Székely Éva: Sírni csak a győztesnek szabad

Anyukáméknál töltöttük a hétvégét, amikor pont kiolvastam az előző könyvemet, és gyorsan kerestem helyette valami kicsit és rövidet, amivel folytathatom - ez akadt a kezembe. Ismét egy olyan könyv, amit gyerek- (vagy kamasz? nem emlékszem pontosan) koromban már olvastam, de egészen más tizenvalahány évvel később. (Lehet, hogy huszon-, de azt már nem akarom kiszámolni :) )

Székely Éva az ötvenes évek élsportolója, Helsinki úszó olimpiai bajnoka, a pillangókisasszony, aki már akkor pillangózva versenyzett, amikor ezt az úszásnemet még nem választották szét a mellúszástól. 

Első olvasásra, gyerekként nem értettem és átfutottam rajta, hogy miért más az egyik úszónő, mint a másik, miért kell külön edzenie, és hogy lehet az, hogy a legjobbnak tartania kell tőle, hogy esetleg nem mehet a világversenyekre a származása miatt... Mondjuk, ezek ép ésszel fel nem fogható dolgok, úgyhogy érteni most sem értem jobban, de a történelmi hátterét azért jobban ismerem.
Én is úsztam, egy kicsit versenyszerűen is, imádok úszni a mai napig, csak sajnos sokkal kevesebb alkalmam van rá, mint szeretném. Amikor ezt a könyvet olvastam, nagy példaképem lett Székely Éva, később pedig Egerszegi Krisztina. Amikor versenyeztem, csak olyan 38 másodperccel úsztam lassabban a száz gyorsat, mint ő, mi az nekem, pillanatok alatt lefaragom, gondoltam :) Ezért talán közelebb áll hozzám ez a könyv, mint aki soha nem úszott, csak életrajzi regényként olvassa.
Most már nagyon át tudom élni azt is, amikor az olimpiai aranyérem után egy-két évvel megszületik Andrea (Gyarmati Andrea, később szintén igen sikeres úszó) és innentől nem az uszoda jelent mindent, hanem az a nagy kék szempár... A könyv innentől a családi életről, a gyereknevelésről is szól, de főleg Székely Éva edző-éveiről, amikor a lányát és másokat edzette, mellette egyetemet végzett és gyógyszerész lett, és edzőként is komoly sikereket ért el. Vannak számomra szállóigévé vált mondatok és igazi példák benne: amikor például Andrea eldönti, hogy innentől komolyan akar úszni, megbeszélik vele, hogy csak addig ússzon, amíg igazán örömöt jelent. Hosszú évek telnek el, ezt nem emlegetik folyamatosan, és egyszer, olimpiai ezüstérem és egyéb sikerek után kikapaszkodik a kötélre a medence közepén, és annyit mond: anyu, már nem öröm... És nincs vita, rábeszélés, itt abbahagyja, hiszen így beszélték meg...
A könyv utolsó harmada Székely Éva küzdelméről szól a vaksággal... Majdnem megvakult jó huszonöt-harminc éve, négyszer műtötték a szemét, mire végül kikerült Kölnbe, ahol ötödjére rendbe tették, így születhetett meg ez a könyv, és így lehetséges, hogy az olimpiai bajnok írónő 85 éves elmúlt, él, virul és lát. Csak pár nap különbség van, volt közte és a nagypapám között...
Nagyon jó, élvezetes, olvasmányos, dokumentarista, mégis szubjektív könyv küzdelemről, kitartásról, tiszteletről, ajánlom mindenkinek, aki szereti az életrajzokat.