2012. január 20., péntek

Tóth Krisztina - Pixel


A harmadik fejezet után abba akartam hagyni az olvasást. Aztán mégsem tettem, de akkor még csak a kíváncsiságom miatt. Valahol a negyedik-ötödik fejezet után jöttem rá, ezt a könyvet ugyan nem hagyom abba, sőt, minél hamarabb tudni akarom minden sorát, mert egész egyszerűen zseniális.


Azokat a könyveket és filmeket szeretem, amikben hús-vér emberek játszanak hús-vér figurákat, felőlem lehet benne száz ufó és marslakó, nem érdekel. Inkább a sorsok, a játszmák, a miértek és hogyanok. A Pixelben is Emberek szerepelnek. Hétköznapi emberek, hétköznapi gondolatokkal, érzésekkel, történetekkel; bármelyikőnk lehetne Gavriella, David, Jyran, Ági, vagy akár a vörös hajú tanárnő.

(Vagy... szerepelnek? Léteznek egyáltalán? Tóth Krisztina ugyanis játékra hívja az olvasót. Belekezd egy történetbe, majd azt írja, „nem, nem is így volt, hanem úgy, hogy”. Mintha együtt írnánk a könyvet, vagy együtt rendeznénk meg a könyvből készült filmet.)

Talán te is játszottad már: ülsz a metrókocsiban, figyeled a szemben ülőt, próbálod kitalálni, ki lehet ő. Vagy ő próbálja kitalálni, ki lehetsz te. Lehet, hogy ezzel a szemben ülővel két hónap múlva megint összehoz valahogy a sors, elmentek egymás mellett, talán még szót is váltotok egymással, de lehet, hogy születik egy közös történetetek. Tóth Krisztina ezzel az ötlettel játszik Pixel című könyvében. Egymástól távol lévő emberek és életek kapcsolódnak össze, kezdetben talán értelmetlenül, de ha felnagyítjuk ezeket a történeteket annyira, hogy már a pixelek is látszódnak benne, megértjük az összefonódásokat, hiszen másképp, máshonnan fókuszálunk rájuk. Harminc fejezet, harminc testrész, harminc különböző történet, amelyek egységgé válnak a végére.

„A részletek néha kifakulnak, idővel megváltoztatják a színüket. Erre ügyelni kell. Az is előfordul, bár ritkábban, hogy besötétednek, ezért máshová kell illeszteni őket. A Mű első pillantásra alaktalan halomnak tűnik (…), aztán, ha többször körbejárjuk, lassan, apránként kibontakoznak előttünk a formák. Leginkább egészen kívülről, a műterem végéből, a sarokból érzékelhető, hogy a halmok igenis összefüggenek.”

Az biztos, a Pixel el fog vezetni engem a többi Tóth Krisztina könyvig. Megpróbálom majd azokat is kinagyítani.   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Follow Us @soratemplates