A harmadik fejezet után abba akartam
hagyni az olvasást. Aztán mégsem tettem, de akkor még csak a
kíváncsiságom miatt. Valahol a negyedik-ötödik fejezet után
jöttem rá, ezt a könyvet ugyan nem hagyom abba, sőt, minél
hamarabb tudni akarom minden sorát, mert egész egyszerűen
zseniális.
Azokat a könyveket és filmeket szeretem, amikben
hús-vér emberek játszanak hús-vér figurákat, felőlem lehet
benne száz ufó és marslakó, nem érdekel. Inkább a sorsok, a
játszmák, a miértek és hogyanok. A Pixelben is Emberek
szerepelnek. Hétköznapi emberek, hétköznapi gondolatokkal,
érzésekkel, történetekkel; bármelyikőnk lehetne Gavriella,
David, Jyran, Ági, vagy akár a vörös hajú tanárnő.
(Vagy... szerepelnek? Léteznek
egyáltalán? Tóth Krisztina ugyanis játékra hívja az olvasót.
Belekezd egy történetbe, majd azt írja, „nem, nem is így volt,
hanem úgy, hogy”. Mintha együtt írnánk a könyvet, vagy együtt rendeznénk meg a könyvből készült
filmet.)
Talán te is játszottad már: ülsz a metrókocsiban, figyeled a
szemben ülőt, próbálod kitalálni, ki lehet ő. Vagy ő próbálja
kitalálni, ki lehetsz te. Lehet, hogy ezzel a szemben ülővel két
hónap múlva megint összehoz valahogy a sors, elmentek egymás
mellett, talán még szót is váltotok egymással, de lehet, hogy
születik egy közös történetetek. Tóth Krisztina ezzel az
ötlettel játszik Pixel című könyvében. Egymástól távol lévő emberek és életek
kapcsolódnak össze, kezdetben talán értelmetlenül, de ha
felnagyítjuk ezeket a történeteket annyira, hogy már a pixelek is
látszódnak benne, megértjük az összefonódásokat, hiszen
másképp, máshonnan fókuszálunk rájuk. Harminc fejezet,
harminc testrész, harminc különböző történet, amelyek egységgé
válnak a végére.
„A részletek néha kifakulnak,
idővel megváltoztatják a színüket. Erre ügyelni kell. Az is
előfordul, bár ritkábban, hogy besötétednek, ezért máshová
kell illeszteni őket. A Mű első pillantásra alaktalan halomnak
tűnik (…), aztán, ha többször körbejárjuk, lassan, apránként
kibontakoznak előttünk a formák. Leginkább egészen kívülről,
a műterem végéből, a sarokból érzékelhető, hogy a halmok
igenis összefüggenek.”
Az biztos, a Pixel el fog vezetni engem a
többi Tóth Krisztina könyvig. Megpróbálom majd azokat is
kinagyítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése