Sofi Oksanen: Tisztogatás

Amikor befejeztem a könyv olvasását, döbbenten csuktam be és néztem magam elé. Igazán nem is találom a szavakat, nehéz a történetről bármit is írni.
Én a 80-as évek elején születtem, amikor a szocializmus itthon egészen más volt már, mint a háború után, a 40-70-es években. De ettől függetlenül még érezni lehetett, hogy az emberek óvatosak, gyanakvóak voltak.
A világháborúról sokat meséltek a rokonaim, hogyan élték meg, de a szocializmusról szinte nem is. Mintha nem lehetne elmondani, mintha nem szabadna beszélni róla, mintha jobb nem beszélni róla, hátha elfelejthetik.

Amikor megláttam Sofi Oksanenről készült képeket, majd elolvastam a könyv tartalmát, nagyon érdekesnek tartottam a kettősséget. Hisz a könyv a témáját tekintve nagyon komoly, az írónőről készült képek nekem pedig egy nagyon bohókás, lázadó nőt mutattak, akihez valahogy nem tudtam egy ilyen témát hozzátársítani.
A Tisztogatás egy színdarabnak indult, de kinőtte magát, ezért foglalta könyvbe az írónő. A könyv 2010-ben elnyerte a skandináv országok legnagyobb irodalmi kitüntetését és közel 30 nyelvre fordították le. Ezzel Sofi Oksanen Finnország legismertebb kortárs írójává vált.

1940. júniusában kezdte meg Szovjetunió az Észt Köztársaság megszállását és az utolsó orosz csapatok 1994. augusztusában távoztak.
A könyv felépítését tekintve, hol a 40-50-es években játszódik, hol a "jelenben", ami adott esetben 1992., hol egy évvel korábban.
Igazából annyira összetett a történet és a szereplők, hogy röviden nagyon nehéz írni róla.
A középpontban a szocializmus áll. Hogyan élték meg az emberek, mik történtek velük? Az egész ország meg volt félemlítve, sose lehetett tudni, hogy milyen ürüggyel, mikor visznek el kihallgatni és ezeken a kihallgatásokon mi fog történni, mert akikkel ez megtörtént, nem szívesen beszéltek róla (vagy épp nem is mentek már haza). Az írónő azt nyilatkozta, hogy a szexuális erőszakra és a szégyenre akarta felhívni a figyelmet, amiket az áldozatok éreztek, de én mégis úgy érzem, hogy igazán még sem ez van a középpontban.

A történet egy 1949-ben íródott levéllel kezdődik, majd utána egyből 1992-ben találjuk magunkat. Aliide Truu egy idős nénike, aki egy eszméletlen orosz lányt talál az udvarán. Befogadja, lerí róla, hogy menekül valami vagy valaki elől. Mit rejteget a lány múltja, hogy került Aliide kertjébe? Egyáltalán ki Aliide és mi derül ki a múltjából? A jelenben játszódó részekben Aliide és Zara kapcsolatáról olvashatunk.
Az 1991-esekben arról, hogy mi vezette Zarát a tettéhez.
A háborús ill. az utána való évekbe való visszapillantásoknál feltárul egy szerelem, egy féltékenység és a szocializmus rémtettei. Amikor nem lehetett tudni, hogy kiben bízhatsz meg és az erőszak szinte mindennapos volt.
A könyv vége amolyan falhoz vágósra sikeredett és számomra nem lezárt. Olvastam volna tovább, kíváncsi lettem volna a szereplők életének folytatására és a múltról is szerettem volna még olvasni.

Nagyon tetszett, lelkileg megrázó volt. Amikor Aliide-ről olvastam, a dédimet láttam magam előtt. A szoros kontyba tekert haját, a ráncos kezét, ahogy télre tette el a befőtteket és a lekvárt. Ugye vele nem történtek ilyenek? Ugyanakkor Aliide nagyon érdekes karakter. Nem tudom eldönteni, hogy sajnáljam, vagy betegnek tartsam.
Zara pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a történelem egy örök körforgás, csak néha adnak vagy épp vesznek el belőle.

Bár Észtországban játszódik a történet, de gondolom, hogy más szovjet fennhatóság alatt álló területek lakói is hasonló történésekről tudnának beszámolni. Akár a dédszüleink, nagyszüleink, vagy a szüleink. Belegondolni se merek, kérdezni se merek. ...
Az egyik legjobb regény, amit életem során eddig olvastam. ...