becher :
Varázserdő
Siklom a már kirajzolt hócsapáson,
a fehér erdőt hangtalan szelem.
Az ismeretlenek nyomát bejárom,
mit már csak alig-alig lát a szem.
A sí-vágányon szállok egymagamban,
minthogyha új országba siklanék.
Fehér erdő simul rám puha-halkan,
s kezemhez ér a fehér sűrűség.
A fák kinyúlnak, és a vad harasztra
a hóköpeny szelíden ráborul.
Kiáltok egyet, és a hang befagyva,
mint holt csilingelés, a csendbe hull.
Még nem lebbenti szét a napsugár a
varázsfüggönyt az alvó fák fölött,
de sejteti a kristálycsillogásba,
hogy vissza tudja varázsolni őt.
Időtlen száguldás a végtelenbe,
s érzed már felejthetetlenül:
varázserdőben szállsz, hóval befedve,
és téged is varázslat vesz körül.
Még befagyott dalok szólnak a csendből,
de már itt-ott madárkák szállanak.
Olykor egy pici hó porzik le fentről,
és megremegteti az ágakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése