"Taxiban ültem és épp azon rágódtam, hogy talán egy kicsit túlöltöztem erre az esti összejövetelre, amikor kinéztem az ablakon, és megláttam anyát, amint egy kukában turkál."
Így kezdődik Jeanette Walls regénye, mely egy rendkívül őszinte önéletrajz. Olyan gyermekkorról mesél, mely igazi rémálom, és nem hiszem, hogy sokan felvállalnák. És azt sem, hogy túl tudnának lépni rajta és nem fürdőznének maguk is ugyanabban a pocsolyában, mint a szüleik.
Jeanette emlékei 3 éves korában kezdődnek, mikor is a család az Egyesült Államok sivatagos vidékén élt különböző lakókocsiparkokban és poros kisvárosokban. Igazi lepukkant família, hamar feldereng előttünk a képük:
- anya (Rose Mary) kicsit gyagyás, képeket fest és a nagy művészi áttörésre vár, véleménye szerint semmi szükség szabályokra, mindenki azt csinálja, ami jólesik (főként ő),
- apa (Rex) egy nagy álmodozó, érdeklik a csillagok, a fantasztikum, emellett idült alkoholista, alkalmi munkákból tengődik, de nem bírja a korlátokat és a szabályokat, így többnyire mindenhonnan elbocsátják- és az apróságok cipő nélkül, kócosan, szurtos pofival, kinőtt, szakadt ruhákban: a legidősebb, az erős Lori, Jeanette, a realista Brian, és a pici és érzékeny Maureen.
Apa saját magáról szóló hőstörténetekkel szórakoztatja a gyerekeket, különösen a kis kedvencét, aki hisz benne: Jeanette-et. Nagy álma az üvegből készült, óriási családi ház, az üvegpalota, melynek különféle tervrajzai. És még az is, hogy újfajta bányászati technikákat fedezzen fel.
Persze soha semmi nem valósul meg abból, amit apa ígér, hiszen egyik településről költöznek a másikba, közben bármire szert tesznek, mindent elveszítenek. Ebben a közegben cseperednek fel a gyerekek, gyökértelenül, szabályok és következetesség nélkül, sokszor éheznek, fáznak, betegeskednek.
Olvasás közben munkálkodtak bennem az indulatok, nem tudtam igazán, hogy kit gyűlölök jobban: az anyát vagy az apát. Hihetetlen dolgok történtek velük, elképesztő ez a két ember, akit 5 gyermekkel is megáldott a sors. Ha nem tudnám, hogy ez a valóság, hogy Jeanette tényleg így nőtt fel, túlzásnak, "science fiction-nek" érezném némelyik epizódot.Az írónő stílusa nagyon magával ragadó, megelevenednek a '60-as évek porlepte kisvárosai, a reménytelen sivatagi lakókocsiparkok átható bűzét szagoljuk, majd az apró lepattant bányászvárosok kilátástalansága elevenedik meg előttünk.
Közben azon gondolkodtam, hogy a gyerekek, különösen a három nagyobb, mégis a helyére kerül és elérik az álmaikat. Honnan ez a rengeteg erő, honnan ez a céltudatosság, mely mindannyiukban benne van és ami olyan nagyon hiányzott a szüleikből? Hiszen maradhattak volna a süllyesztőben, mint olyan sokan mások, akikkel találkoztak kalandos életük során. Ezek után nekem senki ne mondja, hogy a származása miatt nem fedezték fel a tehetségét, a családja miatt nem ért el semmit sem az életben. Hiszen annál messzebbről, mint Jeanette (valóban az utolsó utáni sorból) nem lehet indulni. Mi ez ha nem a kőkemény "hátrányos helyzet"? Ma mégis sikeres újságíró.
Azt gondolom, ez a regény - amellett, hogy felháborító és indulatokat ébresztő írás, igazi bicskanyitogató könyv, erőt adhat a nehézségekben, reményt a reménytelennek tűnő helyzetekben. Jeanette Walls olyan ember, aki igazán szerethető: jóhiszemű, reménnyel és pozitív gondolatokkal teli személy. Sokan tanulhatnának tőle.
Egy könyvvideó (angolul), melyben arcot kap Jeanette édesanyja, Rose Mary:
 |
| Jeanette Walls |
10/10
De jó, hogy írtál erről a könyvről! Én is olvastam, de már viszonylag régen, arra viszont nagyon jól emlékszem, hogy mély nyomokat hagyott bennem. Iszonyúan tetszett. :-)
VálaszTörlés