Arthur C. Clarke: A város és a csillagok

A minőségi sci-fi irodalmat a párom ismertette meg velem. Bennem az a kép élt a sci-firől, hogy különböző fura űrlények lövöldöznek és esetleg még az űrben üldözik egymást a járműveiken, ahogy gondolom, sokunk számára ezt jelenti a műfaj. Félreértés ne essék, kifejezetten szeretem például a Star Warst, látványos film, de ennyi. Na jó, tényleg vannak benne magvas gondolatok is.

A jó sci-fi azonban komolyabb, filozofikusabb, sokkal gondolatébresztőbb. Nem feltétlenül kellenek bele fura űrlények, ha viszont vannak, akkor sokkal fantáziadúsabbak annál, hogy csupán csápok nőnek ki a fejükből és lila pikkelyes a bőrük. Valójában arról szól, amit a neve is jelent: science, azaz tudomány és fantasy, vagyis fantázia. Az író felteszi a kérdést: mi lenne, ha...? és többnyire tudományos alapokkal, sok fantáziával megválaszolja. Birodalmat és másik világokat épít, az olvasó pedig repülhet a más fantáziájának szárnyán. Arthur C. Clarke a műfaj nagymestere, ha valaki bele akarja vágni a fejszéjét a sci-fibe, akkor őt ajánlom meleg szívvel, én bevezetésképp egy másik, rövidebb könyvet olvastam tőle, ami tulajdonképp ifjúsági, a Delfin sorozatban jelent meg. 

A város és a csillagok már komolyabb. Szereplői kinézetre nem sokban különböznek a mai embertől, másban viszont annál inkább. A város, Diaspar, a nagyon, évmilliókban mérhetően távoli jövő terméke. A Föld lakói ekkorra már meghódították a csillagokat, de később a Támadók visszaszorították őket a Földre, azon belül is egyetlen városba, amelyet fal és kupola választ el az őt körülvevő sivatagtól. Történetünk újabb évmilliókkal ezután kezdődik. Az emberek már nem születnek, a városban nincsenek gyermekek. Helyette memóriatárolókból jönnek elő számukra kirendelt szülőkhöz, és ezer évig élnek, amikor is visszamennek a memóriatárolókba. Minden előző életükre emlékeznek a város legkorábbi éveitől. Itt születik a főszereplő, Alvin, aki egész életében érzi, hogy ő valamiért más. A diaspariak félnek a mélységtől, a távolságtól, a falakon kívüli világtól, még álmaikban sem akarják látni, Alvin viszont kíváncsi, és vágyik ezek után. Útkeresése során eljut egy olyan helyre, ahová évmilliók óta senkinek sem sikerült - és elhagyja a várost. Maga sem tudja, hová tart, kicsit fél is, de követi a belső hangot, ami létezése kezdetétől hajtja. 

Kiderül, hogy még sincsenek egyedül a Földön. Élnek emberek máshol is, akik a továbbélés teljesen más formáját választották a Támadóktól elszenvedett vereség óta. Mások az értékek - nincs öröklét, van viszont szabadság. Alvin meg akarja mutatni az övéinek, hogy így is lehet, össze akarja hozni a két várost, és ezzel előre nem látható változásokat indít el. 

Én még mindig tartok egy kicsit a sci-fitől, amikor belekezdek egy-egy új könyvbe. Aztán, ha ilyen, mint A város és a csillagok, akkor magával ragad. Végig izgalomban tartott, mit keres Alvin, és mi lesz, ha megtalálta. Sokszor vártam, hogy egy-egy jelenet, szereplő, mellékvonal a jelenlegi életünkben is megtalálható elméletek, esetleg vallási eszmék egyértelmű kritikája lesz, de nem, Clarke nem ilyen egyszerűen megfejthető. Szerencsére, mert az én szememben bizony sokat rontana a színvonalon egy "ja, csak erre ment ki az egész" felfedezés. Ennél sokkal inkább elgondolkodtat. Vajon miért gondolja úgy az egyik embercsoport, hogy el kell rejtőzniük, fizikailag és tudati szinten is? Miért szigetelődnek el, esélyt sem adva másoknak? Merre tart ez, milyen értékeket vesztenek, és mit nyernek cserébe? És bennem felvetődött az olvasás közben, hogy bár a több millió év ésszel felmérhetetlen, mégis mi lesz velünk akkor? Lesz-e egyáltalán Föld és azon élet, és vajon milyen formában?

Szóval ezért jó igazi sci-fi irodalmat olvasni.