Még május végén kaptam meghívást ennek a könyvnek a bemutatójára, ám sajnos nem tudtam elmenni. Nemrégiben mégis eljutott hozzám, és el is olvastam. Megérte.
Vajon mit érezhet egy fiatal nő, akinek egy aprócska bükki faluból férjestül-gyermekestül tízezer kilométerrel távolabb kell új életre berendezkednie, egy ismeretlen, egészen más kultúrájú nagyvárosban?
A könyv ezt a nagy változást írja le: a költözést, az újdonságokat, a hétköznapokat, amelyek egy európai ember számára nem is olyan átlagosak Sanghajban.
Sóvári Mónika írásaiban életre kelnek a színek, a hangok, a szagok (a „hústurkálós” részhez még „csak olvasva” is gyomor kell!), megismerkedhetünk egy számunkra idegen kultúrával, amelyet a könyv elolvasása után már nem is érzünk idegennek. Ami korábban szokatlan volt (pl. köpködés, kaotikus közlekedés), egy idő után természetessé, legalábbis elfogadottá válik.
Ha az ember új helyre kerül, alkalmazkodnia kell. Ám Mónika, a kezdeti nehézségeket leszámítva, nem kényszerből teszi ezt, ő tényleg beleszeret ebbe a nyüzsgő, vibráló városba.
„…Láttuk a nyüzsgő piacokat, régi házakat, gyönyörű parkokat és párás ködbe vesző felhőkarcolókat.
Mire a hatalmas kovácsoltvas kapun át behajtottunk a lakóparkba, már eggyé váltunk, nem is tudtam, hol végződőm én, és hol kezdődik Ő.
Minek is tagadjam, beleszerettem Sanghajba.”
Kedves, barátságos hangon meséli el a történeteket, amelyek akár önálló novellaként is megállják a helyüket. Ám nemcsak az utazás, hanem a múlt, a gyermekkor, a szülőkkel való kapcsolat is szerepet kap a könyvben.
Emellett életutakat is megismerhetünk, nők sorsát, akik alig látják gyermeküket, bepillantást nyerhetünk a szigorú kínai iskolarendszerbe, a kórházi ellátásba, vagy az itt élő külföldi közösségek életébe (nagyszerű a Multikulti című fejezet!).
Miközben egyre jobban elmélyül a szerelem Sanghajjal, Mónika önmagával is kibékül, megszűnik az örökös, kényszeredett keresése, és megnyugszik.
Ezt érzi az olvasó is, miközben olvassa a könyvet: megnyugvást és kedvességet.
Bár engem a keleti kultúra sosem vonzott annyira, most mégis közelebb érzem magamhoz.
A könyvet meg bátran ajánlom mindenkinek!
Néhány szó a szerzőről:
„Noha eredetileg pszichológiát tanultam, hat éven át dolgoztam napilapos újságíróként, először a Világgazdaság, majd a Népszava munkatársaként. Mindkét lapnál az egészségügy volt a területem, számos cikket publikáltam ebben a témában gazdasági szakíróként. Egy idő után azonban szűk lett a mozgástér, amit a téma nyújtott, így elkezdtem a saját utamat keresni.”- írja magáról Sóvári Mónika.
Vajon mit érezhet egy fiatal nő, akinek egy aprócska bükki faluból férjestül-gyermekestül tízezer kilométerrel távolabb kell új életre berendezkednie, egy ismeretlen, egészen más kultúrájú nagyvárosban?
A könyv ezt a nagy változást írja le: a költözést, az újdonságokat, a hétköznapokat, amelyek egy európai ember számára nem is olyan átlagosak Sanghajban.
Sóvári Mónika írásaiban életre kelnek a színek, a hangok, a szagok (a „hústurkálós” részhez még „csak olvasva” is gyomor kell!), megismerkedhetünk egy számunkra idegen kultúrával, amelyet a könyv elolvasása után már nem is érzünk idegennek. Ami korábban szokatlan volt (pl. köpködés, kaotikus közlekedés), egy idő után természetessé, legalábbis elfogadottá válik.
Ha az ember új helyre kerül, alkalmazkodnia kell. Ám Mónika, a kezdeti nehézségeket leszámítva, nem kényszerből teszi ezt, ő tényleg beleszeret ebbe a nyüzsgő, vibráló városba.
„…Láttuk a nyüzsgő piacokat, régi házakat, gyönyörű parkokat és párás ködbe vesző felhőkarcolókat.
Mire a hatalmas kovácsoltvas kapun át behajtottunk a lakóparkba, már eggyé váltunk, nem is tudtam, hol végződőm én, és hol kezdődik Ő.
Minek is tagadjam, beleszerettem Sanghajba.”
Kedves, barátságos hangon meséli el a történeteket, amelyek akár önálló novellaként is megállják a helyüket. Ám nemcsak az utazás, hanem a múlt, a gyermekkor, a szülőkkel való kapcsolat is szerepet kap a könyvben.
Emellett életutakat is megismerhetünk, nők sorsát, akik alig látják gyermeküket, bepillantást nyerhetünk a szigorú kínai iskolarendszerbe, a kórházi ellátásba, vagy az itt élő külföldi közösségek életébe (nagyszerű a Multikulti című fejezet!).
Miközben egyre jobban elmélyül a szerelem Sanghajjal, Mónika önmagával is kibékül, megszűnik az örökös, kényszeredett keresése, és megnyugszik.
Ezt érzi az olvasó is, miközben olvassa a könyvet: megnyugvást és kedvességet.
Bár engem a keleti kultúra sosem vonzott annyira, most mégis közelebb érzem magamhoz.
A könyvet meg bátran ajánlom mindenkinek!
Néhány szó a szerzőről:
„Noha eredetileg pszichológiát tanultam, hat éven át dolgoztam napilapos újságíróként, először a Világgazdaság, majd a Népszava munkatársaként. Mindkét lapnál az egészségügy volt a területem, számos cikket publikáltam ebben a témában gazdasági szakíróként. Egy idő után azonban szűk lett a mozgástér, amit a téma nyújtott, így elkezdtem a saját utamat keresni.”- írja magáról Sóvári Mónika.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése