Márciusban megjelent Cormac McCarthy új regénye, a Határvidék-trilógia első része, a Magvető Kiadó gondozásában."Cormac McCarthy – a Véres délkörök, a Nem vénnek való vidék és Az út szerzője – Vad lovak című regényében a tizenhat éves texasi rancher, John Grady Cole felnőtté válásnak szívszaggató, véres és olykor hátborzongató történetét meséli el. Barátjával, a nála egy évvel idősebb Rawlinsszal titokban szöknek át Mexikóba, hogy munkát vállaljanak a számukra ismeretlen, ám izgalmas kalandokat ígérő országban. De mire felocsúdnak, egy gyönyörű és kegyetlen világban találják magukat, ahol az embernek gyakran a vérével kell fizetnie az álmaiért. A kritikusok a McCarthy-életmű egyik csúcspontjaként tartják számon a Vad lovakat, a Határvidék-trilógia első részét. E modernkori westernben a szerző újraalkotja a cowboyok mítoszát. Sodró, kegyetlenül pontos mondatai által az olvasó is beavatást nyerhet a vadnyugat varázslatos, könyörtelen világba. A regény, több más rangos elismerés mellett, megkapta a Nemzeti Könyv-díjat, és immár a XX. századi amerikai próza faulkneri és hemingwayi hagyományait továbbörökítő klasszikusként tartják számon."
Részlet a regényből, a Magvető Kiadó Hírlevele alapján. A Hírlevélre ITT tudtok feliratkozni.
"I
Oldalra libbent majd visszaállt a gyertyaláng s tükörbeli képe mikor a szobába lépett
aztán ahogy becsukta az ajtót megint. Levette a kalapját és lassan közelebb ment. Súlya alatt
megreccsentek a padlódeszkák. Fekete öltönyében megállt a sötét üveglappal szemben amely előtt sápadtan hajoltak ki elkeskenyedő ólomkristály vázájukból a liliomok. Mögötte a hűvös-homályos folyosón alig ismert elődök bekeretezett arcképei függtek a faburkolatú falon. Lepillantott a megcsurgott gyertyacsonkra s hüvelykujját a tölgyfa lapon apró tócsába gyűlt meleg viaszba nyomta. Fölnézett a gyászruhás figurára a beesett megviselt arcra a megsárgult bajuszra és a papírvékony szemhéjakra. Ez nem álom. Nem álom.
Odakint sötét volt és hideg és szélcsend. Borjú bődült valahol ő meg csak állt kalapjával
kezében. Soha életedben nem fésülted így a hajad – mondta.
Csönd ülte a házat csak az elülső szoba kandallópárkányán álló óra ketyegése
hallatszott. Kiment a házból és becsukta maga mögött az ajtót.
Sötétség és hideg és szélcsend s a világ keleti karimáján kibontakozóban egy szürke
szirt. Kisétált a prérire s úgy állt ott levett kalappal mint aki a mindent beborító sötétséghez
készül esdekelni úgy állt ott sokáig.
Épp fordult volna mikor meghallotta a vonatot. Maradt és várta. Érezte a talpa alatt. Már
messziről hallatszott üvöltése-bömbölése úgy tört elő kelet felől mint holmi otromba előfutára
a fölkelő napnak fényszórója hosszú pászmája végigszántott a nyílegyenes pályatest mentén a
mesquitecserjék kusza ágain s végtelenbe nyúló sövényt metszett ki az éjszakából hogy
azután visszataszítsa a drót- s póznamérföldek mérte sötétbe ahol a mozdonyfüst lassan
szertefoszlik a halványan derengő új horizonton ahová a hang már csak késve érkezik és ő
csak állt levett kalappal a reszkető földön s nézett a vonat után míg az el nem tűnt. Akkor
megfordult és visszament a házba.
Amikor belépett a lány a tűzhelynél állt és fölnézett s tetőtől-talpig végigmérte az
öltönyös fiút.
Buenos días, guapo1 – köszönt a lány.
Kalapját az ajtó melletti fogasra akasztotta az esőköpenyek csíkos pokróckabátok és
más ruhadarabok mellé aztán odament a tűzhelyhez elvette és az asztalhoz vitte a kávéját. A
lány kinyitotta a sütőt kivette a kész piskótatekercset egy tálra tette s odavitte egy
vajazókéssel együtt letette elé majd végigsimított a nyakszirtjén s visszament a tűzhelyhez.
Köszönöm hogy gyertyát gyújtottál– mondta.
Cómo?
La candela. La vela.
No fui yo – felelte a lány.
La señora?
Claro.
Ya se levantó?
Antes que yo.2
Megitta a kávét. Odakint épp csak szürkült s Arturo közeledett a ház felé.
A temetésen látta az apját: egyedül állt a kerítésnél a keskeny kavicsos ösvény túlsó
szélén. Közben kiment egyszer az utcán álló kocsijához de hamar visszajött. Délelőtt északi
szél kerekedett porral vegyes apró szemű hó kavargott a levegőben s a nők a kalapjukat fogva
ültek. A sírgödör fölé védőtetőt emeltek de az idő az alá is betört. Verdesett csattogott a
vászon a tiszteletes szavait elsodorta a szél. Mikor vége lett a gyászolók felálltak
vászonszékeikről s botladozva sietősen távoztak a sírkövek között.
Este fölnyergelte a hátasát és kilovagolt. A szél már csaknem teljesen elült farkasordító
hideg volt szemben vérvörös felhők sziklazátonyán ült a nap vérvörös ellipszise. Arra lovagolt
amerre mindig: oda ahol a kajovák földje felől jövő régi komancs út nyugati elágazása elérte a
birtokot s halványan odaderengett ahogy délnek fordul a Concho-folyó északi és középső ága
között elterülő préri csenevész füvében. Mindig ezt az órát választotta mikor már megnyúltak
az árnyak s az öreg út úgy bontakozott ki előtte a rézsútos rózsaszín fényben mint egy
múltbeli álom ide érkeztek le annak idején északról az elveszett nép festett pónijai és fehérre
mázolt arcú hosszú varkocsú lovasai felfegyverkezve a háborúra ami az életük volt s jöttek az
asszonyok a gyermekek s a csecsemőt szoptató anyák: véresküt tett és csak véren megváltható
mindahány. Ha északi szél fújt hallani lehetett őket s lovaikat a lovaik prüszkölését a
nyersbőrbe bugyolált paták dobogását a lándzsák zörgését s a homokon vonszolt
teherszánrudak neszét mely egy tovacsúszó hatalmas kígyó hangjára emlékeztetett és hallani
lehetett a szilaj lovaikat hetykén megülő mezítelen fiúkat ahogy maguk előtt terelték a
betöretlen lovakat meg a mellettük lógó nyelvvel szaladó kutyák csaholását és a súlyos
terheket cipelő félmeztelen rabszolgák nyögését s mindenekfölött az indiánok halk úti énekét
melyet a lovasok kántáltak menet közben s a nemzetség és a nemzetség árnya haladt át finom
korálként a köves síkon a sötétség felé hogy aztán mint evilági múlandó és erőszakos életük
summázata murvaként szem elől vesszenek a történelem s az emlékezet számára.
Szembelovagolt az arcát rezesre festő nappal és a vörös nyugati széllel. A régi hadi
ösvényen délnek fordult fölnyargalt egy enyhe emelkedő tetejére leszállt a lóról s odavetette a
kantárszárat aztán előrement néhány lépésnyit s megállt mint aki valaminek a végére ért.
Egy bokor tövén régi lókoponya hevert s ő leguggolt kezébe vette ide-oda forgatta.
Törékeny volt és vékonyra morzsolódott. Papírfehérre fakult. A koponyával kezében
leguggolt a ferdén eső fényben s nézte az állkapocsban lötyögő nagy kapafogakat. A
csontlemezek cikcakkos varratait. A homok halkan pergett a koponyaüregben ahogy a
koponyát forgatta.
A lovakban is azt szerette amit az emberekben: a testüket átjáró vért és annak
melegségét. Minden tisztelete minden rajongása minden vonzalma a lángoló szívű
teremtményeké volt s tudta hogy mindig is azoké marad hogy ez sose lesz másként.
Visszalovagolt a sötétbe. Hátasa felgyorsította lépteit. Mögötte a síkon legyezőszerűen
terültek szét a nap utolsó sugarai s a lehűlő kék árnyéktól a portól a hidegtől és a sötét
drótszerű bokrokban mind ritkábban felhangzó madárszótól kísérve ló s lovasa ismét visszalehúzódott a világ peremére."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése