Múlt hónapban olvastam egy könyvet, amely érintőlegesen foglalkozott Drezda bombázásával. Mivel éppen "ön-szadizós" hangulatomba vagyok, elkezdtem kutatni közelebbi irodalom után és így találtam erre a könyvre.
AZ ÖTÖS SZÁMÚ VÁGÓHÍD
avagy a gyermekek kereszteshadjárata
Részlet a fülszövegből:
. . . A címbeli ötös számú vágóhíd Drezdában található. 1943 végén ide érkezett az amerikai hadifoglyok szánalmas csapata. A hadászati szempontból semleges műkincsvárost egy éjjel a brit légierő porig bombázta. Az amerikai hadifoglyok a vágóhíd mély pincebarlangjában túlélték a poklot - így születhetett meg e kötet, a világirodalom egyik legtöbbet elemzett műve. . .
Amit tudni kell a 2. világháborús Drezdáról:
Az egyetlen olyan város volt 1945 februárjáig, amelyben a szövetségesek bombázásai nem okoztak jelentős károkat. Nem is volt miért, mert nem voltak a városban hadiüzemek. De volt Drezdának olyan jelentősége, amiért sokkal több lakosa volt, mint a korábbi hónapokban. Keletről a németek által megszállt területekről Drezda vasútállomásán keresztül menekült a lakosság az előrenyomuló szovjet hadsereg elöl. A háború előtt 600 ezer lakosa volt a városnak, de ekkor kb a duplájára duzzasztották a menekülő polgárok.
Így jött el 1945 február 13-a, a keresztény világban Valentín-nap előestéje. Éjszaka brit repülőgépek érkeztek és több hullámban, hajnalig tartó bombázással mindent elpusztítottak a városban, ami értékes volt: a belváros csodálatos lakóházait, kórházakat, színházakat, operát, templomokat, múzeumokat, vasútállomást - ahol ebben az időpontban is menekülők vártak további utazásra. A lakosok vagy a bombázás okozta tűzvészben, vagy a pincékbe beszivárgó gyilkos füsttől pusztultak el, csak a külvárosok maradtak épségben.
„Drezda bombázása háborús bűn volt. Bár nem felejthetjük el, hogy mi kezdtük a háborút, ettől függetlenül nem lehet az egyik bűnt a másikkal szemben fölszámítani. Nekünk, németeknek is jogunk van arra, hogy az áldozatainkról megemlékezzünk.” – fogalmazott Günter Grass-Nobel díjas író.
Kurt Vonnengut, mint egykori katona, régóta készült arra, hogy megírja háborús "élményeit" Drezdáról, de nem találta a mondatokat. Felkereste egy katonatársát, hogy segítsen neki. Az első közös megállapításuk az volt, hogy ők tulajdonképpen gyerekek voltak 18-20 éves fiúk, amikor elindultak ebbe a hadjáratba, hasonlítva önmagukat egy középkori eseményhez, a gyermekek keresztes hadjáratáshoz.
Végülis Billy Pilgrim New York állambeli optometrikus életén keresztül ismerkedhetünk meg az ötös számú vágóhíd hadifoglyaival.
Billynek az a jellegzetessége, hogy ide-oda vándorol az időben, és így egyszerre lehet tudni a családi életéről, németországi vándorlásáról, és a Tralfamador bolygón lévő életéről - ide a földönkívüli tralfamadoriak vitték Billyt, ám ezt neki senki sem hisz el, amikor visszatér néha hétköznapi életébe.
Annyit olvastam különböző cikkeket erről az eseményről, hogy megrázó élményre számítottam, de ezzel az időben ugrálással sikerült elvenni azt a hatást, amit a háború szörnyűségei kiválthattak volna.
Leginkább az író szándéka egyértelmű: elítélni egy esztelen pusztítást, ami egy a sok elítélendő dolog között, ami a 2. világháború idején történt, fel se tűnt, csak azoknak, akik átélték.
Gyorsan megnéztem a könyvből készült 1972-es filmet is. A legmegrázóbb képsora az volt, hogy a hadifoglyok Drezdába érkezésükkor egy tündérországba találják magukat, olyan szép volt a város.
Utána pár kockával később kiballagnak az óvóhelyről és poklot találnak, nem hisznek a szemüknek.
Végül két jellegzetes, visszatérő mondat a könyvből:
"Így megy ez:
- Csip-csirip"
Először arra gondoltam, hogy február 14-re ütemezem ezt a postot, de meggondoltam magam: legyen csak ez a nap azé , aki szerelmes könyvről akar írni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése