Neil Gaiman: Óceán az út végén

Karácsonyra kaptam eme könyvecskét, amely valóban nem egy hosszú regény, viszont annál rejtelmesebb.

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van. - olvashatjuk az ajánlóban.

Szeretem azokat a könyveket, amelyek egy ártatlan kisgyerek szemszögéből írják le az őket körülvevő világot. Mint az ajánlóban olvashattuk, itt is egy hétéves kisfiú a főszereplő. Pontosabban keretes történetről van szó: már felnőttként, visszatérve a házikó környékére, emlékezik vissza a történésekre.

Eleinte olyan hétköznapinak indul minden: adott egy család, apa, anya, a kisfiú és a húga, akik közös szobába költöznek, mert a kisfiú padlásszobáját kiadják bérlőknek. Az egyik bérlő furcsa halála után kezdődnek a nem mindennapi történések.Onnantól pedig, hogy megjelenik Ursula, a házvezetőnő és felvigyázó (avagy a "kukac"), csap át fantasybe a regény. A kisfiúnak segítőtársa akad Lettie személyében, ő az a lány, aki a földút végén lévő kisházban él. Már az is nagyon varázslatos volt számomra, hogy a ház végében lévő tavacska valóban egy óceán - eleinte gyermeki fantáziának hittem, de itt többről van szó. Sok gonosz lénnyel kell megküzdeniük, de vajon mekkora áldozatot kell hoznia Lettie-nek?

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.