Igen, igen. Hatalmas rajongójuk
vagyok, kis túlzással lassan harmincnyolc éve, de mit csináljak,
ha bátyám révén az ő zenéjükön nőttem fel. Óvodásként a
Nem adom fel-t énekeltem, kisiskolásként a Zenevonatot. Nem is
akarok semmit tenni ellene, ez van.
Szóval van egy könyv, ez a bizonyos
„És ilyen a Boksz? - az LGT sztori”, amit Szántó Péter a
zenekar tagjaival együtt – na kit tegyek előre?... akkor
névsorban: Frenreisz Károly, Karácsony János, Laux József,
Presser Gábor, Solti János és Somló Tamás – együtt írt, de
más zenészek is megszólalnak benne. A könyvet még azoknak is
ajánlom – már, ha be tudják szerezni még valahonnan,
antikváriumból, Rukkoláról –, akik nem tartoznak a fanatikusok
táborába, mert olyan élvezetesen írja meg a hetvenes évek hazai
történetét a zenén keresztül, hogy korrajznak is tökéletes.
(Ma már mosolygunk, bár keserűen, hogy milyen büntetéseket
kapott annak idején egy zenekar, ha amerikai újságíró szeretett
volna tudósítani róluk. Letiltották őket. Panaszt emeltek
ellenük, mert a bandából kivált dobost pótolták egy másik
zenésszel egy NSZK-beli koncertre, de nem egyeztettek előtte a
Nemzetközi Koncertigazgatósággal. Sorolhatnánk.)
Ahogy olvastam a könyvet, a szemem
előtt nőtt fel a zenekar. Láttam Pici bácsit konzisként, ahogy
dalokat kezdett írni az Omegának. James-t (Karácsony Jánost),
ahogy hosszú hajjal a Tabán koncerteken még a közönség soraiban
énekli a Loksi-dalokat. Artúrt (Somló Tamás) fiatal
artistaképzősként, ahogy az egykerekű bicajon egyensúlyozik. És
Solti Jánost, aki így fogalmaz - muszáj idéznem, annyira Soltis
-:„szorgalmasan jártam iskolába, de erre nem érdemes szót
vesztegetni, akkor már tényleg nem érdekelt az egész”. És
megismerjük kicsit a tragikus sorsú, álmodozó Barta Tamás gitárost, a
menedzsernek is zseniális dobost, Laux Józsefet, Frenreisz Károlyt, akikkel annak idején, 1971. április 8-án
elindult a zenevonat, majd néhány tagcsere után kialakult a
végleges felállás.
Szántó Péter és Herskovits Iván, a
könyv írói színesen, a zenészek stílusát is figyelembe véve
írták meg az 1985-ig tartó LGT-történelmet, élvezet volt
olvasni az első betűtől az utolsóig. Néha számomra meglepően
őszintén és kritikusan vallottak egymásról is a tagok, hiszen
több évtizedig együtt éltek, a turnék során együtt keltek és
feküdtek, megismerték egymás rigolyáit és jó tulajdonságait,
mint egy hosszú házasságban. Örültem, hogy végre elolvashattam
legkedvesebb zenekarom történetét, amit huszonnyolc éve, 1985.
júniusában fejezett be Szántó Péter. És mennyi minden történt
azóta...
Azóta például felnőtt egy új
generáció, és ahogy körbenéztem februárban az Aréna-beli
koncertjeiken, vagy augusztusban Alsóőrsön, ők is ott voltak.
Mindenki. Ott voltak a fiatalok a nagyszüleikkel együtt, meg a
középgenerációval, köztük velem és barátaimmal. Szerintem
valakinek meg kellene írni ezt a huszonnyolc évet egy újabb
könyvben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése