Michael Cunningham: Az órák

Megszenvedtem ezzel a könyvvel. (Amúgy is jó későn vettem észre, hogy létezik, hiszen Michael Cunningham 1998-ban írta (egy évre rá három díjat is nyert vele), magyarul először 2002-ben adták ki.)

Tudniillik először megnéztem a filmet a zseniális színészek (Nicole Kidman, Meryl Streep és Julianne Moore, Ed Harris, John C. Reilly) főszereplésével, és lekötött, szépnek, izgalmasnak, elgondolkodtatónak tartottam. De semmi több. Egy évvel később, nemrégiben elolvastam a könyvet. Már nem hatott rám a film, már nem hasonlítgattam össze a két alkotást egymással (hamar elfelejtem a sztorikat...), de azért a képek, a hangulatok előjöttek. És végül megnéztem újra a filmet, és már egy más filmet láttam, mint először.

A történet – már, ha van, aki még nem látta és nem olvasta – csak röviden: három, különböző korban élő nő életének összefonódása. Az egyik nő Virginia Woolf, az írónő, a második világháború idején; a másik Laura Brown, háziasszony, az ötvenes években, a harmadik szereplő pedig Clarissa Vaughan, könyvkiadó, napjainkban. Három, látszólag össze nem kapcsolható élet, ami mégis összefonódik, s a szereplők jellemében is sok közös vonás létezik: mindhárman magányosak, mindhárman elvágyódnak egy másik életbe, és mindhárman másokért élnek.

Ha nem is tetszett teljesen a könyv, azért gondolat- és kérdésébresztőnek kiváló volt. Ki a bátrabb? Aki megteszi, amitől fél, de élheti a saját életét – avagy halálát –, vagy az, aki marad, benne marad egy nehezen elviselhető életben? Észrevesszük, hogy egy aprónak tűnő döntés, vagy választás az egész életünkre – és másokéra is – kihat? És végül: mi mindenre elég egy óra és a többi órák? Alkotni, elmenekülni, önmagunkká válni, feladni, szeretni, vagy akár elveszíteni végleg valakit...

Szóval azért foglalkoztam vele. Meg akartam szeretni, de teljesen nem sikerült (a filmet inkább, mint a könyvet, hát igen, a színek, az operatőri munka, a hangulatok, a színészek játéka), valami nekem mégis hiányzik belőle. Ha valaki tudja, mi az, írja meg.