 |
| Eredeti címe: Pure (2012.) Magyar megjelenés: Egmont Kiadó (2012.) Oldalszám: 568 Ára: 3999 Forrás: kiadó- recenzió Kiknek ajánlom?: Igazából mindenkinek, aki szereti a posztapokaliptikus történeteket. |
 |
| Az írónő oldala ITT. |
Sorban jelentek meg a pozitív vélemények, értékelések róla, de mindezek kevesek voltak még ahhoz, hogy felkeltsék az érdeklődésemet. Ekkor jött a képbe Gigi bejegyzése- Gigit egy nagyon őszinte könyves bloggernak tartom, aki bizony nem tartozik a lágyszívűek közé. Ergo, ha neki valami tetszik, akkor úgy gondolom, hogy arra tényleg nagyobb figyelmet kell fordítani és próbát kell vele tenni- és határoztam el, hogy bizony a Tisztákat el kell olvasnom és kész!
Mielőtt belevetettem volna magamat, újra elolvastam néhány értékelést róla és bár felidézni fél óra múlva nem tudtam volna, hogy ki mit írt róla, de amolyan kulcsszavak megragadtak bennem. Ilyen volt a "véres", "borzongató", "Az Éhezők Viadala". Ebből azt szűrtem le, hogy egy nagyon brutális, szörnyűséges világról fogok olvasni, csöpögni fog a vér és nyilván azért a szerelmi szál is valahogy bele lesz szőve. Nos, bár tény és való, hogy valamilyen szinten ezek a "kulcsszavak" helytállóak lehetnek, de nem olyan erősen.
Nem csöpögött a vér, nem volt véres olyan értelemben. Borzongatónak borzongató volt, de nem úgy, mint amikor félsz, rettegsz, hanem mint amikor összeszorul a gyomrod, lehunyod a szemedet, el se akarod képzelni, nem akarod látni magad előtt, de közben pedig egyszerűen nem tudsz mit tenni, mert a képek akaratlanul is megjelennek előtted. Ugyanakkor meg "Az Éhezők Viadalához" egyáltalán nem lehet hasonlítani. Az egyetlen közös vonás bennük az, hogy mind a kettő olyan világban játszódik, amely világ létrejöttét szerintem senki se szeretné megélni. De nincs szó arról, hogy egymásnak lennének uszítva az emberkék, kapnak egy baltát és uccu neki, csak egy maradhat. Ha annyira párhuzamot akarnék vonni, akkor inkább Scott Westerfeld sorozatával találhatnék némi hasonlóságot.
Mielőtt rátérnék arra röviden, hogy miről is szólt és milyen is volt, úgy érzem tán jobb még az elején belegondolnia az olvasónak abba, hogy mi történt anno Hiroshimában. Milyen hatással lett az emberekre az atombomba ledobása. Akárhogy agyalok, egyszerűen nem ugrik be mely könyvben olvastam, ha kiderül valakiről, hogy a családja Hiroshimában élt vagy a közelében a szörnyűségkor, akkor nagyon kevés esélye van arra, hogy férjhez tud menni, meg tud nősülni, mert a japánok rettegnek a "hibás" gének átörökítésétől.
Szóval, képzeljétek el a hiroshimai túlélőket, a sérüléseiket, ha tudjátok. És utána fogjatok bele ebbe a történetbe. ... Így nem is tűnnek tán annyira elképzelhetetlennek a szörnyűségek. :o(
Csak két "időszámítás" létezik: a robbanás előtt és után.
Előtte minden olyan volt, mint most. Az emberek reggel szépen felkeltek, megreggeliztek, újságot olvastak, elvitték a gyereket oviba, iskolába, anyuka, apuka elment dolgozni. Utána bevásároltak, ha belefért moziba mentek, nyaraltak, pihentek. (Gondoljunk legalábbis csak a jóra.)
Utána viszont minden kártyavárként dőlt össze. Rengeteg ember meghalt, a túlélők pedig ki könnyebben, ki súlyosabban megnyomorodott. Emberek olvadtak egybe vagy épp tárgyak az emberekbe. Esetleg állatok az emberekbe.
Igen, jól olvastátok. Képzeljétek el, ahogy egy anya a robbanás pillanatában épp a karjaiban tartja a gyermekét. A következő percben már csak azt veszi észre, hogy a gyermeke teljesen beleolvadt, csak a feje lóg ki a testéből és él. Vagy képzeljétek el egy kisfiút, akinek a hátába madarak olvadnak. Csapkodó szárnyak, csőrök. Vagy egy kislányt, aki a kezében épp akkor egy babát tartott és az utána során a kézfeje helyett egy babafej látható csak.
Az emberek egy része meghalt, a másik része ilyen borzalmas dolgokkal kénytelen élni az életét egy olyan világban, ahol teljesen egyedül maradtak. Ahol eltűnt az ipar, a fejlődés, a mezőgazdaság, ahol minden komor, sivár és sötét. Amikor magam elé képzeltem ezt a világot azt láttam, ahogy a romok között emberek élnek, koszosak, éheznek, mindenre képesek lennének az élelemért. Aztán ha egy kicsit oldalra fordulnánk ebben a magunk elé képzelt világban, egy kupolát pillantanánk meg a távolban. Egy kupolát, ahol emberek élnek elzárva, akik megmenekültek, akik nem nyomorodtak meg, akik nem éheznek, akik a történtek ellenére élik az életüket, mintha mi se történt volna.
Vagyis vannak a Tiszták, a kupola lakói és vannak azok, akik kívül rekedtek. Tudnak egymásról, de találkozni esélyük sincs.
Pressia a kupolán kívül él. 7 éves volt a robbanáskor, a történet jelenében 16 éves már. A nagyapjával él, mivel a szülei meghaltak.
Partridge viszont a kupolában tengeti napjait, másfél évvel idősebb a lánynál. Az apja befolyásos ember, az anyja viszont kint rekedt, a bátyja pedig öngyilkosságot követett el. Ő az amolyan örök második, de mégis a kiválasztott. Egy napon a fiú rájön, hogy tán az anyja még sem halt meg, ezért kiszökik a kupolából, így találkozik Pressiaval. Bár más-más világban nőttek fel, de a múltjuk azonos. És hogy a jövőjük is esetleg? ... Nem úgy alakul, ahogy a fülszövegből sejteni lehet. ...
A könyv hol a lány, hol a fiú szemszögéből mutatja be a történteket. És van még 2 szereplő, akik szintén nagyobb teret kaptak: El Capitan és Lydia.
Mint már írtam, olyan értelemben nem véres a történet, az egybeolvadások miatt viszont kellőképpen borzongató. A világkép jól fel van építve, a szereplők is kidolgozottak, igazán minden a helyén van. Olvasmányos, izgalmas, de tán nem annyira hű de nagyon jó. Jó-jó, mindenkinek ajánlom, lazán neki tudnék futni még egyszer az olvasásának és biztos élvezném másodjára is, de az értékelések alapján ütősebbre számítottam.
És készüljetek, trilógiáról van szó. Bár, hogy a folytatások mikor jönnek majd, jó kérdés, angolul és magyarul is szinte egyszerre jelent meg az első rész. A Fox 2000 megszerezte a filmjogokat, így filmre is lehet majd számítani belőle. ;o)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése