Örülök, hogy Szabados Ágnes által megvettem és elolvashattam. Imádom ezt a könyvklubbot. NIOK... te csodálatos! :) Ha még nem vagytok tagok, akkor itt megtudjátok nézni miröl is van szó.
https://szabadosagnes.blog.hu/tags/nincsidomolvasnikihivas
A könyvre visszatérve. Első a fülszöveg, azután a vélemény, illetve pár mondat a történetről.
Fülszöveg:
1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.
Borzasztó éveket határol körbe ez a levelezés. Az emberek nem tudnak boldogok lenni, mert a háború vagy a családját vette el, vagy az otthonát, vagy olyan szörnyűségeket kellett átélnie táborokban, amitől már nem tud önmaga lenni. Több ilyen személy is van a könyvben aki valamit vagy valakit elveszített.
A mi kedves főszereplőnk Juliet Ashton, aki 32 éves, az otthonát elvesztve rátalál Guernsey lakóira, vagyis ők találnak rá. Juliet próbálja íróként élni az életét, nem lett hatalmas sikere, de vannak, akik a szívükbe zárták, és nagyon megszerették ezt a kisasszonyt. A Krumplihéjpite irodalmi társaságról van szó, ami puszta véletlenségből alakult meg. Az éhség volt az oka. Ugyanis a németek szinte mindent elvettek az angoloktól, minden élelmet, hogy a katonák ne haljanak éhen. De ennek a csapatnak mégis sikerült egy malacot megmenteni a katonák elől. Így a boldogsággal és élettel telve, ennek a csapatnak valamit ki kellett találni, hogy a németek nehogy rájöjjenek mit is műveltek. Ez a kezdete ennek a történetnek, amiből tényleg egy könyvklub alakult ki, amit nagyon élveztek a kis sziget lakói.
Juliet meghívást kapott a klub tagjaitól, hogy menjen el hozzájuk. Ugyanis ez a kedves írónő róluk akart írni, hogy mit éltek át a háború alatt. Amit Juliet készített könyvet, annak teljesen más lett a témája és már Londonba sem akart visszamenni, mert annyira jól érezte magát ott, hogy szinte a saját otthonának tartotta. Már megkedvelte az embereket és volt akivel szorosabb kapcsolatot is kialakított.
Ahogy végeztem ezzel a szeretetteljes történettel, bántam hogy vége lett. Nagyon a szívemhez nőtt ennek a könyvklubnak az élete. Annyira kedves és meghatározó volt nekem. Juliet egy magával ragadó, teljes mértékben szívet melengető személyiség. Bár én is ott lehettem volna velük. Mindenki annyira kedves volt a másikhoz, pont ezért, a történet szinte mesébe illő.
Valamiért az előttem forgó jeleneteknek viszont olyan szürkés világa volt. Jó... ez talán ellent mond az ezelőtti bekezdéssel. Ez talán a borító miatt lehetséges. Ebben a háború utáni időszakban, ahol nem volt más korábban csak bombázás, erőszak, nem is tudtam volna a színes világot elképzelni. Bár ott volt a tengerpart is, számomra mégis kicsit színtelen volt. Ez nem rontott semmit a történeten, csak egy megfigyelés, hogy én milyennek láttam. Szürke, de mégis érzelmekkel teli világ.
Idézetek:
"Ezért imádok olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan valami apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani haladvány, amely sehol nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele."
"Olyan türelmetlen voltam, hogy egykettőre végigolvastam. De hamarosan újra neki kezdek, csak most lassabban, hogy mindent magamba szívjak."
Nagyon tetszett nekem ez a könyv, de mégis nagyon nehezen tudtam összeszedni a gondolataimat, hogy miről is tudnék írni. Annyira magába szippantott, és ehhez képest nem vagyok megelégedve a végeredménnyel. De nem tudok többet kihozni magamból. Ezért kíváncsian várom, ti mit gondoltok róla? Jó vagy csak elmegy? :)
Olvastátok már?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése