A Vámos Miklós-könyveket
úgy tűnik, képtelenség letenni. Nekem másodjára is csak nehezen
sikerült. Kezdődött az Anya csak egy van című kötetével, és
folytatódott az Apák könyve című regénnyel. Kölcsönkaptam a
könyvet, az illető, aki adta, azt mondta: ha az Anya csak egy van
tetszett, ezt imádni fogom. Igaza volt.
Az Apák könyve tizenkét
generáció történetét, pontosabban az elsőszülött férfiak
életét (és halálát) mutatja be, háromszáz évet átölelve. A
történetekben nemcsak a családok, hanem érintve a magyar
történelem is bemutatásra kerül. A Rákóczi-szabadságharctól
kezdve a kilencvenes évek végéig sok történet született minden
család életében, éppúgy, ahogy a magyar történelemben.
Szépségek és tragédiák. Ahogy megbomlik a világ, érzékelhetően
szétbomlanak a lelkek, és a családok is. A könyv végére
eljutunk a XX. század borzalmáig: a háborúkig, a
zsidótörvényekig, a kommunizmusig, s bár a könyv valóban nem a
történelemről szól, rá kell jönnünk: éppúgy, mint a
szereplők, senki sem vonhatja ki magát alóla.
A férfiak naplóban,
azaz az Apák könyvében írják meg gondolataikat, bölcsességüket,
s a könyv egy ideig apáról fiúra száll. Nemcsak a múlt jelenik
meg azonban a gondolataikban, hanem a jövő is, ugyanis a szereplők
látják a jövendőt – ki élesebben, ki életlenebbül;
mindenesetre a könyv, a gondolatok, a kért és kéretlen tanácsok
és a jövő sejtése olyan folytonosságot, hasonlóságot és
szeretetet jelent a szereplők között, amely szinte csak az apák
és fiaik között létezik.
Vámos Miklós
zseniálisan alkalmazza a magyar nyelv változó formáit. A XVIII.
század történetét még régimódian, a jelenkor történeteit már
az általunk is ismert, egyébként jóval szegényesebb szavakkal
írja le, ezzel is érzékeltetve az idő múlását. A könyv
ráadásul gyönyörű, keretes történet is egyben:
napfogyatkozással indul és napfogyatkozással végződik. Az
egyiket az 1700-as években nézi egy fiatal fiú, a másikat,
1999-ben tizenkét generációval később az utóda...
Őszintén bevallom,
sosem szerettem a történelmi regényeket, a kosztümös
történeteket, valahogy sötétebbnek, ingerszegényebbnek tartottam
az elmúlt időket, mint a jelen kor történeteit. Ez a könyv
viszont megkavart. Azt éreztem végig: ahogy telik az idő, ahogy
nyílik a világ az emberek számára, ahogy órák kérdése csak,
hogy az egyik kontinensből a másikba jussunk és azonnal tudunk
beszélni messze élő rokonainkkal telefonon, azt is jelenti, hogy
elvesznek a gyökerek. Hogy kevéssé lesz fontos, mit mondtak,
éreztek, éltek át apáink, nagyapáink, dédapáink és az ő
őseik, mert habzsolhatjuk a lehetőségeket, mert megszűnik az idő
és minden felgyorsul. Viszont, ha hihetünk Vámos Miklósnak, talán
nincs még veszve semmi. Az elkalandozott lelkeknek is fontos lesz
egyszer, hogy megtudják, honnak származnak, hogy szimbolikusan, és
általuk addig még nem ismert tisztelettel megfogják az elődök
kezét, meghallgassák, mit suttognak, mit tanácsolnak. Hogy
folytassák az írást az Apák könyvében.
Én is nagyon szerettem ezt is, mint az Anya csak egy van-t és a Zenga Zéneket. De pl. az Utazások Erotikában már kicsit sok volt, A csillagok világa meg már tényleg. Jól ír Vámos, szeretem, az egyik kedvenc íróm, de nagyon önéletrajzi alapú, és nem biztos, hogy ezt szeretem ilyen mennyiségben, mint pl. A csillagok világában. Az Apák könyve még nagyon jó!
VálaszTörlésNa, majd elolvasom ezeket én is, most már kíváncsi vagyok :))
VálaszTörlés