Vámos Miklós: Bár

Pár perce fejeztem be a könyvet. Becsuktam, letettem, leültem a számítógép elé és nem tudok mit írni róla. Nem azért, mert nem tetszett. Nagyon is tetszett. Ugyanakkor félek tőle: bármit írnék, elvennék a könyv értékéből. Másrészt azért, mert képtelenség kiemelni belőle bármit is. Mindenesetre a Bár a legkedvesebb olvasmányaim egyikévé vált, az biztos.

Tóth Krisztina könyvénél, a Pixelnél írtam, hogy emberi történetekről szeretek olvasni, teljesen egyszerű, hétköznapi emberekről és történetekről, mert nekem ezek fontosak, ezek érdekelnek. Akik mi is lehetnénk, amik velünk is megtörténhetnek. Nos, Vámos Miklós könyve pontosan ilyen, de a többi kötetét is ezért szeretem.

A könyv felét amúgy már jó egy hónapja elolvastam, azután félretettem, tegnapelőtt kezdtem újra. Másodjára nem tudtam már abbahagyni, hurcoltam magammal mindenhová, mert rájöttem a könyv titkára: dehogyis különálló novellákról van szó; az írások az utolsó oldalakra varázslatos módon egésszé, egységgé alakulnak.

Volt a történetek között, ami megnevettetett, volt, amitől gombóc került a torkomba, és volt, hogy egyszerre a kettő: kacagás és könnyezés, egy időben. Pedig tényleg, olyan igazi hétköznapi történetekről van szó, semmi flanc, semmi földönkívüliség, semmi sci-fi, „csak” emberek, emberi lelkek, gondolatok, vívódások, tragédiák és szerelmek. Ezeket a nagyszerű hétköznapiságokat így megírni: lényegre törően, érdekesen, élvezetesen nem lehet könnyű; Vámos Miklósnak persze sikerült.

Szóval, aki nekifog, hogy elolvassa, számítson valahonnan már ismerős történetekre és emberekre. Legyen figyelmes. Legyen kitartó :) És számíthat arra is, hogy ha valóban figyelmesen olvas, rájön, hogy igaza volt az egykor élt költőnek: „Senki sem különálló sziget”.